Visszatekintve és előre haladva
Haladjunk előre az Ő munkáját végezve!
Azt hiszem, ez egy igen figyelemre méltó gyűlés volt. Az üzenetek sugalmazottak, a zene csodálatos, a bizonyságok pedig őszinték voltak. Azt hiszem, bárki, aki részt vett ezen az ülésen, a Lélek miatt, amit éreztünk, soha nem fogja elfelejteni.
Szeretett fivéreim és nőtestvéreim! 1963 októberében, több mint 44 évvel ezelőtt a Tabernákulum pulpitusánál álltam, a Tizenkét Apostol Kvórumának újonnan támogatott tagjaként. Aznap említést tettem egy apró figyelmeztetésről, melyet egy másik pulpituson láttam. A figyelmeztetés így hangzott: „Aki e pulpitusnál áll, legyen alázatos!” Biztosíthatlak benneteket, hogy akkor alázattal töltött el a Tizenkettek közé történt elhívásom. Mindazonáltal, ahogy itt állok ma ennél a pulpitusnál, a legmélyebb alázattal szólok hozzátok. Nagyon élénken érzem az Úrtól való függésemet. Alázattal kérem a Lélek útmutatását, miközben megosztom veletek szívem érzéseit.
Mindössze két hónapja, hogy búcsút mondtunk drága barátunknak és vezetőnknek, Gordon B. Hinckleynek, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza 15. elnökének, aki az igazság kiemelkedő hírnöke volt az egész világ számára, és akit mindannyian nagyon szerettünk. Hiányzik nekünk. Több mint 35 000 férfi, nő és gyermek látogatott el a „Próféták csarnokába” ebben az épületben, hogy leróják utolsó tiszteletüket az Úr eme hatalmas emberének, aki most már az örök időkhöz tartozik.
Hinckley elnök halálával feloszlott az Első Elnökség. Eyring elnök és én, akik Hinckley elnök tanácsosaiként szolgáltunk, visszatértünk helyünkre a Tizenkét Apostol Kvórumába, s így a kvórum vált az egyház elnöklő hivatalává.
2008. február 2-án, szombaton, e pompás Konferencia-központban tartottuk Hinckley elnök temetési szertartását – ebben az épületben, mely örökre az ő előrelátásának és látomásának állít majd emlékművet. A szertartás során gyönyörű és szeretettel teli tisztelettel adóztak Isten eme emberének.
Másnap a földön élő mind a 14 elrendelt apostol összegyűlt a Salt Lake templom egyik emeleti szobájában. A böjt és az ima lelkületében találkoztunk. Ama ünnepélyes és szent gyűlésen jól megalapozott előzményekkel, egy mintával, melyet maga az Úr hozott létre, újjászerveztük az egyház elnökségét.
Tegnap ünnepélyesen egybegyűltek az egyház tagjai világszerte. Támogató szavazatotok jeleként felemeltétek kezeteket, hogy jóváhagyjátok, ami azon a gyűlésen történt a templomban, melyre az imént utaltam. Amikor kezeteket a menny felé emeltétek, nagyon meghatódtam. Éreztem szereteteteket és támogatásotokat, csakúgy mint az Úr iránti elkötelezettségeteket.
Kétség nélkül tudom, fivéreim és nőtestvéreim, hogy Isten él. Tanúságomat teszem nektek, hogy ez az Ő munkája. Bizonyságomat teszem továbbá, hogy a Szabadítónk, Jézus Krisztus áll ennek az egyháznak az élén, mely az Ő nevét viseli. Tudom, hogy életünk legédesebb élménye az, amikor érezzük a sugalmazásait, miközben irányít minket munkája előmozdításában. Éreztem e sugalmazásokat fiatal püspökként, amikor olyan otthonokhoz vezettek engem, ahol lelki – vagy akár fizikai – szükséget szenvedtek. Ismét éreztem őket misszióelnökként a kanadai Torontóban, ahol csodálatos misszionáriusokkal dolgoztam együtt, akik élő tanúkként és bizonyságként álltak a világ előtt, hogy e munka isteni eredetű, és hogy egy próféta vezet minket. Éreztem őket a Tizenkettek között és az Első Elnökségben végzett szolgálatom során, és most is az egyház elnökeként. Tanúságomat teszem, hogy mindannyian érezhetjük az Úr sugalmazását, ha érdemesen élünk, és arra törekszünk, hogy szolgáljuk Őt.
Nagyon is tudatában vagyok annak a 15 férfinak a nagyságával, akik az egyház elnökeként megelőztek engem. Sokukat személyesen ismertem. Abban az áldásban és kiváltságban volt részem, hogy hármuk mellett is szolgálhattam tanácsosként. Hálás vagyok azért a maradandó örökségért, melyet mind a 15 férfi maga után hagyott. Biztosan tudom – ahogyan bizonyosan ők is tudták –, hogy Isten irányítja a prófétáját. Buzgó imám, hogy továbbra is érdemes eszköz lehessek a kezében, hogy továbbvigyem e nagyszerű munkát, és eleget tegyek az elnöki hivatallal járó hatalmas feladatoknak.
Hálát adok az Úrnak a csodálatos tanácsosokért. Henry B. Eyring elnök és Dieter F. Uchtdorf elnök nagyszerű képességekkel és józan értelemmel megáldott férfiak. A szó valódi értelmében tanácsosok ők. Nagyra értékelem ítélőképességüket. Hiszem, hogy az Úr felkészítette őket arra a pozícióra, melyben jelenleg szolgálnak. Szeretem a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjait, és nagy becsben tartom a velük való kapcsolatomat. Ők is elkötelezték magukat az Úr munkája mellett, és egész életüket az Ő szolgálatában töltik. Nagyon várom, hogy Christofferson elderrel szolgálhassak, akit újonnan hívtunk el a Kvórumba, és aki megkapta a ti támogató szavazatotokat. Ő is fel lett készítve arra a pozícióra, melyre elhívtuk. Öröm volt továbbá a Hetvenek kvórumainak tagjaival és az Elnöklő Püspökséggel szolgálni. Tegnap új tagok lettek elhívva és támogatva a Hetvenek közé, és nagyon várom már, hogy a Mester munkájában együtt dolgozhassak velük.
Az egység édes szelleme honol az általános felhatalmazottak között. Az Úr kijelentette: „Ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.”1 Továbbra is egységesek leszünk közös célunkban: nevezetesen, az Úr munkájának előmozdításában.
Szeretném kifejezni köszönetemet Mennyei Atyámnak azért a számtalan áldásért, melyben részesített. Elmondhatom, ahogyan az ősi Nefi is tette, hogy jó szülőktől származom, kiknek szüleit és nagyszüleit Svédország, Skócia és Anglia földjéről gyűjtötték össze elkötelezett misszionáriusok. Amikor e misszionáriusok alázatos bizonyságukat tették, megérintették elődeim szívét és lelkét. Miután ezek a nemes férfiak, nők és gyermekek csatlakoztak az egyházhoz, elindultak a Nagy-Sóstó völgye felé. Útjuk során számos megpróbáltatással és szívfájdalommal kellett szembenézniük.
1848 tavaszán, ükszüleim, Charles Stewart Miller és Mary McGowan Miller, akik hazájukban, Skóciában csatlakoztak az egyházhoz, elhagyták Ruthergleni otthonukat Skóciában, és a szentek egy csoportjával elindultak a Missouri állambeli St. Louisba, ahová 1849-ben érkeztek meg. 11 gyermekük egyike, Margaret lett az én dédnagymamám.
Míg a család azon dolgozott St. Louisban, hogy elegendő pénzt gyűjtsenek a Sóstó-völgybe történő utazásuk befejezéséhez, kolerajárvány söpört végig a környéken, halált és szívfájdalmat hagyva maga mögött. A járvány súlyosan érintette a Miller családot. Két hét leforgása alatt a család négy tagja vesztette életét. Az első a 18 éves William volt 1849. június 22-én. Öt nappal később Mary McGowan Miller, az üknagymamám, a család édesanyja hunyt el. Két napra rá a 15 éves Archibald halt meg, majd a halálát követő ötödik napon az üknagyapám, Charles Stewart Miller, a család atyja hunyt el. A túlélő gyermekek, köztük a dédnagyanyám, Margaret, aki akkor 13 éves volt, árvák maradtak.
A környéken történt magas számú halálozás miatt semmilyen áron sem lehetett koporsót kapni, hogy eltemessék az elhunyt családtagokat. Az idősebb fiúk, akik túlélték a járványt, lebontották az ökrök karámját, hogy koporsókat készíthessenek az elhunyt családtagok számára.
Kevés feljegyzés készült a megmaradt kilenc Miller gyermek szívfájdalmáról és küzdelmeiről, miközben tovább dolgoztak és tartalékoltak arra az útra, melyet a szüleik és a fivéreik már soha nem tehettek meg. Annyit tudunk, hogy 1850 tavaszán négy ökörrel és egy szekérrel elhagyták St. Louist, és végül ugyanabban az évben megérkeztek a Sóstó-völgybe.
Más őseim is hasonló nehézségekkel néztek szembe. Mindazonáltal bizonyságuk rendíthetetlen és szilárd maradt. Mindegyikük a Jézus Krisztus evangéliuma iránti teljes elkötelezettség örökségét hagyta rám. E hithű lelkeknek köszönhetően állok ma előttetek.
Hálát adok Mennyei Atyámnak drága társamért, Francesért. Idén októberben ünnepeljük a 60. házassági évfordulónkat. Habár egyházi szolgálatom már korán elkezdődött, ő egyszer sem panaszkodott, amikor elmentem otthonról, hogy részt vegyek egy gyűlésen vagy ellássak egy feladatot. A Tizenkettek tagjaként végzett sok évig tartó szolgálatom gyakran elszólított engem Salt Lake Cityből – olykor egyszerre öt hétre is –, egyedül hagyva őt, hogy gondoskodjon kisgyermekeinkről és az otthonunkról. Kezdetben, amikor 22 évesen elhívtak püspöknek, ritkán adatott meg nekünk az a luxus, hogy egymás mellett üljünk egy egyházi gyűlésen. Soha nem vágyhattam volna hűségesebb, szeretőbb és megértőbb társra.
Hálámat fejezem ki Mennyei Atyámnak a három gyermekünkért és házastársaikért, a nyolc csodálatos unokánkért és a négy gyönyörű dédunokánkért.
Fivéreim és nőtestvéreim, nehezen tudom szavakba önteni szívből jövő hálámat azért az életért, amit éltek, a jóért, amit tesztek, a bizonyságokért, melyeket megosztotok. Készségesen szolgáljátok egymást. Elköteleztétek magatokat Jézus Krisztus evangéliuma mellett.
A több mint 44 éven át tartó általános felhatalmazottként való szolgálatom során lehetőségem volt körbeutazni a földet. Az egyik legnagyobb örömet az okozta számomra, hogy találkozhattam veletek, egyháztagokkal, akárhol is legyetek – hogy érezhettem a lelkiségeteket és a szereteteteket. Remélem még sokszor lesz erre lehetőségem.
Az élet ösvényén való utazás során lesznek sebesültek. Egyesek eltávoznak az örök élethez vezető útjelzésektől, majd felfedezik, hogy a választott kitérő végül zsákutcába vezet. A közöny, a gondatlanság, az önzés és a bűn mind magas vámot szednek az emberi életekben.
Mindenkinek történhet jó irányú változás az életében. Az évek során azzal a kéréssel fordultunk a kevésbé tevékenyekhez, a megsértettekhez, a kritikusokhoz és a vétkesekhez, hogy jöjjenek vissza. „Jöjjetek vissza, lakmározzatok az Úr asztalánál, és ízleljétek meg újra a szentekkel való közösség édes és kielégítő gyümölcsét!”2
Mindannyiunk saját lelkiismeretének titkos szentélyében ott lapul az a lélek, az a szándék, hogy levetkőzzük a régi embert, és felérjünk a bennünk rejlő lehetséges ember termetéhez. Ebben a lelkiségben ismét azt a szívből jövő felhívást intézzük felétek: Jöjjetek vissza! Krisztus tiszta szeretetével tárjuk ki karunkat felétek, és fejezzük ki azon vágyunkat, hogy segítsünk nektek és szívesen fogadjunk benneteket a közösségben. Azoknak, akik lelkileg megsebesültek, vagy akik küszködnek és tele vannak félelemmel, azt mondjuk, hadd emeljünk fel benneteket, hadd vidítsunk fel titeket, és csendesítsük le félelmeiteket. Vegyétek szó szerint az Úr felhívását: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”3
Azt mondták a Szabadítóról, hogy „széjjeljárt jót tévén…, mert az Isten vala ő vele.”4 Kövessük ama tökéletes példát. Ebben a néha veszélyes utazásban, mely a halandóságon át vezet, kövessük Pál apostol tanácsát is, mely segíteni fog nekünk biztonságban az ösvényen maradnunk: „A mik csak igazak, a mik csak tisztességesek, a mik csak igazságosak, a mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha valami dícséret, ezekről gondolkodjatok.”5
Arra ösztönzöm az egyház tagjait, bárhol is legyenek, hogy mindenhol, minden ember iránt mutassanak kedvességet és tiszteletet. A világ, amelyben élünk, tele van különbözőséggel. Tiszteletet tudunk és kell is mutatnunk azok iránt, kiknek hite különbözik a miénktől.
Mutassunk továbbá kedvességet és szeretetet a saját családunkban. Otthonaink nem csupán menedékhelyek; olyan helyeknek is kell lenniük, ahol Isten Lelke lakozhat, ahol a viharok megtorpannak az ajtónál, ahol szeretet uralkodik, és béke honol.
A világ olykor ijesztő helynek tűnhet. A társadalom erkölcsi szőttese riasztó gyorsasággal kezd elkopni. Senki sem kerülheti el – legyen akár fiatal, akár idős –, hogy ki legyen téve azoknak a dolgoknak, melyek lehúzhatnak és elpusztíthatnak minket. Különösen drága és becses fiataljainknak kell olyan kísértésekkel szembenézniük, melyeket szinte fel sem fogunk. Az ellenség és a serege, úgy tűnik, folyamatosan azon dolgozik, hogy bukásunkat okozza.
Fivéreim és nőtestvéreim, háborúban állunk a bűnnel, de nem szabad kétségbeesnünk. Ezt a háborút meg tudjuk és meg is fogjuk nyerni. Mennyei Atyánk megadta számunkra az ehhez szükséges eszközöket. Ő áll a kormányrúdnál. Nincs mitől félnünk! Ő a világosság Istene. Ő a reménység Istene. Tanúságomat teszem, hogy Ő szeret bennünket – mindannyiunkat.
A halandóság vizsgaidőszak, mely során be kell bizonyítanunk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy visszatérhessünk Mennyei Atyánkhoz. Ahhoz, hogy próbára tegyenek minket, néha kihívásokkal és nehézségekkel kell szembenéznünk. Időnként úgy tűnik, nincs fény az alagút végén, nincs hajnal, ami megtöri majd az éjszaka sötétjét. Úgy érezzük, hogy körülvesz minket a megtört szívekből fakadó fájdalom, az összetört álmok okozta csalódás, és az elveszett remények miatti kétségbeesés. Csatlakozunk mi is a bibliai esdekléshez: „Nincsen-é balzsamolaj Gileádban?”6 Hajlamosak vagyunk a saját személyes csapásainkat a pesszimizmus torz üvegén keresztül szemlélni. Elhagyatottnak, vérző szívűnek és magányosnak érezzük magunkat. Ha ti is így éreztek, arra kérlek benneteket, forduljatok hittel Mennyei Atyánkhoz! Ő fel fog emelni és vezetni fog benneteket. Nem fogja mindig elvenni tőletek a megpróbáltatást, de meg fog vigasztalni, és szeretettel fog átvezetni benneteket minden viharon, mellyel szembe kell néznetek.
Teljes szívemből és lelkem erejéből, különleges tanúként bizonyságomat teszem nektek ma arról, és kijelentem, hogy Isten valóban él. Jézus az Ő Fia, az Atya Egyszülöttje a testben. Ő a mi Megváltónk; Ő a Közbenjárónk az Atyánál. Olyan szeretettel szeret minket, melyet nem tudunk teljesen felfogni, és mivel szeret minket, az életét adta értünk. Nem tudom szavakba önteni az iránta érzett hálámat.
Áldásomat adom rátok, szeretett fivéreim és nőtestvéreim, az otthonotokban, a munkátokban, az egymás iránti és maga az Úr iránti szolgálatotokban. Haladjunk előre az Ő munkáját végezve!
Elkötelezem az életemet, az erőmet – mindenemet, amim van – az Ő szolgálata, valamint az Ő egyháza ügyeinek irányítása mellett, az Ő akaratával egyezően és az Ő sugalmazása által, és mindezt az Ő szent nevében, igen, az Úr Jézus Krisztus nevében teszem, ámen.