Új egyháztagokkal járni a tanítványság útján. Liahóna, 2024. dec.
Új egyháztagokkal járni a tanítványság útján
Az új egyháztagoknak szükségük van barátokra az egyházban, szolgálati lehetőségekre, valamint Isten szavával való táplálásra.
A fiatal, növekvő bizonyság türelmes gondozást igényel, miközben a megtértek eljutnak az ismerős barátok és élmények világából Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában lévő új hódolati gyakorlatokhoz és kulturális szokásokhoz.
Ezek az új egyháztagok sokféle élethelyzetből érkeznek, hogy befogadják Jézus Krisztus visszaállított evangéliumát. Útmutatásra és barátságra van szükségük ahhoz, hogy növekedjenek az Ő világosságában. „[N]ekünk, akik a tanítványság hosszú útjának különböző pontjain járunk, ki kell nyújtanunk a szívélyes barátság kezét új barátaink felé, el kell fogadnunk őket, ahol vannak, és segítenünk, szeretnünk és életünkbe kell fogadnunk őket” – tanította Ulisses Soares elder a Tizenkét Apostol Kvórumából.
Az új egyháztagok bevezetése a nyájba érzékenységet, tudatosságot, néha pedig önvizsgálatot igényel. „Úgy hiszem, sokkal jobbak lehetünk és sokkal jobbnak is kell lennünk abban, ahogyan az új barátokat az egyházba fogadjuk – mondta Soares elder. – Kérlek, gondoljátok át, mit tehetnénk, hogy befogadóbbak, elfogadóbbak és segítőkészebbek legyünk irányukban”.
„Új kultúrába kerültem, amely tele volt új fogalmakkal és hagyományokkal. A legtöbb beszélgetés során kívülállónak éreztem magam, és megkérdőjeleztem az értékemet…”
Amy Faragher a férjével, Nathannel és a gyermekeikkel
Tanúsíts őszinte érdeklődést
Amy Faragher már abban a pillanatban tudta, hogy az egyház igaz, amikor belépett a gyülekezeti ház ajtaján. „Nem tagadhattam meg a Szentlélektől kapott tanúságot – idézi fel –, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresztelkedem.”
Körülbelül egy évvel azután, hogy 19 évesen csatlakozott az egyházhoz, elhívást kapott, hogy a Segítőegyletben szolgáljon. Egy évvel később elhívták, hogy segítőegyleti elnökként szolgáljon a fiatal egyedülálló felnőtt egyházközségében. „Ezek az élmények igazán gazdagították az életemet – meséli Amy. – Mindent beleadtam.”
Viszonylag új egyháztagként szolgálva ebben az elhívásában szembe kellett néznie bizonyos kihívásokkal. Így beszél erről: „Új kultúrába kerültem, amely tele volt új fogalmakkal és hagyományokkal. A legtöbb beszélgetés során kívülállónak éreztem magam, és megkérdőjeleztem az értékemet egyháztagként.”
A nehézségek ellenére az egyháztagok szívélyesen és tárt karokkal fogadták őt, mint például az egyik nővér, aki azt kérte, hogy legyenek barátok. „Az ilyen kapcsolatok könnyebbé tették azt a kihívást, amit az új élet elsajátítása jelentett – állítja Faragher nővér. – Azt éreztem, hogy egy közösség része vagyok. Az egyházközség tagjai nem ítéltek meg azért, mert nem értettem az egyház kultúráját vagy valamelyik tanát.”
Öt évvel azután, hogy csatlakozott az egyházhoz, férjhez ment. A férjével az évek során különböző egyházközségekben éltek. Volt köztük olyan, amelyik olyannyira befogadó volt Amy megtértként átélt tapasztalatai iránt, hogy felkérték, ossza meg történetét egy panelbeszélgetés során az egyik egyházközségi tevékenységen.
Bár ő a többi egyházközség életébe is lelkesen bekapcsolódott volna, de ott nem érezte úgy, hogy bevonnák. Elkezdte megkérdőjelezni az egyházban elfoglalt helyét. „Időnként elviselhetetlen volt a magány – emlékszik vissza. – Továbbra is részt vettem az úrvacsorai gyűlésen, és eleget tettem az elhívásomnak a bölcsődében, de komoly szorongás gyötört.”
Amikor hiábavalónak bizonyult az az igyekezete, hogy egy emberpróbáló időszakban támogatásra leljen az egyházközsége részéről, Amy a cövekelnökétől szeretett volna tanácsot kérni. Amint egyszer elbeszélgettek, elpanaszolta neki a szívfájdalmát. Azonnal nyitott fülekre talált, és a cövekelnöke többet szeretett volna hallani minderről. Hosszasan beszélgettek, majd megegyeztek, hogy rendszeresen fognak találkozni. „A cövekelnök őszintén érdeklődött, és meghallgatta minden mondanivalómat – mondja Amy. – Ő volt az első, aki komolyan kutatni kezdte a történtek okait.”
A cövekelnökkel, továbbá egyéb, szakemberrel folytatott tanácsadás segített neki érezni Mennyei Atya szeretetét, ami egy fontos lépés volt a gyógyulásában. Ahogy fogalmaz: „Minden megváltozott. Most már kezdem megtalálni a helyemet. Megtanultam, hogy nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy megtért vagyok.”
„Fontos, hogy a vezetők elismerjék az új egyháztagokat és törődjenek velük – javasolja Faragher nővér. – Fel kell tenni a nehéz kérdéseket, és kideríteni, hogy ténylegesen hogyan érzik magukat. Az új egyháztag képességeinek megfelelő elhívás vagy feladat is fontos az önbizalma szempontjából. A szolgálat nem teher, ahogy azt egyes vezetők hiszik.”
Amy nemrég mesterdiplomát szerzett klinikai mentálhigiénés tanácsadóként, és cöveki műhelyfoglalkozásokat vezet a mentális egészség terén, valamint segédkezik az egyház függőségből való felépülési programjában.
„Krisztus azt akarja, hogy vegyük fel a keresztünket, és kövessük Őt. Vannak új egyháztagok, akik hátat kell hogy fordítsanak a barátaiknak. Fel kell adniuk a szokásaikat. Sok mindent feladnak, hogy tiszta lappal kezdjenek, és sok támogatásra van szükségük – ami időnként akár egy mosoly és egy kedves kézfogás is lehet.”
Ka Bo Chan a feleségével, Mailával és a gyermekeikkel
Lehetőség mások szolgálatára
Ka Bo Chan Hongkongban született, és fiatalon az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Tizenévesként hallott az egyházról egy egyetemi szobatársától, amikor zenét tanult az Oregon állambeli Portlandben. Az evangéliumi igazságok gyökeret vertek benne, úgyhogy megkeresztelkedett és konfirmált. Röviddel később Észtországba repült, hogy ott folytassa a tanulmányait.
Észtországban nehéznek bizonyult rálelni az egyházra. Mivel nem volt kapcsolata az egyháztagokkal, továbbá az ima és a szentírások korlátozott megértése miatt a hite fokozatosan kihűlt.
Ekkoriban ismerkedett meg Mailával, az iskolájába járó egyik fiatal nővel. „Minden ragyogott körülötte” – mondja Ka Bo. Elkezdett rendszeresen Maila mellé ülni, és hamarosan összebarátkoztak.
Maila nem volt az egyház tagja, és nem ismerte a vallást, ám ahogy folytatódott a kapcsolatuk, azt mondta, hogy amennyiben férjhez megy, annak az örökkévalóságra kell majd szólnia.
Tanulmányai során Ka Bo lelki késztetést érzett arra, hogy ismét járjon istentiszteletre, így felkutatta a környéken található gyülekezetet. Az első tevékenység, amelyen Mailával részt vett, egy gyülekezeti karácsonyi összejövetel volt. Maila úgy érezte, hogy a tevékenységek esetlenek voltak és rossz benyomást keltettek benne, így aztán megfogadta, hogy soha nem tér oda vissza. Ka Bo azonban továbbra is járt istentiszteletre.
Az egyik tavaszi reggelen Maila közölte vele, hogy választania kell közte és az egyház között. Ka Bo habozás nélkül rávágta, hogy szüksége van az egyházra, és arra buzdította Mailát, hogy járjon el vele együtt.
Maila a kendőzetlen válasz hatására eltűnődött azon, hogy talán van valami, amit nem vesz észre; érzései enyhültek, és beleegyezett, hogy újra elmegy a gyülekezetbe. A következő vasárnap rögtön egy misszionárius nővér üdvözölte őt mosolyogva. Maila egy olyan köteléket érzett kettejük között, mintha már régi barátok lettek volna. Aggodalmai elhalványultak, két héttel később pedig megkeresztelkedett és konfirmált.
Ka Bo és Maila nem értették a szentírások és az evangéliumi gyakorlatok mélységeit, és az új vallásukkal kapcsolatos élményeikben nem volt számukra semmi ismerős, még a zene sem. Azonban jártak istentiszteletre, és igyekeztek megismerni az evangéliumot.
Amikor a misszionáriusokat áthelyezték, Maila nem ismerte jól az egyháztagokat, és bizonytalannak érezte magát új körülmények között, például a Segítőegyletben, ahol egyszer azon tűnődött, hogy talán rossz helyen van. Hamarosan a püspökség sugalmazást érzett arra, hogy elhívja zongorázni az Elemibe. „A zongorázással megtaláltam a helyemet és a célomat” – mondja Maila.
Amikor Mari és Jorma csatlakoztak az egyházhoz, rájöttek, hogy szembemennek a finn kultúrával és hagyományokkal. Mégis ebbe az irányba indultak el az életükben, és azóta sem tekintettek hátra.
Isten jó szavával táplálva
Mari és Jorma Alakoski ismerik a megtérés útját. Évekkel ezelőtt csatlakoztak az egyházhoz a hazájukban, Finnországban, és azóta különböző feladatkörökben szolgáltak: Mari egyik elhívása a templomi vezetőnővér segédjeként volt, Jormát pedig tanácsosnak hívták el a Finnországi Helsinki templom első templomelnökségébe.
Azonban sok más megtérthez hasonlóan nekik is harcolniuk kellett a hitükért. Amikor a misszionáriusok találkoztak velük, Marinak nem jött olyan könnyen a bizonysága, mint a férjének. Először kényelmetlenül érezte magát a Mormon könyvével kapcsolatban, és úgy tolta el magától az ujja hegyével, hogy minél kevésbé kelljen megérintenie.
Később, azt látva, hogy könnycseppek gördülnek végig férje arcán a Mormon könyve olvasása közben, azt gondolta magában: Ha ez a könyv ennyire mélyen megérinti, akkor biztosan értékes.
Az ellenállása fokozatosan enyhült, és maga is belevágott az igazság utáni kutatásba. Idővel ő is könnyeket hullatott a Mormon könyve olvasása közben.
Amikor Mari és Jorma csatlakoztak az egyházhoz, rájöttek, hogy szembemennek a kultúrával és a hagyományokkal. Mégis egyszer csak ebbe az irányba indultak el az életükben, és azóta sem tekintettek hátra. „Az egyház hatalmas megelégedést hozott az életünkbe. Azt hiszem, hogy minden szinte túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nagyon kedvesen fogadtak minket az egyházközösségben” – idézi fel Mari.
Hozzáteszi, hogy „sok új dolog jött hirtelen az életünkbe”. A vasárnapok többé már nem ráérős alkalmak voltak, hanem tele lettek egyházi gyűlésekkel, melyeket akkoriban még három részben tartottak a teljes sabbatnapon. „Emiatt mindegyik gyűléshez fel kellett öltöztetni a gyerekeket, illetve be kellett osztani az étkezési és az alvásidejüket is.”
A hét minden napján időt kellett szánni az evangéliumhoz kapcsolódó tevékenységekre és gyűlésekre, ami lehetett otthoni est, a Segítőegylet vagy éppen az Elemi. „Szombaton előkészítettük az ételt és a ruhát vasárnapra” – meséli Mari.
Alakoskiék nem verték nagydobra, amikor az egyházhoz csatlakoztak, de a családtagjaik és barátaik számára fokozatosan így is világossá vált. „Nem mindenki értette meg a döntésünket – emlékszik vissza Mari. – Néhány barátunk attól fogva nem állt szóba velünk. Ez ugyanakkor csekély ár volt mindazokért a becses dolgokért, amivel gazdagodott az életünk. Semmi és senki nem tudott odahatni, hogy elhagyjuk az egyházat. Édesapám, miután tudomást szerzett a megtérésünkről, egyetlen kijelentésével lerendezett minden nézeteltérést: »Tegyék azt, amit jónak látnak. Felnőtt emberek. Tudják, hogy mit akarnak.«”
Idővel a házaspár azt szerette volna, hogy egymáshoz pecsételjék őket. Terveket készítettek és áldozatokat hoztak. Ezután két napig utaztak busszal, egy éjszakát pedig hajóval, hogy Svédországon és Németországon át eljussanak a Svájci Bern templomhoz, amely akkoriban az egyetlen templom volt Európában.
Az Alakoski házaspár is példa azokra az emberekre, akik tanúságot kapnak az evangéliumról, majd előretörnek, hasonlóan Nefihez, nem tudván mindent előre, hanem a Lelket követve (lásd 1 Nefi 4:6). Követték egyháztag társaikat a tan elsajátításában és abban, hogy miként alkalmazzák az evangéliumot az életükben. Amikor nem tudtak valamit, tanulmányoztak vagy további iránymutatást kértek.
Egy apostol tanácsa
„Régóta tanítanak minket arról, hogy miként segíthetünk új barátainknak azt érezni, hogy szívesen látják és szeretik őket Jézus Krisztus visszaállított egyházában. Három dologra van szükségük, hogy egész életükön át erősek és hithűek tudjanak maradni” – tanította Soares elder, visszautalva Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) tanácsára.
Így folytatta: „Először is olyan fivérekre és nővérekre van szükségük az egyházban, akik őszintén érdeklődnek irántuk; olyan igaz és hű barátokra, akikhez bármikor fordulhatnak, akik mellettük állnak és válaszolnak a kérdéseikre.
Másodszor: az új barátoknak szükségük van egy megbízásra, egy lehetőségre mások szolgálatára. […] Olyan folyamat ez, amely által megerősödhet a hitünk. […]
Harmadszor: szükséges, hogy »Isten jó szavával táplálják« [Moróni 6:4] új barátainkat. Segíthetünk nekik szeretni és megismerni a szentírásokat, amikor elolvassuk és megbeszéljük velük a tanításokat, megosztjuk velük a történetek hátterét és elmagyarázzuk a nehéz szavakat.”
Az új egyháztagok segítése lelki és fizikai áldásokat hoz a megtértek és a már élethossziglani egyháztagok számára egyaránt. Sokféleképpen erősíti az egyházat is. „Új barátaink Istentől kapott tehetségeket, lelkesedést és jóságot hoznak magukkal – tanította Soares elder. – Ragadós lehet az evangélium iránti lelkesedésük, ami pedig segíthet nekünk a saját bizonyságunk új életre keltésében. Új látásmódokat is hoznak magukkal az élettel és az evangéliummal kapcsolatos felfogásunkhoz.”