Ima a buszon
A szerző Mexikóban él.
Sofía már majdnem betöltötte a nyolcadik életévét. Készült a keresztelőjére. Sok fontos dolgot tanult. Az egyik fontos dolog, amiről tanult, az imádkozás volt. Tudta, hogy bármikor imádkozhat a Mennyei Atyához. Tudta, hogy bárhol imádkozhat.
Egy nap Sofía és az édesanyja elhatározták, hogy meglátogatják az apukáját a munkahelyén. Hosszú út állt előttük, mert az apukája egy másik városban dolgozott. Először buszon, aztán teherautón, végül pedig taxival kell utazniuk.
A buszút során Sofía elaludt, ám felriadt egy kisbaba sírására. Egy apuka és egy anyuka szállt fel a buszra a kisbabájával. A baba beteg volt, és hangosan sírt. A baba szülei nagyon aggódtak.
Sofía sajnálta a kisbabát. A szülőket is sajnálta. Akkor támadt egy ötlete. Ezt suttogta édesanyja fülébe: „Szerinted mondhatok egy imát, és kérhetem Mennyei Atyámat, hogy áldja meg azt a kisbabát?”
„Természetesen” – válaszolta mosolyogva az anyukája.
Sofía lehajtotta a fejét, és elmondott magában egy imát. Nagyon erősen imádkozott. Arra kérte a Mennyei Atyát, hogy áldja meg a kisbabát. Azt kérte, hogy segítsen a babának jobban érezni magát, hogy abbahagyja a sírást.
Sofía tudta, hogy nem mindig kapjuk meg azt, amiért imádkozunk. Azt is tudta, hogy nem mindig találnak azonnal válaszra az imáink. Ám rövid időn belül a kisbaba lenyugodott. Abbahagyta a sírást. Úgy tűnt, jobban van. A szülők sem aggódtak már annyira.
Sofía melegséget és boldogságot érzett. Örült, hogy a baba jobban van – és hogy a szülők is megnyugodtak. Tudta, hogy Mennyei Atyja meghallgatta az imáját.