Küszködéseink áldásokká váltak számunkra. Liahóna, 2024. dec.
A hit képmásai
Küszködéseink áldásokká váltak számunkra
Azon megpróbáltatásaink ellenére, melyeket Kenyában egy nehéz időszak során átéltünk, az Úr bőségesen részesített bennünket gyengéd irgalmasságokban.
Fénykép a szerző jóvoltából
Az élet olykor zavarossá tud válni a kelet-afrikai Nairobiban, Kenya fővárosában. De egy középosztálybeli üzemvezető gyermekeiként a két testvéremnek és nekem bőven jutott ennivaló, és volt egy otthonunk, ahol minden szükséges dolog megvolt.
A 2008-as választások azonban hamar feldúlták a kényelmes életünket, és zűrzavarba taszították az országot. Lázadó tömegek járták az utcákat és fosztogatták az üzleteket. Édesapámnak rendőri kísérettel kellett munkába járnia.
Biztonságunk érdekében elhagytuk a fővárost, és átköltöztünk Busiába, 450 kilométer távolságra, egy olyan házba, amelyet édesapánk akkoriban épített. De még ott is kulcsra zártuk az ajtókat.
Semmi kétség: 2009 karácsonya volt számunkra a legdurvább időszak. Akkoriban mindennap életveszélyben éreztük magunkat. A házunk környékén emberek ólálkodtak, azt figyelve, hogy mikor lophatnak. Egy rablóbanda egyszer bozótvágó késekkel vonult felénk. Gyakran féltünk kinyitni az ajtót. Meggyőződésem, hogy hithű édesanyám imái óvták meg a biztonságunkat.
Addigra édesapám munka nélkül maradt. Az étel hamarosan elfogyott. Abban az évben a karácsonyi fogásunk főtt levelekből állt, melyeket az édesanyám által ültetett zöldbabról szakítottunk. A megpróbáltatásaink ellenére édesapám szilárdan kitartott, bár nagyon gyötrődött.
Erőtt vett rajtunk a rémület, és szinte elvesztettük a reményünket. „Miért történik ez? – kérdezgettük magunktól. – Miért élünk át ilyen nehézségeket pont azután, hogy csatlakoztunk Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához?”
Fenséges irgalmasságok
Az egyik este két idős misszionárius, akik tisztában voltak a minket fenyegető veszélyekkel, a környékre merészkedett, hogy elhozza nekünk a békesség üzenetét. Bátorságot merítettünk Nefi tanúságtételéből és ígéretéből, melyet az 1 Nefi 1:20-ból osztottak meg velünk: „[A]z Úr gyengéd irgalmasságai mindazokra kiterjednek, akiket hitük miatt kiválasztott, hogy hatalmassá tegye őket, végül hatalmat adván nekik a kiszabadulásra.”
Hittük ezt.
A misszionáriusok segítettek nekünk megérteni, hogy a megpróbáltatásainktól függetlenül az Úr elvárja tőlünk, hogy továbbra is hithűen éljünk. Élénken emlékszem arra a békességre és vigaszra, amely elárasztott engem azon az estén. Minden korábbinál jobban tudtam, hogy az Úr törődik velünk és a szorult helyzetünkkel. Azon az estén, majd az utána következő nehéz időszakok során is, megtanultam, mily fenségesek az Ő gyengéd irgalmasságai.
Amikor eljött az idő, hogy missziót szolgáljak, vágyat éreztem arra, hogy megáldjam a szomszédos Ugandában élő embereket az evangéliummal, de a zimbabweieket is tanítani szerettem volna, mivel az engem megkeresztelő misszionárius onnan származott.
Imádkoztam, de a szívemben nem láttam módot arra, hogy két, egymástól távol lévő országban szolgáljak. Hamarosan megkaptam az elhívásomat Zimbabwébe, de mialatt Dél-Afrikában, Johannesburgban voltam a misszionáriusképző központban, késett a vízumom megszerzése. Így hát átirányítottak Ugandába, ahol nyolc hónapig szolgáltam, mire megkaptam a zimbabwei vízumot.
Az Úr útjai kifürkészhetetlenek – nyugtáztam magamban.
Zimbabwében az első területem Chikanga Mutare volt. Mivel már alig vártam, hogy felkereshessem annak a misszionáriusnak a családját, aki megkeresztelt, a társammal áttanulmányoztuk a területi könyvet. Számos név egyezett az illető családi nevével. Imádkoztunk, meghoztuk a legjobb döntést, hogy hová menjünk, és elindultunk.
Az első ajtón bekopogva meg is találtuk a misszionáriusom családját. Azonnal megörültünk egymásnak. Úgy zokogtunk és öleltük egymást, mintha egy család lettünk volna. Miközben a család fényképalbumait lapozgattam, a saját családomról is találtam képet a keresztelőnkön.
„Éreztük a mennyet”
A misszióm után arra tértem haza, hogy a körülmények nem javultak a családom számára. Édesapám még mindig munkanélküli volt. Két unokatestvérem megkért, hogy költözzek hozzájuk Kiberába, Nairobi legkeményebb részére. Ott egy kis otthont teremtettem magamnak.
Kiberát bandák uralták, de én távol maradtam a bűnözéstől sújtott környékektől. Bár idegenül éreztem magam, az unokatestvéreim segítettek megóvni engem; ügyeltek rá, hogy mások is tudják, miszerint vallásos vagyok, és hogy tanúsítsanak tiszteletet az irányomban.
A nyomornegyedben az ételem egy olyan porból állt, amelyet vízzel kellett sűrű csokis tejbegríz állagúra kikeverni. Az esti evés mellett döntöttem. Reggelente mindig éhesen ébredtem. Az egyházban minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mosolyogjak és vidám legyek, nehogy az egyháztagok lássák rajtam az éhséget.
Ez idő alatt az elderek kvórumának az elnökeként szolgáltam a Langata Gyülekezetben, és tanulmányokat is folytattam, amikor éppen lehetett. Vasárnap délutánonként a gyülekezeti elnökkel egyháztagokhoz látogattunk el, miközben tisztában voltunk vele, hogy a fehér ingünk könnyű céltáblává tesz minket a bandák számára. Amikor azonban másokat szolgáltunk, éreztük a mennyet, az unokatestvéreim pedig óvó tekintettel kísértek, ahogy a poros utcákon sétáltunk.
Omondi fivér azt mondja, hogy a nehéz idők ellenére is „az ima révén támogatást éreztem, és nem veszítettem el a reményt; ennek a reménynek meg is lett a jutalma”
A remény jutalma
Nehéz időszak volt ez, de az ima révén támogatást éreztem, és nem veszítettem el a reményt; ennek a reménynek meg is lett a jutalma.
Valamivel később behívtak állásinterjúra. A munkáért egy tucat másik jelentkezővel versenyeztem, akik nálam képzettebbek voltak, diplomákkal és oklevelekkel. Én viszont voltam misszióban, és hittem és bíztam abban, hogy az Úr meg fog áldani. Elmondtam egy imát, majd besétáltam egy felvételi bizottság elé.
Az interjú végén kiszaladt a számon: „Mikor kezdhetek?” Két héttel később egyike voltam annak a két embernek, akiket felvettek. Hamarosan a legjobb értékesítők közé emelkedtem, ami megnyitotta az előmenetel kapuit: többek között felhívott egy vezérigazgató, hogy csatlakozzak a nagy vállalatához. Ma abban az áldásban van részem, hogy férj és apa lehetek, valamint hogy püspökként szolgálhatok a Langata Egyházközségben.
„Ma abban az áldásban van részem, hogy férj és apa lehetek, valamint hogy püspökként szolgálhatok…”
2009 karácsonyára és az azt követő küzdelmekre emlékezetes tanulóidőként tekintek vissza – olyan időszakként, amikor a küszködéseink áldásokká váltak számunkra, az Úr pedig hitünknek köszönhetően bőséges mértékben részesített minket gyengéd irgalmasságokban.