Ő a püspök?
A szerző az Egyesült Államokban, Illinoisban él.
Mivel évekkel korábban nem voltam tevékeny az egyházban, egy egyháztag, aki abból az időből ismert, nem akarta elhinni, hogy elhívtak püspöknek.
Illusztráció: Mark Smith © 2016
Egy papsági végrehajtó bizottsági gyűlésen a teljes idejű misszionáriusaink jelentették, hogy találkoztak egy egyháztaggal, akinek a tagsági feljegyzései nem voltak itt az egyházközségben. Azonnal felismertem a nevet, és megemlítettem, hogy a hölgy és én évekkel azelőtt ugyanabba az egyházközségbe tartoztunk.
Az egyik misszionárius így felelt: „Igen, püspök, ő is említette ezt, és nagyon meglepettnek tűnt, hogy te vagy a püspök.”
Megkérdeztem tőlük, mégis mit mondott ez a nőtestvér,
mire ők azt felelték, hogy nagyon meglepetten nézett rájuk, és azt kérdezte: „Ő a püspök?”
Felnevettem, majd elmagyaráztam, hogy ez a nőtestvér teljesen más emberként ismert 30 évvel korábban.
Amikor később ezen az eseten tűnődtem, végiggondoltam, milyen sokat változott az életem a harminc-egynéhány év alatt, amióta a családommal egyháztagok vagyunk. Az egyházközségünk legtöbb tagját már 20 éve ismerem, és szolgáltam őket gyülekezeti elnökként és püspökként is, de egyikük sem ismert engem 30 évvel korábbról. Bár esetenként megosztottam bizonyos élményeket a múltamból, mikor a bűnbánatról vagy Jézus Krisztus engeszteléséről tanítottam, az egyházközség nagyja nem is tudja, hogy milyen hihetetlen utazás volt az életem az egyházon belül.
A családommal együtt 1979-ben ismertük meg az egyházat, és azonnal tudtam, hogy ide tartozunk. Júniusban keresztelkedtünk, és eleinte mindannyian aktívak voltunk, de nem sokkal később én kezdtem elmaradni, míg végül visszatértem régi szokásaimhoz. Valójában soha nem kételkedtem az evangélium és a visszaállítás igazságában, de úgy gondoltam, nincs meg bennem az, ami ahhoz kell, hogy jó egyháztag lehessek.
1982-ben, a folyamatos alkoholfogyasztásom miatt a feleségem, aki soha nem rendült meg a hitében, beadta a válókeresetet. Abban az időben a családom Oklahomában élt, ám én visszatértem Illinois-ba, ahol nevelkedtem. Eljutottam arra a pontra, hogy már majdnem elveszítettem az egyetlen olyan dolgot, ami valóban számított nekem: a családomat.
Elkezdtem reggel és este térdre ereszkedve imádkozni egy olyan Istenhez, akinek a létezésében már nem is voltam olyan biztos; vagy ha mégis létezik – gondoltam –, már rég megfeledkezett rólam. Mégis három hónapon át hithűen imádkoztam. Egyik hajnalban, miközben elmerültem az imámban, hatalmas megkönnyebbülés töltött el, és tudtam, hogy Isten él, hogy Ő ismer és szeret engem. Azt is tudtam, hogy alkoholra még csak rá sem nézek soha többé.
Aznap este felhívott a feleségem, és közölte velem, hogy hamarosan küldi a válási papírokat, hogy írjam alá. A beszélgetésünk közben egyszer csak azt mondta: „Valami miatt olyan más vagy most. Azt érzem, hogy soha többé nem fogsz újra inni, én pedig most azonnal széttépem ezeket a papírokat.” Kibékültünk, és két évvel később életet adott a harmadik fiunknak.
Azt hihetné az ember, hogy ezek után újra teljesen tevékeny lettem az egyházban, de én makacs ember vagyok. Egy időre visszatértem az egyházba, és még elhívást is kaptam az elderek kvórumának oktatójaként. De hamarosan újra azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó tanítónak, és megint inaktív lettem.
1991-ben elköltöztünk, és egy kis gyülekezet tagjai lettünk. Néhány hónappal a legkisebb fiunk nyolcadik születésnapja előtt a feleségem, aki akkor az Elemi elnöke volt, megkérdezte, hogy kit szeretne megkérni, hogy megkeresztelje őt. Természetesen azt akarta, hogy az apukája végezze a szertartást. A feleségem azt mondta neki, hogy sajnos nem valószínű, hogy erre sor kerülhet. A fiam azonban nem fogadta el ezt a választ, és nekifogott, hogy aktivizálja az apját. Eléggé kitartó volt, én meg hamarosan azon kaptam magam, hogy cserkészvezető vagyok, később pedig megkereszteltem és konfirmáltam a fiamat.
Az aktivizálásom utáni nyolc hónap eléggé eseménydús volt. A családunkat összepecsételték az Illinois-i Chicago templomban, és újra elhívtak, hogy szolgáljak az elderek kvórumának oktatójaként, csak ezúttal nem hagytam abba. Aztán elhívtak tanácsosnak a gyülekezeti elnökségbe, majd öt hónapra rá gyülekezeti elnöknek. Az elhívásom után körülbelül egy hónappal emlékszem, azt kérdeztem magamtól: „Én vagyok a gyülekezeti elnök?”
Az évek során sok küszködő szentnek mondtam már, hogy ha én képes voltam fejlődni az evangéliumban, akkor bárki képes rá. Csak az kell hozzá, hogy megértsük a Szabadítónak és az Ő engesztelésének valódi hatalmát, és megtegyük a Hozzá vezető lépéseket.
Örökké hálás leszek a feleségemnek és a gyermekeimnek, valamint minden hithű házitanítómnak, kvórumelnökömnek, püspökömnek és a többi hithű szentnek, akik olyan csodálatos példát mutattak számomra. Kiváltság, hogy az Urat és a szenteket szolgálhattam ebben az elmúlt 20 évben. Az életem sokkal áldottabb, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni.