Ne lőj!

Név a szerkesztőségben

Bob és én a rendőrautónkban ültünk, és vártuk, hogy valamiféle mozgást lássunk az úton. Két órával korábban kezdtük a megfigyelést, miután kiszúrtuk a kocsit, melyről a rendőrségi diszpécser tájékoztatott egy riasztásban.

„Bűncselekmény folyamatban – szólt a riasztás. – Két férfi, mindkettőnél fegyver van. Az imént látták őket egy narancssárga gépjárműben. A szemtanúk szerint a két férfi veszélyes, és bármikor kész használni a fegyverét.”

A környéken sorozatos fegyveres rablások voltak, de a legjobb erőfeszítéseink ellenére is a rablók mindig elmenekültek. E gondolatok jártak a fejemben, mikor megpillantottam két alakot, amint kijöttek egy házból a sötét utcán, és beszálltak a narancsszínű autóba. Most már felénk tartottak.

„Erősítést kérek – mondtam. A gyanúsítottak a helyszínről észak felé tartanak.”

Az erősítésünk két civil ruhás nyomozó volt egy megkülönböztető jelzés nélküli gépjárműben, akik megelőzték a gyanúsítottakat, Bob és én pedig hátul haladtunk. Ahogy a három jármű egy hídra ért, az erősítésünk hirtelen lefékezett és keresztben útját állta a narancssárga autónak, mi pedig mögé álltunk, így kerítve be a gyanúsítottakat. A narancssárga autó is azonnal fékezett, és mindkét alak lebukott az autóban, így nem láttuk őket.

„Szálljanak ki az autóból, tarkóra tett kézzel!” – parancsoltam nekik, miután kiszálltam az autómból. Semmi reakció.

Feszülten, tüzelésre készen újra azt parancsoltam: „Szálljanak ki az autóból, tarkóra tett kézzel! Most rögtön!”

Az autó sofőrje hirtelen felegyenesedett és felém fordult. Egy fémtárgyat láttam felvillanni a kezében.

A rendőri kiképzésem és a józan ész azt diktálta, hogy húzzam meg a ravaszt, és mentsem az életem. De a feszült pillanat ellenére egy hangot hallottam. Nyugodt volt, de parancsoló és erőteljes: „Ne lőj!”

Arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban lelőhetnek, de mégis vártam, hogy az autóból lőjenek először. Ehelyett azonban a sofőr felemelte a kezét, átemelte a fején a tárgyat, ami pisztolynak tűnt, és a kezét az ölébe ejtette.

„Ne mozdulj! – mondtam, miközben az autóhoz siettem. – Meg ne mozdulj!”

Az a pillanat úgy tűnt, mintha valami filmet néznék: amíg észre nem vettem, hogy a két dörzsölt bűnöző az autóban valójában két rettegő fiatal lány volt. Amire azt hittem, hogy fegyver, csak a biztonsági öv kapcsa volt.

A lányok, mint hamarosan megtudtuk, kölcsönadták az autót a barátaiknak. Nem tudták, hogy miféle férfiak.

„Azt hittem, halott vagy, Cal! – mondta később Bob. – Majdnem tüzet nyitottam. Nem tudom, miért nem tettem.”

A két nyomozó a jelöletlen autóban ugyanezt mondta, habár a hangot csak én hallottam. Tudtam, hogy csak a menny hatalma menthette meg azt a két lányt a haláltól, és a négy rendőrt attól, hogy tragikus hibát kövessenek el. Ez után az élmény után biztosan tudtam, hogy Mennyei Atyánk képes rá, hogy közbelépjen a mi érdekünkben, és meg is fogja azt tenni.