Ki halt meg? Liahóna, 2024. ápr.
Utolsó napi szentek történetei
Ki halt meg?
Több százszor vettem már az úrvacsorából. Hogyhogy nem vettem észre a gyönyörű jelképeket?
Illusztrálta: David Green
Egyházközségi misszionáriusokként a feleségemmel összebarátkoztunk egy fiatal párral. Szerettük őket és a gyermekeiket. Idővel elfogadták a meghívásunkat, hogy eljöjjenek istentiszteletre.
Amikor az egyik vasárnap reggel odaértünk hozzájuk, hogy felvegyük őket, bocsánatot kértek, amiért nem készültek el. Hatéves fiuk, Keaton azonban könyörgött a szüleinek, hogy hadd jöjjön el velünk. Amikor igent mondtak, a kisfiú gyorsan felöltözött, és eljött velünk istentiszteletre.
Késve érkeztünk meg, és besurrantunk a hátsó sorok egyikébe. Hirtelen azt éreztem, valaki megrántja a ruhámat; odafordultam, és láttam, hogy Keaton az. Aggodalommal telve a kápolna elejére szegezett szemmel azt kérdezte, ki halt meg.
„Micsoda? – feleltem, a tekintetét követve. – Senki nem halt meg.”
Keaton kérdésén elmélkedve odapillantottam az úrvacsorai asztalra. Egy csekély egyházi tapasztalattal rendelkező fiú számára könnyen úgy látszhatott, mintha egy test feküdne az úrvacsorai kenyeret és vizet borító lepel alatt. Aztán rádöbbentem: valaki tényleg meghalt. Ott voltak a szemünk előtt a Jézus Krisztus testét jelképező szent jelképek. Oly nagy egyházi tapasztalattal a hátam mögött hogyhogy nem vettem észre a gyönyörű jelképeket?
Megköszöntem Keatonnak a kérdését, és elmagyaráztam, hogy az úrvacsorai terítő kenyeret és vizet takar, és elmondtam neki, hogy azok mit jelentenek számunkra. Egyszerű kérdése emlékeztetett engem, hogy a Szabadító valóban meghalt, hogy mi élhessünk.
Attól a naptól fogva Keaton kérdése továbbra is visszhangzik a lelkemben. Segített abban, hogy a Szabadítóra jobban összpontosítva tekintsek az úrvacsorai asztalra. Az úrvacsora jegyei élénkebbé váltak, jelentésük pedig tovább marad velem a hét folyamán. Örökké hálás leszek Keaton ártatlan kérdéséért.
Jeffrey R Holland elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőket mondta: „Amikor hetente összegyűlünk világszerte egy olyan alkalomból, mely reményeink szerint egyre szentebb elismerése annak a fenséges engesztelő ajándéknak, melyet Krisztus az egész emberiségnek adott, azt kívánom, hogy hozzunk az úrvacsorai oltár elé »több fájdalmas könnyet szenvedéséért«. Azután pedig, amint elmélkedünk, imádkozunk és újból szövetségre lépünk, vigyünk [el] magunkkal több »türelmet a bajban, …több dicsérő imát megváltásáért« [Több szentséget adjál. Himnuszok, 75. sz.].”1