Megemlékezni Iowáról

Írta: Caroline H. Benzley

A Sionba igyekvő kézikocsik és pionírok az utolsó napi szentek vándorlásának és az egyház felépítésének jelképévé váltak.

1856 nyarának egyik reggelén a 16 éves Janetta McBride Iowa államból gyalog indult útnak a Sóstó-völgybe.

Utazása már hónapokkal korábban kezdődött, amikor családjával együtt elhagyta Angliát, és áthajózott az Atlanti-óceánon. Miután megérkeztek az Egyesült Államokba, útjukat vonattal folytatták az Iowa állambeli Iowa Citybe, ahol a nyugati vasútvonal véget ért.

Janetta családja Iowa Cityben csatlakozott az utolsó napi szentekhez, akik éppen erőt és készleteket gyűjtöttek az utazás utolsó részéhez: a 2090 km-es kézikocsis gyalogúthoz. Az Iowa Cityből 1856 és 1857 között elinduló hét kézikocsis társaság közül Janetta McBride-ot a Martin kézikocsis társasághoz osztották be.

Nyugat felé tekintve

Most, 150 évvel később, 2006. június 9-ét írunk. Egy újabb kézikocsis társaság készül elhagyni Iowa Cityt.

Ezúttal a társaság az Iowa Cövekbe tartozó, mintegy 70 fiatal férfiból és fiatal nőből áll. Pionír ruhákba öltözve, készletekkel megrakott kézikocsijaikkal a fiatalok az Iowa City határában fekvő Mormon Kézikocsi Parkban gyűltek össze: ugyanazon a helyen, ahonnan az első kézikocsis társaság pontosan 150 évvel ezelőtt, 1856. június 9-én elindult. Nyugat felé tekintve az eredeti pionírokra gondolnak, akik oly sok évvel ezelőtt szintén itt álltak.

Kameron Hansen az Iowa City Első Egyházközségének tagja, nagymamájának az üknagymamájára, Janetta McBride-ra gondol. A tizennégy éves Kameron majdnem ugyanannyi idős, mint Janetta volt, amikor elindult Sionba.

„Jólesik arra gondolni, hogy mennyire boldog lenne, ha látná, hogy most ezt teszem – mondja Kameron. – Remélem büszke arra, hogy a családja még mindig hithű az egyházban.” Kameron tisztában van vele, hogy az ő utazása sokkal rövidebb és könnyebb lesz, mint Janettáé, de továbbra is hálás ezért a lehetőségért, hogy megemlékezhet az őseiről, és kifejezheti az irántuk érzett tiszteletét.

Anna Shaner a Fairfield Gyülekezetből, szintén hálás, hogy tiszteleghet a pionírok előtt. Ámulatba ejti, hogy úgy indultak el a vadnyugatra, hogy nem is tudták, túlélik-e a viszontagságokat. Anna rengeteg erőt merít azon emberekből, akik – ahogy ő fogalmaz – hittek abban, amit tenniük kellett, és megvolt a bátorságuk, hogy meg is tegyék.

Ez a túra nagyszerű lehetőséget nyújt az Iowa City-i fiataloknak, hogy tisztelegjenek őseik előtt. Akár voltak kézikocsis pionírok a felmenőik között, akár nem, a fiatalok az egyház tagjai, ezért a kézikocsis pionírok az ő lelki elődeik voltak.

Miért Iowa?

Az Iowa állambeli Iowa City ma az Egyesült Államok középnyugati központja, 150 évvel ezelőtt azonban határvidéknek számított, a legtávolabbi nyugati pontnak, ahová a vasút még elért. A korai megtértek többsége, akik 1856-ban Iowa City határában táboroztak le, európai bevándorló volt. Már így is messzire utaztak, és alig volt pénzük kocsikra és készletekre. Iowa City lakosai békésen viselkedtek az utolsó napi szentekkel, és a pionírok naplói beszámolnak az iowaiak jó szándékú tetteiről.

Amikor Brigham Young elnök kihirdette a kézikocsis utazást, mint a Sionba való eljutás olcsóbb és gyorsabb lehetőségét, ezek a szentek türelmetlenül várták, hogy megpróbálhassák. Az első kézikocsis társaság 1856. június 9-én hagyta el Iowa Cityt.

A legtöbb kézikocsis társaságnak sikerült biztonságban megtennie a fárasztó utat a Sóstó-völgybe, de Janetta McBride csoportjának, a Martin társaságnak, valamint a Willie társaságnak sokkal nehezebben ment. Mindkét társaságot utolérték a korai hóviharok, és több mint 200-an meghaltak. Az utazásuk nagy áldozatot követelt, amit csak a Mennyei Atyába és az Ő tervébe vetett hit segített elviselni. Ugyanez a hit ösztönözte a többi kézikocsis társaságot is, akik Sionig tolták és vonták a kocsijaikat.

2006-ban a kézikocsis utazás része volt e hit 150. évfordulója megünneplésének. Az Iowa City cövek tagjai olyan eseményeknek adtak helyet, mint például egy egyetemi szimpózium, egy pionírfesztivál és egy ökumenikus áhítat. Ezek az események nem csak a kézikocsis pionírok előtt tisztelegtek, hanem az iowaiak előtt is, akik segítettek nekik.

A próféta követése

Az Iwoa hegyeiben megtett utazás egy-egy hosszú napja után a fiataloknak van néhány perce, hogy megbeszéljék az élményeiket. Emma Pauley újra elolvassa Ether 12. fejezetét a hitről, melyről még az ifjúsági hitoktatáson is tanult.

„Nem tudom, hogy meg tudtam volna-e tenni gyalog az utat egészen Utahig – mondja Emma –, de a pionírok képesek voltak rá, és tudom, hogy ez a hitük miatt volt. Minden nagy dolgot a hit által tudunk megtenni.”

A kézikocsis pionírok hite tette őket képessé arra, hogy eleget tudjanak tenni Young elnök felhívásának, hogy gyűljenek össze a Sóstó-völgyben. Az ő példájuk miatt az Iowa City-i fiatalok könnyebben követik a próféta tanácsát napjainkban.

Az egyik módja annak, ahogyan a Kameron Hansenhez hasonló fiatal férfiak követhetik a prófétát az, ha teljesítik az Isten iránti kötelességünk programot. Ezt így indokolta: „Amikor a pionírokra és az ő áldozatukra gondolok, az arra ösztönöz, hogy eleget tegyek a követelményeknek, hogy én is követhessem a prófétát”.

A próféta követése fontos e fiatalok számára, és már nagyon várják, hogy láthassák őt a következő vasárnap egy megemlékező esti beszélgetés keretében. Az, hogy hallhatják a próféta hangját, az ünnepség fénypontja lesz.

A korai pionírok is biztos, hogy ugyanilyen izgatottak voltak, miközben a Sóstó-völgyébe meneteltek, tudva azt, hogy minden lépéssel közelebb kerülnek a vezetőjükhöz, és ahhoz, hogy hallhassák a hangját.

„Olyan, mintha valami kincs várna rám a végén” – mondja Skylar Hansen az Iowa City Első Egyházközség tagja.

Utazásuk befejeztével az Iowa City-i fiatalok egyre közelebb kerülnek a kincsükhöz, de még nincsenek teljesen ott. Másnap szombat, és még rengeteg a tennivaló.

Köszönetadás

A 2006-os év során az Iowa City Iowa Cövek tagjai szorgosan szolgálták a környéken elő rászorulókat. Az egyháztagok így mondtak köszönetet annak a közösségnek, amelyik segített a korai szenteknek.

Ma a fiatalokon a sor, hogy szolgáljanak. Bár a reggeli fél hét túl korainak tűnik, Marc Humbert az Iowa City Első Egyházközségének tagja azt mondta, hogy az előző napi túra miatt könnyebb volt felkelnie és elkezdenie a szolgálatot. „Az, hogy elmentem a túrára, segített emlékeznem arra, mi a fontos – mondta – és könnyű volt szolgálatot végezni.

Marc nem az egyetlen, aki türelmetlenül várta a szolgálatot. A szakadó eső ellenére a fiatalok láthatóan lelkesek voltak, ahogy felváltva ellátogattak az idősek otthonába, lemosták a rendőrautókat, feltöltötték a helyi szükségszállások élelmiszerpolcait, és megtisztítottak egy parkot.

Ez a szolgálat volt a legkevesebb, amit megtehettek, hogy megköszönjék a városnak, hogy segítettek a korai szenteknek.

A kézikocsisok történelme az én történelmem

A pénteki egész napos gyaloglás, és a szombati szolgálat után a fiatalok boldogok, hogy vasárnap van – ideje személyesen meghallgatni a prófétát. Immár a családjuk mellett ülve a megemlékező esti beszélgetésen, a fiatal férfiak és fiatal nők hálásak voltak a kézikocsis eseményekről szerzett újdonsült tudásukért. Gordon B. Hinckley elnök szavai arra ösztönözték őket, hogy vigyék tovább a hit örökségét, amelyet a kézikocsis pionírok hagytak rájuk. Ezt mondta nekik: „Mindig vissza kell tekintenünk azokra, akik ilyen rettenetesen nagy árat fizettek azért, hogy lefektessék e nagyszerű utolsó napi munka alapjait.”

A pionírok, akik 1856-ban hagyták el Iowa Cityt, örvendeztek volna, ha tudtak volna az Iowa City cövekben élő modern pionírokról. Talán őket is ösztönözte volna a mai fiatalok bátorsága, akik egy ilyen zűrzavaros világban törekednek az evangélium szerinti életre.

Az egyikük, Anna Shaner, keményen dolgozik, hogy igazlelkű példa lehessen a barátai és családja számára. A hitéből meríti a kitartáshoz szükséges erőt. Azt mondja, hogy „amin a pioníroknak keresztül kellett mennie, nagyon sokat jelent számomra, mert értem tették. Ez az én történelmem is.”

A kézikocsisok története

Íme, egy kis háttér-információ a kézikocsis pionírokról:

Brigham Young elnök azt az utasítást adta az utolsó napi szenteknek, hogy kézikocsikkal utazzanak Sionba, mert az nem volt olyan költséges, mint az ekhós szekerek, és sokkal több szent tudott így utazni.
1856 és 1860 között összesen 10 kézikocsis társaság volt.
A szentek vasúton utaztak el az Iowa állambeli Iowa Citybe. Miután felszerelkeztek, a 10 kézikocsis társaságból 7 indult el Iowa Cityből. A többi a nebraskai Florence-ből indult útnak.
A kézikocsis pionírok többsége európai bevándorló volt. Angliából, Walesből, Skóciából, Írországból, Dániából, Svédországból, Norvégiából, Svájcból és Olaszországból jöttek.
A Willie és Martin társaságok kivételével (akik az évszak végén indultak el, és ezért elérték őket a korai havazások), a kézikocsis társaságokból viszonylag kevesen haltak meg az út során.
Bár a kézikocsis pioníroknak nehézségeket kellett kiállniuk, sokuk hite szilárd maradt. Priscilla M. Evans a Bunker kézikocsis társaság tagja ezt mondta: „Az emberek kigúnyoltak bennünket miközben gyalogoltunk és húztuk a kocsinkat, de az idő szép volt, az utak pedig kitűnőek, és bár beteg voltam, estére pedig mind elfáradtunk, mégis azt gondoltuk, hogy ez egy dicsőséges út, amit megteszünk Sionig.”

LeRoy R. Hafen and Ann W. Hafen, Handcarts to Zion (1960).