A pionírok jutottak eszembe
19 évesen behívót kaptam a svéd hadseregbe. Tüzérségi őrnagyként szolgáltam a nyolcadik század vezérkarában.
Egy januári reggelen, hajnali 4:00 órakor a parancsnokaink azt az utasítást adták, hogy öltözzünk fel, és teljes fegyverzetben gyülekezzünk az udvaron 20 perc múlva. Az előző napi gyakorlatok miatt fáradt és éhes voltam, és úgy éreztem, mintha alig hunytam volna le a szememet, most meg egy újabb próbát kell kiállnom. Még mindig emlékszem rá, hogy éreztem magam, amikor a barakk melegét elhagyva kiléptem a leírhatatlan hidegbe.
Egy óriási katonai busz jött felvenni bennünket, és azt mondták nekünk, hogy Stockholmba megyünk egy nagy vizsgára, hogy megnézzék, alkalmasak vagyunk-e a kiképzés folytatására. A városba érve három csoportra osztottak minket, majd különböző térképeket és egymástól eltérő célpontokat kaptunk.
Állig felfegyverkezve – lőszerekkel és más felszereléssel – járkáltunk Stockholm utcáin. Minden ellenőrzési ponton egy fizikai próbatételt kellett kiállnunk, szembesültünk többek között túszejtéssel, utcai harcokkal, csatornákon és épületeken kellett átrohannunk, és elsősegélyben is kellett részesítenünk embereket. Az egyes próbatételek után alig volt időnk pihenni, és már haladnunk is kellett a következő ellenőrzési pontig.
A fagyos aszfalton megdermedtek a lábaim, a vállaim pedig sajogtak a nehéz felszerelés miatt. Én azonban csak folytattam, és próbáltam nem panaszkodni. A csoportunknak kegyetlen időjárási körülményeket és bonyolult próbákat kellett kiállnia, de mégis testvérekként meneteltünk tovább. Az út során megdöbbent civilekkel találkoztunk, akik nevettek rajtunk, mutogattak és kiabáltak ránk.
Fáradt voltam, fáztam, piszkos voltam és mindenem fájt, mire elértük a végső célpontot, ahol felvett minket a busz. A bázishoz vezető visszaút során azokon a megpróbáltatásokon gondolkoztam, amelyeket nekem és a szakaszomnak ki kellett állnunk, és azt kérdeztem magamtól, hogy a végén kapott kitüntetéseken kívül van-e értelme ennek a kiképzésnek. Azt kérdeztem magamban, hogy vajon volt-e rajtunk kívül bárki, akinek ilyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia, mint nekünk aznap?
Hirtelen eszembe jutottak a pionírok nehézségei és áldozata az egyház korai napjaiban. Felidéztem az éhezésükről, a hidegről és a fájdalmaikról szóló történeteiket; azt, hogy miként űztek gúnyt belőlük, és hogy végtelennek tűnő mérföldeket gyalogoltak – ugyanazokat a dolgokat, amelyeket aznap én is megtapasztaltam. A nagy különbség csak az, hogy nekem csupán egy napig kellett kibírnom ezeket. A pionírok utaztak fagyban és hóban, esőben és hőségben, és gyalogolniuk kellett sárban és porban. Csekély védőfelszereléssel gyalogoltak, és csak az a hit éltette őket, hogy az Úr majd megvédi őket. A pionírok azért meneteltek, hogy megtalálják Siont, mert az Úr bámulatos munkát akart elvégeztetni ezekkel az egyháztagokkal.
Hirtelen, gondolkodás nélkül elkezdtem énekelni, hogy „Fel, szentek, fel!” (Egyházi énekek, 4.o), és ott, a buszon kezdtem változást érezni magamban. A testemet hatalmas melegség és boldogság árasztotta el. Abban az időben nem voltam tevékeny az egyházban, és azt gondoltam, hogy soha nem térek vissza, de hirtelen elfogott egy érzés, ami azt súgta: „Gyere vissza az egyházba!”
Amikor a bázisra értem, felhívtam a szüleimet, elmondtam nekik, hogy szeretem őket, és szeretnék visszatérni az egyházba. A következő vasárnap óriási kihívás volt számomra, mert nem tudtam, hogy tényleg megvan-e a bátorságom a visszatérésre, mivel már oly régóta voltam távol. Nem volt könnyű visszatérni, de megérte. A családom és a többi egyháztag éreztette velem, hogy szívesen látnak.
Elkezdtem készülni arra, hogy missziót szolgáljak, majd két évvel később megkaptam a missziós elhívásomat, hogy a Cape Verde Praia Misszióban szolgáljak. Amikor Salt Lake Citybe érkeztem, útban a Misszionáriusképző Központ felé, láttam azt a bámulatos munkát, amelyet a pionírok végeztek el azzal, hogy felépítették ezt a pompás templomot és megterveztek egy ilyen gyönyörű várost. Halkan csak annyit mondtam: „Köszönöm.”
Ma, amikor megkérdezem magamtól, hogy volt-e bármi értelme annak a katonai próbának, azt válaszolom, hogy igen, volt, minden tekintetben, mert ama felismerés nagy pillanatában, ott a buszon, a katonatársaim között, rájöttem, milyen fontos is az Úr munkája. Megérte, mert visszatértem az Úrhoz, és most az Ő munkáját és az Ő akaratát végzem.