Az igazlelkıség példái
Kötelességünk olyan életet élni, hogy az igazlelkűség példái lehessünk.
Tudatában vagyok annak, hogy ti képviselitek, fivéreim, a legnagyobb papsági gyülekezetet, mely valaha is egybegyűlt, legyetek akár itt a Konferencia-központban, akár a világ számos pontján. A világ legnagyobb testvériségének vagyunk a tagjai. Mily szerencsések és áldottak vagyunk, hogy Isten papságát viselhetjük!
Tanítottak és felemeltek bennünket azok a sugalmazott üzenetek, melyeket hallottunk. Hitetekért és imáitokért fohászkodom, miközben megosztom veletek azokat a gondolatokat és érzéseket, melyek mostanában foglalkoztattak, miközben arra készültem, hogy beszéljek hozzátok.
Papságviselőkként nehéz időkben kerültünk ide a földre. Összetett világban élünk, és mindenhol viszálykodás vesz körül bennünket. Politikai mesterkedések teszik tönkre a nemzetek stabilitását, zsarnokok ragadják meg a hatalmat, és úgy tűnik, a társadalom egyes rétegeit örökre elnyomják, megfosztva őket lehetőségeiktől, és otthagyva őket a kudarc élményével.
Mi, akiket elrendeltek Isten papságába, változtatni tudunk a dolgok menetén! Mikor kiérdemeljük az Úr segítségét, fejleszthetjük a fiúk személyiségét és rendbe hozhatjuk a férfiakét, és csodákat művelhetünk az ő szent szolgálatában. Lehetőségeink korlátlanok!
A mi feladatunk, hogy megfelelő példát mutassunk. Az az igazság erősít bennünket, hogy a legnagyobb erő a világon Isten ereje, ahogy az embereken keresztül munkálkodik. Fivérek, ha az Úr munkáját végezzük, akkor jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Sose felejtsétek el ezt az igazságot! Az isteni segítségnek természetesen előfeltétele az érdemességünk. Mindannyiunknak fel kell tennie a kérdést: Tiszták a kezeim? Tiszta a szívem? Érdemes szolgája vagyok az Úrnak?
Oly sok minden vesz körül minket, ami szándékosan elterelheti figyelmünket az erényes és jó dolgokról, és olyasmire csábít minket, ami érdemtelenné tesznek minket az általunk viselt papság gyakorlására. Nem csupán az ároni papságot viselő fiatal férfiakhoz szólok, hanem mindenkihez, korhatár nélkül. A kísértések különböző formákat öltenek életünk során.
Fivérek! Mindig érdemesek vagyunk rá, hogy ellássuk az általunk viselt papsággal összefüggő szent feladatokat? Fiatal férfiak – ti, papok –, tiszták vagytok testben és lélekben, amikor vasárnap az úrvacsoraasztalnál ültök, és megáldjátok az úrvacsora jelképeit? Fiatal férfiak, akik tanítók vagytok, érdemesek vagytok rá, hogy előkészítsétek az úrvacsorát? Diakónusok! Miközben az úrvacsorát osztjátok az egyház tagjainak, abban a tudatban teszitek ezt, hogy lelkileg érdemesek vagytok rá? Mindannyian tökéletesen értitek minden általatok végzett szent feladat jelentőségét?
Legyetek erősek, fiatal barátaim! Körbevesznek minket az emberi filozófiák. A bűn gyakran bújik az elnézés álarca mögé. Ne vezessenek félre benneteket! A felszín alatt szívfájdalom, boldogtalanság és fájdalom rejtőzik. Tudjátok, mi helyes és mi helytelen, és semmilyen álca – legyen akármilyen vonzó – nem változtathat rajta. A bűn jelleme ugyanaz marad. Ha az úgynevezett barátaitok olyasmire buzdítanak titeket, amiről tudjátok, hogy rossz, ti legyetek azok, akik kiálltok az igazság mellett, még akkor is, ha egyedül teszitek. Legyen meg az erkölcsi bátorságotok ahhoz, hogy világosság legyetek mások számára, melyet követhetnek. Egyetlen barát sem értékesebb a saját tiszta lelkiismereteteknél, a saját erkölcsi tisztaságotoknál – és milyen csodás érzés tudni, hogy tisztán és azzal a bizonyossággal álltok kijelölt helyeteken, hogy érdemesek vagytok rá.
Melkisédeki papsági fivérek! Szorgalmasan törekedtek rá minden nap, hogy úgy éljetek, ahogyan élnetek kell? Kedvességet és szeretetet mutattok feleségetek és gyermekeitek iránt? Becsületesek vagytok a körülöttetek lévőkkel való kapcsolataitokban – mindig és minden körülmény között?
Ha bármelyikőtök letévedt az útról, vannak, akik segíteni fognak nektek újra tisztává és érdemessé válni. Püspökötök és gyülekezeti elnökötök szeretne és hajlandó segíteni, és ezt megértéssel és könyörülettel teszi majd, erejéből telve mindent megtéve azért, hogy támogasson benneteket a bűnbánat folyamatában, hogy újra igazlelkűen állhassatok az Úr előtt.
Sokan emlékeztek talán N. Eldon Tanner elnökre, aki az egyház négy elnöke mellett szolgált tanácsosként. Az igazlelkűség állhatatos példáját mutatta a munkájában, a kanadai kormánynak tett szolgálatában, valamint a magánéletében. A következő sugalmazott tanácsot adta nekünk:
„Semmi sem fog nagyobb örömet és sikert hozni, mint az, ha az evangélium tanításainak megfelelően élünk. Legyetek példák! Legyetek jó hatással másokra! […]
Mindannyiunkat előre elrendeltek valamilyen munkára [Isten] választott szolgájaként, akit Ő alkalmasnak talált arra, hogy ráruházza a papságot, valamint a hatalmat, hogy az Ő nevében cselekedjen. Soha ne feledjétek, hogy az emberek hozzátok fordulnak irányításért, és jó vagy rossz hatással vagytok mások életére, amely hatás az elkövetkezendő nemzedékekre is kihat majd.”1
Fivéreim, megismételném, hogy Isten papságának viselőiként, a mi feladatunk, hogy úgy éljük az életünket, hogy igazlelkű példát mutassunk mások számára, amit követhetnek. Miközben azon gondolkodtam, miként mutathatnánk ilyen példát, eszembe jutott egy eset, ami néhány évvel ezelőtt történt, amikor részt vettem egy cövekkonferencián. Az általános gyűlés alatt észrevettem egy fiatal fiút, aki a cövekközpont első sorában ült a családjával. Én az emelvényen foglaltam helyet. A gyűlés során kezdett feltűnni, hogy amikor keresztbe tettem egyik lábamat a másikon, a kisfiú ugyanezt tette. Ha ellenkező irányba tettem át egyik lábamat a másikon, ő is utánozta. Kezemet az ölembe tettem, és ő is ezt tette. Fejemet megtámasztottam a kezemmel, és ő ugyanígy tett. Akármit csináltam, utánozta a mozdulataimat. Ez addig folytatódott, amíg el nem jött az ideje, hogy én beszéljek a gyülekezethez. Úgy döntöttem, próbára teszem a fiút. Egyenesen a szemébe néztem, meggyőződve arról, hogy figyel, és megmozgattam a füleimet. Gyenge kísérletet tett rá, hogy utánozzon, de ezzel megfogtam! Nem tudta megmozdítani a füleit. Odafordult az édesapjához, aki mellette ült, és odasúgott neki valamit. Rámutatott a fülére, majd pedig énrám. Amint az édesapa felém fordult, nyilvánvalóan azért, hogy lássa, mozgatom-e a fülemet, én komolyan ültem, összefont karral, egyetlen izmom sem rándult. Az apa kétkedően a fiára pillantott, aki kissé csalódottnak tűnt. Végül szégyenlősen rám mosolygott és megrántotta a vállát.
Az évek során sokszor visszagondoltam erre az esetre, miközben azon elmélkedtem, mennyire hajlamosak vagyunk, különösen fiatalon, szüleink, vezetőink és társaink példáját utánozni. Brigham Young próféta ezt mondta: „Soha ne engedjük meg magunknak, hogy valami olyat tegyünk, amit nem szeretnénk a gyermekeinknél látni. Olyan példát kell mutatnunk nekik, amit szeretnénk, ha utánoznának.”2
Nektek, akik fiúk édesapái, és nektek, akik fiúk vezetői vagytok, azt mondom, törekedjetek rá, hogy olyan példák legyetek, amire a fiúknak szükségük van. Az apának kell természetesen az elsődleges példának lennie, és az a fiú, aki érdemes apával van megáldva, valóban szerencsés. Ám még egy példaértékű családnak is, ahol szorgalmas és hithű apa és anya van, jól jön az őszintén törődő jó emberek támogató segítsége. Ott vannak azok a fiúk is, akik apa nélkül nőnek fel, vagy akiknek az édesapja jelenleg nem megfelelő példát mutat számukra. Ezen fiúk számára az Úr számos segítséget biztosított az egyházon belül: Püspököket, tanácsadókat, tanítókat, cserkészvezetőket, házitanítókat. Amikor az Úr programja hatékonyan és megfelelően működik, az egyházban egyetlen fiú életéből sem maradhat ki a jó férfiak hatása.
Egy sugalmazott püspök, tanácsos vagy tanító hatékonysága vajmi kevéssé múlik a hatalom külső megnyilvánulásain vagy a világi javakban való bővelkedésen. Általában azoknak a vezetőknek van a legnagyobb befolyásuk, akik fellobbantják a szívekben az igazság iránti elkötelezettség lángját, akik a kötelességnek való engedelmességet a férfiasság lényegének állítják be, akik egy hétköznapi eseményt olyan kilátóvá alakítanak, ahonnan láthatjuk azt az embert, akivé válni szeretnénk.
Nem utolsó sorban – sőt, a mi elsődleges Példaképünk – a Szabadítónk, Jézus Krisztus. Születését próféták jövendölték meg; angyalok jelentették be az ő földi szolgálatát. ő „növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala őrajta.”3
Miután János megkeresztelte a Jordán vizében, megkezdte hivatalos szolgálatát az emberek között. Jézus hátat fordított a sátán bölcseleteinek. Az Atyja által kijelölt feladat felé fordult, elkötelezte mellette a szívét, és életét adta érte. És mily bűntelen, önzetlen, nemes és isteni életet élt! Jézus dolgozott. Jézus szeretett. Jézus szolgált. Jézus bizonyságot tett. Hol találunk jobb példát arra, hogy utánozzunk? Kezdjük el most, még ma este! Vessük el régi önmagunkat, és vele együtt a kudarcot, a kétségbeesést és a hitetlenséget. Kezdjünk új életet: a hit, a remény, a bátorság és az öröm életét. Egyetlen feladat sem lesz túl hatalmas, egyetlen felelősség sem nehezedik ránk túl nagy súllyal, egyetlen kötelesség sem lesz többé teher. Minden lehetséges lesz.
Sok évvel ezelőtt beszéltem valakiről, aki a Szabadító példáját követte, aki szilárdan és hűen, erősen és érdemesen állt az élet viharai közepette. Bátran felmagasztalta a papsági elhívásait. Követendő példát állít mindannyiunk elé. Thomas Michael Wilsonnak hívták, aki Willie és Julia Wilson fia volt az Alabama állambeli Lafayette-ben.
Mikor még csak tizenéves volt, és ő valamint családja még nem voltak az egyház tagjai, megtámadta a rák, amelyet fájdalmas sugárkezelés, majd áldott javulás követett. Ez a betegség ráébresztette a családot arra, hogy az élet nem csak értékes, de rövid is lehet. Elkezdtek a vallás felé fordulni, hogy átsegítse őket a megpróbáltatás ezen időszakán. Később megismertették őket az egyházzal, és végül az apa kivételével mindannyian megkeresztelkedtek. Miután az ifjú Wilson testvér elfogadta az evangéliumot, nagyon vágyott a lehetőségre, hogy misszionárius legyen, habár ő már meghaladta azt a kort, amikor a legtöbb fiatal férfi megkezdi a misszionáriusi szolgálatát. 23 évesen missziós elhívást kapott, hogy a Utah Salt Lake City Misszióban szolgáljon.
Wilson elder misszionárius társai olyan szavakkal jellemezték a hitét, mint feltétel nélküli, tántoríthatatlan és rendíthetetlen. Mindenki számára példa volt. 11 hónapnyi misszionáriusi szolgálat után azonban visszatért a betegsége. A csontrák szükségessé tette, hogy karját és vállát amputálják. Mégis kitartott misszionáriusi munkája mellett.
Wilson elder bátorsága, epekedő vágya, hogy missziójában maradjon annyira megérintette nem egyháztag édesapját, hogy érdeklődni kezdett az egyház tanításai iránt, és ő is egyháztag lett.
Megtudtam, hogy egy érdeklődő, akit Wilson elder tanított, megkeresztelkedett, és azt akarta, hogy a konfirmálást Wilson elder végezze, akit ő olyannyira tisztelt. ő és még néhányan elutaztak a kórházba Wilson elderhez. Ott megmaradt kezét a nő fejére helyezve Wilson elder Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjává konfirmálta őt.
Wilson elder hónapról hónapra folytatta misszionáriusként való értékes, ám fájdalmas szolgálatát. Áldásokat adtak, és imákat mondtak. Az elszántságról mutatott példájának köszönhetően misszionárius társai közelebb kerültek Istenhez.
Wilson elder fizikai állapota rosszabbodott. Szolgálata végéhez közeledett, így haza kellett utaznia. Kérte, hogy hadd szolgáljon csak még egy hónapot, és a kérésének eleget tettek. Hitét Istenben helyezte, és ő, akiben Thomas Michael Wilson csendben bízott, megnyitotta számára a menny ablakait, és bőségesen megáldotta őt. Szülei, Willie és Julia Wilson, valamint testvére, Tony, eljöttek Salt Lake Citybe, hogy segítsenek fiuknak és a fivérnek hazatérni Alabamába. Azonban még mindig volt egy beteljesedésre váró áldás, amiért imádkoztak és amire vágytak. A család meghívott engem, hogy menjek el velük a Jordan River templomba, ahol elvégezték a családokat az örökkévalóságra és az időre összekötő szertartásokat.
Elköszöntem a Wilson családtól. Még mindig előttem van, ahogy Wilson elder köszönetet mond nekem azért, hogy vele és a szeretteivel voltam. Azt mondta: „Amíg velünk van Jézus Krisztus evangéliuma, és aszerint élünk, nem számít, hogy mi történik velünk ebben az életben. Nem számít, hogy a fátyolnak ezen vagy a másik oldalán tanítom az evangéliumot, amíg taníthatom azt.” Micsoda bátorság! Micsoda magabiztosság! Micsoda szeretet! A Wilson család megtette a hosszú utat Lafayette-ig, ahol Thomas Michael Wilson elder átlépett az örökkévalóságba. Misszionáriusi névtáblával temették el.
Fivéreim! Most, hogy elhagyjuk eme általános papsági gyűlést, határozzuk el magunkat, hogy felkészülünk a lehetőségekkel teli időnkre, és hogy tiszteljük az általunk viselt papságot azáltal, hogy másokat szolgálunk, életeket áldunk meg, és lelkeket segítünk megszabadítani. „Választott nemzetség vagytok, királyi papság és szent nemzet”4, és változást tudtok hozni a világban. Eme igazságokról teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.