Követtük az ösvényt

Rut de Oliveira Marcolino Brazíliában, Rio Grande do Nortében él

Röviddel ezután, ahogy az ismeretlen ösvényen haladtunk, láttunk egy asszonyt felénk jönni. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy sír.

Az utolsó missziós területemen a társammal két faluban szolgáltunk a brazíliai São Paulo állam belsejében. A két falu közt egy rövidebb út is vezetett az erdőn át, egy ösvény, melyen még sohasem jártunk, mert úgy éreztük, hogy veszélyes, és biztosan úgysem találkozunk ott senkivel.

Egy napon, ahogy az ösvény közelébe értünk, a Szentlélek megérintette a szívemet, és azt mondta, hogy be kell mennünk az erdőbe. Andrade elderre néztem és mondtam neki, milyen érzésem támadt. Azt felelte, hogy ő ugyanezt érezte.

Röviddel ezután, ahogy az ismeretlen ösvényen haladtunk, láttunk egy asszonyt felénk jönni. Az ösvény szűk volt, és ahogy a közelébe értünk, nem tudtuk nem észrevenni, hogy sír.

Amikor feltekintett ránk, meghívott bennünket, hogy kísérjük el az otthonába, ahol aztán találkoztunk a férjével is. Azonnal elkezdtük tanítani az evangéliumot ennek a nyitott szívű házaspárnak. Néhány hét múlva felkértük őket, hogy keresztelkedjenek meg. Nagyon izgatottak voltunk, mikor készségesen elfogadták, mert már egy éve nem volt keresztelő az egyházközségben. Hálásak voltunk, hogy a kapott benyomásunk szerint cselekedjünk: hogy azon az ösvényen menjünk aznap.

Röviddel a keresztelkedésük előtt azonban a feleség azt mondta, hogy beszélnie kell velünk. Azt mondta, hogy éveken át volt egy visszatérő álma. Álmában São Paulo központjában találta magát, és ott várakozott. Egy idősebb férfi odalépett hozzá, és azt mondta, hogy két fiatalember jön majd, akik megváltoztatják az életét. Ekkor látta a két fiatalembert közeledni, de itt mindig véget ért az álma.

Néhány hete, egy napon épp a háza padlóját sepregette, mikor egy hang azt mondta neki, hogy két fiatalember közeledik, és hogy most azonnal menjen az ösvényhez, ahol először láttuk meg őt. Mivel nem értette a sugalmazást, de tudni akarta a választ az álmára, letette a seprűt és odasétált a kis ösvényhez.

Miközben gyalogolt, eszébe jutottak az álmában látott képsorok, mintha egy filmet nézne, melynek a végén pedig végre megpillantotta a két fiatalember arcát. Látta, hogy mindketten névtáblát viselnek. Pillanatok múlva – mondta – Andrade elder és én megjelentünk előtte az úton. Erőt vettek rajta az érzelmek, és nem tudta visszatartani a könnyeit.

Ma, mikor visszaemlékszem erre a szent élményre, érzem a Lelket, és újra látom a lelki szemeim előtt annak a nőtestvérnek a könnyáztatta arcát, aki befogadta az evangéliumot. Szerencsére a társammal elég érzékenyek és bátrak voltunk ahhoz, hogy végigmenjünk azon az ösvényen, melyre az Úr akarta, hogy aznap rálépjünk.