Ronald A. Rasband elder: tehetséges vezető, odaadó apa
Írta: M. Russell Ballard elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Fotók: a Rasband család jóvoltából, kivéve, ahol másként van feltüntetve.
Ron Rasband soha nem kételkedett abban, hogy teljes idejű missziót fog szolgálni. 19 évesen, amikor felnyitotta a misszionáriusi elhívását, csak az volt a kérdéses számára, hogy hol fog szolgálni.
„Édesapám Németországban szolgált missziót. A bátyám Németországban szolgált missziót. A jövendő sógorom Németországban szolgált missziót – idézi fel. – Azt hittem, én is Németországba megyek.”
Az Úrnak azonban más tervei voltak. Ron a Keleti Államok Misszióba kapott elhívást, melynek New York városában volt a székhelye. Csalódottan bevitte az elhívását a szobájába, letérdelt az ágya mellé, elmondott egy imát, találomra kinyitotta a szentírásokat, és olvasni kezdett:
„Íme, lássátok, sok népem van ezen a helyen, a környező vidékeken; és hatékony ajtó nyílik majd meg a környező vidékeken ebben a keleti országrészben.
Ezért én, az Úr, megengedtem nektek, hogy e helyre jöjjetek, mert célszerűnek láttam ezt, a lelkek szabadulására” (T&Sz 100:3–4; kiemelés hozzáadva).
A Szentlélek azonnal megerősítette Ron számára azt, hogy a keleti államokba szólító elhívása nem tévedés.
„Csalódottságomat eloszlatta az a szentírásokból érkező benyomás, melyet még sok követett, hogy ez az a hely, ahová az Úr elvár engem – emlékszik vissza. – Fordulópontot jelentő lelki élmény volt ez számomra.”
A keleti államokban szolgált missziója volt az első azon számos egyházi elhívás sorában, amelyek nem várt helyekre vezették el őt. Ronald A. Rasband elder pedig minden egyes elhívás esetében elfogadta az Úr akaratát, és továbbra is az Ő lelkére támaszkodva szolgálta és szolgálja Isten gyermekeit – oktatóként, püspökként, főtanácstagként, misszióelnökként, a Hetvenek tagjaként, a Hetvenek rangidős elnökeként, valamint az Úr Jézus Krisztus apostolaként.
Jó szülőktől
Jézus Krisztus apostolaként elmondott első beszédében Rasband elder szívből jövő köszönetet mondott az őseiért. „A régmúlt időkben élt Nefihez hasonlóan én is jó szülőktől születtem – mondta –, ahogyan ők is, hat nemzedékre visszamenően.”1
Édesanyja, Verda Anderson Rasband, szeretetteljes vezető volt, aki táplálta az ifjú Ron szentírások iránti rajongását. Édesapja, Rulon Hawkins Rasband hithű papsági vezető volt, akin megmutatkoztak a kemény munkából fakadó erények.
Ronald A. (Anderson) Rasband elder 1951. február 6-án született a Utah állambeli Salt Lake Cityben. Szüleinek ebből a házasságából ő volt az egyetlen gyermek, ám szüleinek korábbi, válással végződő házasságaiból volt két bátyja és egy nővére, akik szintén gondoskodtak róla.
„Szüleink tulajdonságait egyesítette, így hát mindannyian szerettük őt – mondja a nővére, Nancy Schindler. – Ron soha nem hagyta, hogy anya és apa egymás mellett álljanak vagy üljenek, mindig közéjük furakodott.”
Általában jó fiú volt, de beismeri, hogy volt benne némi csibészség.
„Az [elemis] tanáraim többször is odamentek az édesanyámhoz, aki a cövek Elemi elnökeként szolgált, és azt mondták neki: »Ez a Ronnie Rasband elég kemény legény« – meséli. – De soha nem mondtak le rólam. Nagy szeretettel voltak irántam, és mindig visszahívogattak az órára.”2
Ron gyermekkora az egyház köré szerveződött: egyházközségi gyűlések, egyházközségi mulatságok, egyházközségi vacsorák és egyházközségi sportcsapatok. Amikor nem a gyülekezeti házban sürgölődött, akkor alkalmi munkákat végzett, cserkész tevékenységeken vett részt vagy a barátaival töltötte az időt. Otthon a családdal töltött idő a szentírások, játékok és a házimunka köré szerveződött.
„Édesapám saját példájával mutatta meg nekem, hogy mi is az a munka – mondja. – Édesanyám pedig úgy, hogy megcsináltatta velem.”
Ron édesapja kenyérszállító kisteherautót vezetett, mindennap hajnali 4 órakor kelt és este későn ért haza. Édesanyja otthon nevelte a gyermekeket, és jövedelemkiegészítésként porcelánból és csipkéből babákat készített, majd eladta ezeket.
Ron veleszületett vezetői, delegálási és szervezési képessége már korán megmutatkozott, és ezeknek jó hasznát vette a munkahelyi és papsági feladataiban is.
„Ron feladata volt a fű nyírása” – emlékszik vissza a nővére. Azonban Mark Twain Tom Sawyerjéhez hasonlóan Ron is jó volt abban, hogy rávegye a barátait a segítségnyújtásra.
„Kinéztem, és épp a legjobb barátja nyírta neki a füvet – meséli Nancy. – A rákövetkező héten egy másik barátja. Ő meg csak ült a verandán, nevetett és viccelődött velük, miközben a munkáját végezték.”
Ron szüleinek voltak ugyan anyagi gondjai, de a család rendelkezett az evangéliummal. „Soha nem volt valami sok pénzünk – emlékszik vissza Ron –, de ez soha nem állt a boldogságom útjába.”
Megbízható barátok és vezetők
Ron gyermekkorában jó barátokkal és megbízható papsági vezetőkkel volt megáldva. Közéjük tartozott James E. Faust (1920–2007), aki 14 éven át volt a cövekelnöke, mielőtt a Tizenkét Apostol Kvórumában és az Első Elnökségben szolgált volna. Ron családja közeli kapcsolatban állt Faust elnökkel és családjával. „Mindig a gyülekezeti fiaként emlegetett, mivel segített felnevelni” – mondja.
Ronnak a középiskolában már nem volt ideje sportolni, mert mindig dolgozott mellette, azonban a hű barátaira időt szakított, és ezek a barátságok egy életre szóltak.
„Mindig is tiszteltem Ront, de azért nem volt tökéletes”, mondja róla a gyermekkori barátja, Kraig McCleary, majd mosolyogva hozzáfűzi: „Megmondtam neki, hogy ha ő bejut a mennybe, akkor én is, mert fiatal korunkig ugyanazokban a dolgokban voltunk benne.”
Ron 1970 elején indult el a missziójába, de Kraig úgy gondolta, inkább vár a misszionáriusi szolgálattal az őszi vadászszezon végéig. Ron azonban felhívta őt a missziójából.
„Nem tudom, hogy kapott engedélyt a hívásra, de megdorgált amiatt, hogy nem megyek lelkesen azonnal misszióba – meséli McCleary testvér. – Természetesen ezután nem halogattam tovább.”
Ron „fantasztikus” élménynek nevezi a misszióját. „Az Úr sok csodás, hitet ébresztő élménnyel áldott meg engem – mondja. – A misszióm hatalmasat lendített a lelki életemen.”
Ron a missziója egy részét a Bermuda-szigeteken töltötte. A misszióelnöke, Harold Nephi Wilkinson, kizárólag „nyílegyenes misszionáriusokat” küldött oda, mert csak ritkán tudta meglátogatni őket.
„Teljesen magunk voltunk, de az elnöknek nem kellett aggódnia miattunk – emlékszik vissza Ron. – Elvégeztük a munkát.”
„Álomlány” a diákszövetségből
Ron 1972-ben befejezte a misszióját, állást szerzett magának, ősszel beiratkozott a Utah Egyetemre, és csatlakozott a Delta Phi Kappa diákszövetséghez, a visszatért misszionáriusok egy baráti társaságához. A társasági élethez tartozó tevékenységeken önkéntelenül is felfigyelt egy vonzó fiatal nőre, akinek Melanie Twitchell volt a neve. Melanie a Delta Phi által megválasztott „álomlányok” egyike volt, aki segédkezett az általuk végzett szolgálatokban.
Ronhoz hasonlóan Melanie is tevékeny utolsó napi szent családból származott. Édesanyja és hivatásos katonatiszt édesapja soha nem engedték, hogy a család gyakori költözései indokot adjanak az egyházi gyűlésektől való távolmaradásra.
Melanie-t lenyűgözte Ron kedvessége, udvariassága és evangéliumi tudása. „Azt mondtam magamban: »Olyan bámulatos ember, hogy azt sem bánom, ha soha nem fogunk randizni. Csak szeretnék a legjobb barátja lenni.«”
Az idő előrehaladtával a Lélek megerősítette számára mindazt, amit Ronban látott, hogy milyen elkötelezett az Úr iránt. Melanie szóhasználatával élve a barátságukból hamarosan virágzó, „tündérmesébe illő románc” lett.
Rasband elder szerint tökéletes párost alkottak. „Melanie minden tekintetben felért velem evangéliumi odaadás és örökség tekintetében. A legjobb barátokká váltunk, és ekkor megkértem a kezét.”
1973. szeptember 4-én házasodtak össze a Salt Lake templomban. Elmondása szerint azóta „önzetlen örökkévaló társam… úgy formázott engem, mint fazekas az agyagot, hogy segítségével Jézus Krisztus kifinomultabb tanítványává váljak. Szeretete és támogatása felemel és megtart engem, csakúgy, mint öt gyermekünké, az ő házastársaiké és 24 unokánké.”3
„Menjünk!”
Amikor az elderek kvórumának elnökeként szolgált a házas diákok egyházközségében, megismerkedett id. Jon Huntsmannel, az egyházközségi főtanács tanácsadójával. Jont azonnal lenyűgözte az, ahogy Ron a kvórumot vezette.
„Rendkívül jó vezető és szervező volt – emlékszik vissza Huntsman elder, aki 1996 és 2011 között területi hetvenesként szolgált. – Rendkívülinek gondoltam, hogy egy még egyetemista fiatalember így vezessen egy kvórumot.”
Jon hónapokon keresztül figyelte, amint Ron a papsági kötelességeik elvégzése során tettekre váltja az elképzeléseket. Amikor Jon cégénél – mely később a Huntsman Chemical Corporation nevet kapta – megnyílt egy vezető értékesítői álláslehetőség, ő Ronnak kínálta fel az állást, mert úgy gondolta, hogy benne minden megvan hozzá. Ehhez egy héttel később már munkába is kellett állnia, méghozzá Ohio államban.
„Azt mondtam Melanie-nek: »Nem fogom abbahagyni az iskolát és elköltözni – emlékszik vissza Ron. – Egész életemben azért dolgoztam, hogy elvégezhessem az egyetemet, és végre közel vagyok a célomhoz.«”
Melanie emlékeztette Ront, hogy azért jár iskolába, hogy jó munkát szerezhessen.
„Mi az, ami aggaszt? – kérdezte. – Tudom, hogy kell összepakolni és elköltözni. Egész életemben ezt csináltam. Majd minden este felhívhatod az anyukádat. Menjünk!”
Jon jól tette, hogy Ronba fektette a bizalmát. Jon szárnyai alatt Ron gyorsan haladt előre az egyre bővülő vállalat ranglétráján, és 1986-ban annak elnöke, valamint fő műveleti igazgatója lett. Az országon belül és kívül is sokat utazott üzleti ügyben. Szoros időbeosztása ellenére Ron megpróbált otthon lenni a hétvégéken. Amikor pedig úton volt, időnként megpróbált családtagokat is magával vinni.
„Amikor otthon volt, tényleg éreztette a gyerekekkel, hogy különlegesek és szereti őket” – mondja Melanie. Amikor csak lehetett, elment a tevékenységeikre és a sporteseményeikre. Jenessa MacPherson, a házaspár négy lányának egyike, azt mondja, hogy az édesapja papsági kötelességei gyakran nem tették lehetővé számára azt, hogy a családja mellett üljön az egyházi gyűléseken.
„Amikor velünk volt, összevesztünk azon, hogy ki ülhet mellé, annyira ritka volt az ilyen alkalom az egyházban – meséli. – Emlékszem, hogy a kezébe csúsztattam a kezem, és azt mondtam magamban: »Bárcsak tudnám, hogyan váljak olyanná, mint ő, mert akkor jó úton járok majd ahhoz, hogy olyanná váljak, mint a Szabadító.« Mindig is ő volt a hősöm.”
A házaspár fia, Christian, az „apa–fiú időtöltés” kedvenc emlékeit idézi fel. A család gyakori költözései miatt a barátok mindig váltakoztak, mondja, „de édesapám mindig is a legjobb barátom maradt” – és kemény versenytárs.
Ron akkor is szeretett nyerni, ha kosárra dobott Christiannal, társasjátékozott a lányaival vagy horgászott a családdal és a barátokkal.
„Amikor gyerekek voltunk, soha nem engedte csak úgy valakinek, hogy nyerjen – meséli Christian. – Meg kellett küzdenünk érte, de ez a javunkra vált. A hagyomány pedig tovább folytatódik szerető unokái körében.”
Ron családja az évek során önkéntelenül is észrevette, ahogy az egyházi vezetői szolgálat révén egyre inkább ki tudja mutatni a szeretetét és az együttérzését, ki tudja fejezni a Lélektől kapott érzéseket, és lelkesíteni tud másokat arra, hogy a legjobbat hozzák ki magukból. Amikor Ron és Melanie unokája, Paxton megszületett, a család nagy mértékben támaszkodott Ron lelki erejére és támogatására.
Paxton egy ritka genetikai rendellenességgel született, melyből rengeteg egészségügyi probléma származott, és ez fizikailag, érzelmileg és lelkileg is próbára tette a családot. Rasband elder azt mondta erről az időszakról, hogy „egész életüket megváltoztató utazás kezdődött Paxton születésével, amelyből különleges, örök érvényű igazságokhoz kötött tanulságok származnak.”4
Paxton e földön eltöltött rövid három éve alatt – mely sok kérdést felvetett, de csak kevés válasszal szolgált – Rasband elder lelki támaszként szolgált a családja számára, és élen járt abban, hogy a családja merítsen Jézus Krisztus engesztelésének erejéből.
Új elhívásának bejelentésekor a családtagjai és barátai közül sokan nem lepődtek meg. „Mi, akik a legjobban ismerjük őt – mondja Christian – még magasabbra emeltük a kezünket, amikor apostolként támogattuk.”
„Megyek és szolgálok”
Ron 1996-ban 45 éves volt, épp egy sikeres karrier közepén, amikor elhívást kapott, hogy a New York-i New York Észak Misszió elnökeként szolgáljon. Akárcsak az ősi apostolok, „azonnal otthagy[ta] a háló[it]” (Máté 4:20).
„Csupán a pillanat töredékébe került, hogy elfogadjam az elhívást” – mondja Rasband elder. Azt mondta az Úrnak: „Ha azt akarod, hogy menjek és szolgáljak, akkor megyek és szolgálok.”
Ron magával vitt egy, a munkatapasztalataiból leszűrt nagyszerű tanulságot: „Az emberek mindennél fontosabbak.”5 Ennek tudatában és kifinomult vezetői készségeivel készen állt rá, hogy teljes idejű szolgálatot teljesítsen az Úr királyságában.
Ron és Melanie számára a misszionáriusi munka New York városában egyszerre volt kihívásokkal teli és pezsdítő. Ron nem habozott felelősséget ruházni a misszionáriusokra, amivel kivívta a tiszteletüket, ő pedig tanította, építette és felemelte őket.
2000-ben, röpke nyolc hónappal azután, hogy Ron és Melanie befejezték a missziójukat, Ron elhívást kapott a Hetvenekhez, ahol a felkészültsége, a tapasztalatai és a tehetségei megáldották az egyházat. A Hetvenek tagjaként tanácsosként szolgált az Európa Középső Terület elnökségében, ahol 39 nemzetben folyó munka felügyeletében segédkezett. Bár már 40 éve otthagyta az egyetemet, tudatos diák maradt, és szívesen vette a tapasztaltabb fivérek folyamatos tanításait, miközben az Észak-Amerika Nyugati, Északnyugati és három Utahi területet igazgatta; a Templomi Osztály ügyvezető igazgatójaként szolgált; és a Hetvenek elnökségében szolgált, szorosan együttműködve a Tizenkettekkel.
Rasband elder nemrég a következő megállapítást tette: „Mily nagy megtiszteltetés és kiváltság számomra az, hogy a legkisebb lehetek a Tizenkettek között, és hogy minden alkalommal mindenfélét tanulhatok tőlük”6
„Én is tudom, amit ők tudtak”
Balra fent: Wendy Keeler fényképe; jobbra: Mormon prédikátorok, az első misszionáriusok Dániában, készítette Arnold Friberg (Christen Dalsgaard 1856-os festménye alapján); Dan Jones ébresztőt fúj Walesnek, készítette Clark Kelley Price
Rasband elder irodáját két festmény díszíti. Az egyiken mormon misszionáriusok tanítanak egy családot az 1850-es évek Dániájában. A másikon Dan Jones, egy korai misszionárius prédikál egy kút kávájáról a Brit-szigeteken. A festmények (fent jobbra) saját őseire emlékeztetik Rasband eldert.
„Ezek a korai pionírok mindenüket feladták Jézus Krisztus evangéliumáért, és hogy követendő örökséget hagyjanak utódaikra” – mondta a bizonyságában.7 Rasband elder őseit ugyanaz hajtotta előre a megpróbáltatások és az üldöztetés közepette, mint ami őt is alkalmassá teszi új elhívására: az Úrnak és az Ő munkájának ismerete és az abba vetett szilárd tanúbizonysága.
„Olyan sok mindent meg kell még tanulnom az új elhívásomban – mondja. – Ez nagy alázatot ébreszt bennem. Van azonban az elhívásomnak egy olyan része, amelyre most is képes vagyok. Ez pedig az, hogy az egész világon tanúságot tegyek Krisztus nevéről (lásd T&Sz 107:23). Ő él!”8
Majd hozzáfűzi, hogy pionírok dédunokájaként „én is érzem, a mit ők éreztek. Én is tudom, amit ők tudtak”.9
És amit reményeik az utódaiknak szántak, az mind megtestesül Ronald A. Rasband elder életében, tanításaiban és szolgálatában, aki példájukat követve és örökségüket tiszteletben tartva halad előre az Úr különleges tanúinak egyikeként.