Elmélkedések
Szentjánosbogarak
A szerző az Egyesült Államokban, Floridában él.
Vajon szemünket az örökkévaló jutalmakon tartjuk-e, vagy valami máson?
Illusztrálta: Supansa Wongwiraphab
Sok évvel ezelőtt egy ásatáson dolgoztam egy Aguateca nevű településen, mely Guatemala egyik gyönyörű, ám távoli vidékén található, és csupán hosszú csónakúttal közelíthető meg a Petexbatún-folyón.
Egyik este több régésszel együtt épp visszatérőben voltam Aguatecába, miután az egész napunkat a szomszédos területen töltöttük. Amint a csónakkal felfelé mentünk a folyón, csupán a motor halk búgása és a rovarok ciripelése törte meg a csendet. Nekidőltem a csónak oldalának, élvezve a békés utat és a holdfény nélküli, különösen tiszta égboltot. Miközben a csónak követte a kanyargó folyó útját, úgy igyekeztem megőrizni a tájékozódó képességemet, hogy szemmel tartottam a Sarkcsillagot. A csillag néha eltűnt a folyópart mentén sorakozó fák sötét lombjai mögött, de aztán mindig hamar előtűnt.
A folyó egyik kanyarulatában egyszer aztán újra szem elől tévesztettem a Sarkcsillagot a lombok mögött. Mikor a csónak délnek fordult, újra hamar visszataláltam rá, és úgy éreztem magam, mint egy öreg tengerész – nagyon büszke voltam a tájékozódási képességemre. Egy perc nézés után azonban rájöttem, hogy hibáztam: nem a Sarkcsillagot lőttem be, sőt, még csak nem is egy csillagot. Egy szentjánosbogarat figyeltem.
Csak ekkor jöttem rá, hogy a felettem lévő „csillagok” javarészt valójában szentjánosbogarak, csendben keringőzve a meleg nyári levegőben. Csodálatos módon a tucatnyi szentjánosbogár fénye a fejem fölött szinte megegyezett a távoli csillagok és galaxisok ragyogásával, a csónak ide-oda kanyargása miatt pedig könnyű volt összekevernem őket.
„Hogyan téveszthettem össze egy aprócska szentjánosbogarat egy szinte végtelen fényű csillaggal?” – töprengtem. A válasz azonban világos volt: csupán nézőpont kérdése az egész. A szentjánosbogarak viszonylag halvány fénye azért vetekedett a csillagokéval, mert a bogarak csupán néhány centire voltak tőlem, a csillagok viszont távol. Számomra a kettő szinte azonosnak tűnt.
A szentjánosbogarakhoz hasonlóan a kísértések és próbatételek azért tűnnek nagynak, mert közel vannak, miközben pedig a megígért áldások, a csillagokhoz hasonlóan, nagyon távolinak tűnhetnek.
Lelki rövidlátásunknak számos következménye lehet. Minél messzebbinek tűnik a jutalom, annál nagyobb kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, halogathatjuk bűnbánatunk napját és közben mégis visszatérhetünk Mennyei Atyánkhoz, hogy igényt tartsunk örökkévaló örökségünkre (lásd Alma 34:33–34). Talán elkezdünk kételkedni az örökkévaló jutalomban, vagy úgy döntünk, hogy sokkal jobban esik kielégíteni a természetes embert most, mint olyan áldásokra várakozni, melyek csak jóval később következnek el. Esetleg félünk az állandó, életen át tartó hadakozástól a bűn ellen, vagy nincs elegendő hitünk abban, hogy Szabadítónk segít majd ellenállnunk Sátán csapásainak.
Időnként mindannyian szem elől tévesztjük örökkévaló távlati látásmódunkat; a kihívás abban rejlik, hogy amilyen hamar csak tudjuk, visszanyerjük azt. Bár a világ talán vonzó, hamis jutalmakat ígér, feltekinthetünk Jézus Krisztusra, miközben az élet kacskaringós ösvényein járunk, bízva abban, hogy Ő valóban „megjutalmazza azokat, a kik őt keresik” (Zsidók 11:6).
Már évek teltek el e csónakutam óta a folyón, de még ma is, mikor kísértéssel találom szembe magam, megállok egy pillanatra, és emlékeztetem önmagam, hogy „ez csak egy szentjánosbogár”.