Jelen
Ha úgy élünk a jelenben, hogy kiérdemeljük az engesztelés tisztító kegyelmét, örökké Istennel fogunk élni.
Három héttel ezelőtt visszaléptem a múltba. Abban a pillanatban újra felfedeztem a jelent. És most erről szeretnék beszélni: a jelenről.
Egy egyházi megbízatás miatt átszeltem a Csendes-óceán partjai és Vietnam közötti hatalmas területet. Számomra ezt több volt, mint csupán az óceán átrepülése. Egy időutazás volt a múltba. Több mint 40 évvel ezelőtt gyalogsági tisztként szolgáltam ama terület harcmezein. Az évtizedek alatt a hely, az emberek és a bajtársaim emlékei mélyen az elmémbe vésődtek. Jákób egyszer ezt írta: „Életünk… úgy elszállt, mintha egy álom lett volna” (Jákób 7:26). Így volt ez velem is. Most pedig visszatértem emlékeim csarnokából arra a helyre, melynek emlékét már mintegy fél évszázada őrzöm. Az egyházi feladatom befejeztével elhatároztam, hogy újra ellátogatok majd a kétségbeesett küzdelem eme földjére. Feleségem kíséretében tettem meg ezt a zarándokutat.
Nem igazán tudom, hogy mit is vártam tőle oly sok év után. Amit találtam, arra viszont egyáltalán nem számítottam. Háború sújtotta emberek helyett egy fiatalos, élénk népet találtam. Bombatámadások által feldúlt vidék helyett békés, zöldellő mezőket találtam. Még a dzsungel növekedése is új volt. Azt hiszem, félig-meddig a múltra számítottam, de ehelyett a jelent, és egy fényes jövő ígéretét találtam ott. Eszembe jutott, hogy bár „este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm” (Zsoltárok 30:6).
Újra ott jártam azokon a mezőkön és ugyanazon az őserdei úton, fejemben pedig újra hallottam a géppuska ropogását, a robbanólövedékek süvítését és kisebb fegyverek csattogását. Újra láttam barátaim lebarnult arcát, „akik végső és teljes odaadásukban életüket áldozták” (Abraham Lincoln, Gettysburgi beszéd). Különösen az egyikük és egy bizonyos nap jutott az eszembe: 1966. április 3-a. Virágvasárnap: a húsvéti időszak, majdnem napra pontosan 42 évvel ezelőtt.
Gyalogsági zászlóaljunk több hónapig volt Vietnamban. A lövészosztag hadnagyaként szolgáltam. Szinte azonnal bevontak minket a harcba. Az a nap az ellenséges terület legmélyén kezdődött. Már nagyon korán elküldtük a felderítőket, mintegy 10 embert. Egyikőjük Arthur Morris őrmester volt. Sokan megsérültek a tűzharcban, köztük Morris őrmester is, aki egy kisebb sebet szerzett. Aztán végül az őrjárat visszabicegett a saját vonalaink mögé.
Rádión kértünk egy mentőhelikoptert. Miközben a sebesült katonákat a helikopterbe segítettük, mondtam Morris őrmesternek, hogy ő is szálljon fel. Nem volt hajlandó. Újra megkértem. ő ismét csak visszakozott. Megint ráparancsoltam. ő pedig újra visszautasította. Végül ezt mondtam: – Morris őrmester, szálljon fel arra a gépre!
őszinte, könyörgő szemekkel nézett rám. – Kérem, uram! – mondta, majd, hozzátette e szavakat, melyek örökké kísérteni fognak: – Ezek nem tudnak megölni egy olyan szívós vén rókát, mint én.
Az egész jelenet úgy beivódott az elmémbe, mint egy háborús kép: a dzsungel; a helikopter rotorjainak türelmetlen berregése; a pilóta kérdő tekintete; és barátom, aki arra kér, hogy az embereivel maradhasson. Megenyhültem. Intettem a jövő mentőkötelét jelentő helikopternek. Még napnyugta előtt, ugyanazon a napon, drága barátomat – Arthus Cyrus Morris őrmestert – egy ellenséges lövés a földre terítette és meghalt. Elmémben visszhangozva újra és újra hallom kiáltását: „Nem tudnak megölni, nem tudnak megölni, nem tudnak megölni…”
Egyrészről természetesen szörnyen nagyot tévedett. A halandó lét oly törékeny. Csak egy szívdobbanás, egy utolsó lélegzet választja el ezt a világot a következőtől. Barátom egyik pillanatban még eleven, élő ember volt; a következőben pedig halhatatlan lelke elszállt, elhagyva élettelen, halandó porhüvelyét. A halál egy olyan fátyol, melyen Arthur Morris őrmesterhez hasonlóan mindenkinek át kell haladnia, és senki sem tudja, hogy ez mikor fog megtörténni. Az összes kihívás közül, mellyel szembenézünk, a legnagyobb talán az a téves felfogás, hogy a halandóság örökké tart, valamint ebből adódóan azt, hogy holnapig halogathatjuk a bocsánatkérést és a megbocsátást, mely, ahogy Jézus Krisztus evangéliuma is tanítja, a halandóság központi céljai között szerepel.
E mélyreható igazságot Amulek tanította a Mormon könyvében:
„Mert íme, az embereknek ez az élet a felkészülés ideje az Istennel való találkozásra; igen, íme, ez az élet a napja annak, hogy az emberek elvégezzék a munkáikat.
…könyörgöm, ne halogassátok tehát végsőkig bűnbánatotok napját;
…mert annak a léleknek, mely az ezen életből való távozáskor birtokolta a testeteket, annak a léleknek lesz hatalma testetek birtoklására az örökkévaló világban” (Alma 34:32–34; kiemelés hozzáadva).
Mily erőteljes kifejezést használ Amulek: „ez az élet a napja”! Jakab apostol ily módon írta ezt le: „A kik nem tudjátok mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik” (Jakab 4:14). Mikor pedig elhagyjuk ezt az életet és a következőbe lépünk, ugyanazok a személyek leszünk, akik most is vagyunk. Szerencsére még itt van a mai nap.
Még ha Morris őrmester szörnyen tévedett is, ugyanakkor igaza is volt. Abban az értelemben, hogy Krisztus engesztelése legyőzi mind a fizikai, mind pedig a lelki halált, valóban halhatatlanok vagyunk. És ha úgy élünk a jelenben, hogy kiérdemeljük az engesztelés tisztító kegyelmét, örökké Istennel fogunk élni. Ez az élet nem kimondottan a gyűjtés és felhalmozás ideje, hanem inkább a növekedés és a változás ideje. A halandóság egy olyan harcmező, ahol az igazság és az irgalom találkozik. Azok számára azonban, akik a jelent bölcsen használják, ezek a dolgok nem ellenfelekként fognak találkozni, mivel Jézus Krisztus engesztelése által megbékéltek egymással.
Számunkra csak annyi marad, hogy keressük és ajánljuk is fel a megbocsátást – tartsunk bűnbánatot és mutassunk jószívűséget mások iránt –, mely lehetővé teszi számunkra, hogy a Szabadító által nyitva tartott ajtón belépjünk, és a jelenlegi élet küszöbén átlépjünk a felmagasztosulásba. Ma van a napja annak, hogy másoknak megbocsássunk vétkeikért, biztosan tudva azt, hogy így az Úr nekünk is megbocsát majd. Ahogy Lukács is lejegyezte: „Legyetek azért irgalmasok” (Lukács 6:36; kiemelés hozzáadva). Lehet, hogy itt nem vagyunk tökéletesek, azonban lehetünk irgalmasak. Végső soron pedig a bűnbánat és a megbocsátás Isten irántunk támasztott fő követelményeinek részét képezik.
A múltba tett zarándokutam befejeződött. Körbenéztem a jelen békés mezőin, és láttam a termékeny jövő ígéretét. Barátomra, Arthur Cyrus Morris őrmesterre gondoltam. A múlt ama végzetes virágvasárnapjára gondoltam. És mélységesen hálás voltam a húsvét reggel Megváltójáért, aki élettel ajándékoz meg minket, és aki, mivel mindenek alá ereszkedett le, lehetővé teszi számunkra, hogy mindenek fölé emelkedjünk… a jövőben…, mikor a jelent itt hagyjuk. Jézus Krisztus nevében, ámen.