Hozd ki a gyerekeket a vízből!
2003-ban történt, egy kellemes júniusi napon. A gyermekeimet vittem autóval a utahi Loganban lévő otthonunkból a Bear-tóhoz hogy meglátogassuk a nővérem családját. Az otthonuk néhány perces sétára van a víztől, és miután kicsit beszélgettünk, úgy döntöttem, hogy elviszem a gyermekeimet és két unokatestvérüket, Kamit és Erint a partra, hadd játsszanak.
A part közelében meleg volt a víz, és gyenge szellő fújdogált, én pedig közben egy széken ülve olvasgattam és pihentem. A tó felé néztem, és észrevettem, hogy Kami mintegy 50 méterre a parttól, egy vastag matracon lebegett a vízen. Mivel a tó a parttól nem messze már nagyon mély, intettem neki, és azt kiabáltam, hogy jöjjön közelebb, de abból a távolságból nem hallotta a hangomat.
Ekkor nyugtalankodni kezdtem és hallottam, hogy a Lélek azt súgja, hogy a gyerekeknek ki kell jönniük a vízből. Kiabáltam nekik, hogy jöjjenek közelebb a parthoz, ők pedig vonakodva elindultak felém. Hirtelen a Lélek hangosan és tisztán azt mondta: „Hozd ki a gyerekeket a vízből!” A mögöttünk lévő hegyek felé tekintettem, és láttam, hogy sötét felhők gyülekeznek. Az égen egy fényes villám hasított át.
„Gyertek ki a vízből! – sikítottam. – Villámlani fog!” Kami után siettem, aki addigra már majdnem 70 méterre sodródott a parttól. Ebben a pillanatban egy erős széllökés ért minket. A nyolcéves fiam, Dallin, egy másik matracot próbált kihúzni a vízből, de a szél vitorlaként belekapaszkodott és a földhöz vágta a gyermeket.
Amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam odaérni Kamihoz, a szél azonban egyre beljebb sodorta őt. Nem vagyok túl jó úszó, de tovább gázoltam a vízben, miközben egyre nagyobb hullámok vettek körül. Láttam, ahogy a lábaival teljes erejéből próbálja lökni magát, miközben a matracon feküdt, de ezzel nem igen tudta legyőzni a dühöngő szelet. Még mindig a nyílt víz felé sodródott.
A víz egyre mélyült, miközben gázoltam befelé, míg végül már a vállamig ért. Ekkor a lábammal éreztem, hogy a tó fenekén egy éles szakadékhoz érkeztem. Meg kellett állnom, de még mindig majdnem 20 méterre voltam Kamitól. Kinyitottam a számat, hogy kiáltsak neki, de legnagyobb rémületemre egy hang sem jött ki a torkomon. Mikor végül mégis, akkor már csak a vizet nyeldestem. Ekkor vettem észre, hogy ilyen messze a parttól már mennyire hideg a víz. Éreztem, hogy vészesen csökken a testhőmérsékletem. Olyannyira, hogy a partra sem értem volna ki. Mind a ketten meg fogunk fulladni.
Abban a pillanatban, minden maradék erőmet összeszedve kiabáltam, hogy Kami hallja a szavaimat és tudja, hogy imádkozom. „Mennyei Atyánk, kérlek, segíts nekünk, hogy legyen erőnk ezt megtenni.” Azonnal melegség árasztotta el a testemet, és visszatért az energiám. A hangom tiszta és erős lett, és odakiáltottam neki: „Kami, evezz a kezeiddel!” A kis tízéves karjaival kutyaúszásban evezett a vízben a matrac előtt. Távolról sem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze az iszonyúan erős szelet, mégis olyan volt, mintha egy óriási kéz hátulról finoman a kinyújtott karjaim felé hajtotta volna őt. Továbbra is biztattam, míg végül az ujjaink összeértek, és abban a pillanatban tudtam, hogy mivel Mennyei Atyám hozta őt oda hozzám, meg fogunk menekülni.
A parton Dallin sírt, miközben a szél és a homok könyörtelenül csapkodta. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy őt, a többi gyermeket és a matracokat meg a játékokat be tudjam tenni az autóba. A távolból hangos szirénázás hallatszott, jelezve a villámlás okozta tüzet a dombokon. Úgy tűnt, hogy abban a pillanatban ez csak fokozza a traumát, mi azonban tudtuk, hogy isteni segítséggel menekültünk meg.
Elmondtam a gyerekeknek, hogy mi történt a vízben, és amint hazaértünk, hálát adtunk az Úrnak, hogy megóvta az életünket. A hálaadás közben éreztem Mennyei Atyánk mindent betöltő szeretetét. Tudom, hogy ő figyel a gyermekeire, és nagyon hálás vagyok, hogy aznap velünk volt.