Az egyház pénzügyi önellátásának lelki alapjai
A Brigham Young Egyetem 2018. március 2-i egyháztörténeti szimpóziumán elhangzott “Financing Faith: The Intersection of Business and Religion” [A hit finanszírozása: Az üzlet és a vallás metszőpontja] című beszéd alapján.
Az egyház vezetőiként folyamatosan átérezzük azt a hatalmas felelősségünket, hogy az Úrnak tetsző módon használjuk fel a szent tizedeket és felajánlásokat.
Nemrégiben alkalmam nyílt ellátogatni az ohiói Kirtlandbe. Ezen a történelmi helyen, ahol a visszaállítás sok figyelemre méltó eseménye zajlott, a látogatókat megkérik, hogy gondolkozzanak el azoknak a hősies férfiaknak és nőknek a hitén és örökségén, akik lefektették e nagyszerű utolsó napi munka alapjait. Miközben a kirtlandi korszak az eladdig példátlan növekedés és lelki kiáradás ideje volt, e szentek többsége rendkívül szegény volt és létbizonytalanságban élt. Feláldoztak mindent – sok esetben már virágzó gazdaságokat vagy biztos munkát – Jézus Krisztus és az Ő prófétája, Joseph Smith követéséért.
Ahogy ezen a szent helyen lépkedtem, nem tudtam nem gondolni arra a szembeszökő különbségre, amely az akkori, kirtlandi szegénység, és az egyház, illetve számos többnemzedékes tagjának viszonylagos jóléte között mutatkozik. Az Úr figyelemre méltó módon áldotta meg az Ő egyházát és az utolsó napi szenteket!
E világi áldások bősége Istennek azon a sokszor elismételt parancsolatán alapszik, mely szerint: „amennyiben betartjátok a parancsolataimat, boldogulni fogtok ezen a földön”1.
Ez az ígéret központi helyet foglal el a Mormon könyve történetében és tanításaiban. Megjelenik a 15 könyvből hétben, 18 különböző szentírásversben. Habár a jóllét azon áldása, amelyet ezek a szentírások említenek, elsősorban lelki természetű, ugyanakkor arra is vonatkozik, hogy Isten népe gazdasági fejlődést élvezhet, és fizikailag önellátóvá válik.
A fizikai önellátás mindenekelőtt annak a néhány iránymutató tantételnek a hithű betartásából ered, amelyet az Úr az Ő prófétáin keresztül kinyilatkoztatott, és amelyek részei lettek az utolsó napi szentek mindennapi életének és kultúrájának. E tantételek közé tartozik a tizedfizetés törvénye, a böjt törvénye, továbbá az oktatás, a munka és az önellátás szükségessége. Az is állandó ajánlás az egyháztagok felé, hogy éljenek az anyagi kereteiken belül, kerüljék a szükségtelen adósságot, és fizikai készletek – többek között élelem és anyagi tartalékok – kialakításával készüljenek a jövőre.
Miközben az egyháztagok e fizikai tantételeket tanulják, az egyház vezetői maguk is alkalmazzák azokat nagyobb léptékben, az egyház egészére vonatkozóan. Pénzügyi és befektetési eljárásaiban az egyház egyszerűen azt a tant és azokat az előírásokat alkalmazza, amelyeket a tagjainak is tanít. E tantételek közül most négyet veszek sorra.
Első tantétel: A tizedfizetés törvénye
Egy 1838. július 8-án Joseph Smith által kapott kinyilatkoztatásban az Úr azt az utasítást adta, hogy „azok, akik ily módon tizedet fizettek, fizessenek évente egytized részt minden jövedelmükből”. Azt is tudatta, hogy ez az útmutatás „örökre állandó törvény”2 lesz az összes szent számára.
A tizedfizetés törvényét az Úrtól jövő parancsolatként fogadták azon a napon, valamint egy olyan isteni törvény visszaállításaként, amelyet Izráel népe már a régi időkben is megtartott. Az Úrnak az Ő népével kötött szövetség jele volt ez – annak a jele, hogy ha hűek maradnak ehhez, akkor Ő fizikailag és lelkileg is meg fogja áldani őket. Ma a tizedfizetés törvénye továbbra is az utolsó napi szentek alapvető gyakorlatához tartozik, éljenek bárhol, bármilyen társadalmi helyzetben és anyagi körülmények között. Egyúttal ez az egyház pénzügyi biztonságának alapja is.
Amióta elhívtak az Elnöklő Püspökségbe, szüntelenül elámulok az egyháztagok hitén és hűségén, melyet az e törvény szerinti életük során tanúsítanak. Tizedfizetés nélkül az egyház képtelen lenne megvalósítani isteni küldetését. Az egyik emlékezetes általános konferenciai beszédében Gordon B. Hinckley elnök (1910–2008) kijelentette: „Mélységesen hálás vagyok a tizedfizetés törvényéért. Számomra ez egy folyamatosan ismétlődő csoda. Az emberek hite teszi ezt lehetővé. Ez az Úr terve a királysága munkájának finanszírozására.”3
Ugyanazon az 1838-as napon Joseph egy másik kinyilatkoztatást is kapott, amelyben az Úr világossá tette, milyen módon kell jóváhagyni és kezelni a tized felhasználását. Kijelentette: „…az egyházam Első Elnökségéből, valamint a püspökből és az ő tanácsából álló tanács, és az én főtanácsom [által kerüljön szétosztásra]; és az én nekik szóló hangom [által], mondja az Úr.”4 Az ebben a kinyilatkoztatásban említett „püspök… és az ő tanácsa”, valamint az „én főtanácsom” kifejezések ma az Első Elnökségként valamint a Tizenkét Apostol Kvórumaként használatosak.
A Tan és szövetségek 120. szakaszában található fenti utasításokat napjainkban is aprólékosan alkalmazzák. A Tizenkét Apostol Kvóruma és az Elnöklő Püspökség minden december első péntekén közösen értekezik, hogy megvizsgálja és jóváhagyja az egyház – tizedekből és felajánlásokból várható – szent pénzalapjainak következő évre vonatkozó elosztását. Az ilyen tanácsgyűlés megtartása biztosítja, hogy a döntések a közös tanácskozás, a kinyilatkoztatás és az egyhangúlagosság lelkiségében szülessenek.
Az egyház vezetőiként folyamatosan átérezzük azt a hatalmas felelősségünket, hogy helyénvaló és az Úrnak tetsző módon használjuk fel a szent tizedeket és felajánlásokat. Ahogyan azt David A. Bednar elder a Tizenkét Apostol Kvórumából olyan találóan jellemezte: „Nagyon is tudatában vagyunk, milyen szent az özvegyasszony két fillére.”5 Hinckley elnök még ezt is mondta:
„A pénz, amelyet az egyház a hithű tagoktól kap, meg van szentelve. Ez az Úr erszénye. […] A pénzalapokkal, amelyekért felelősek vagyunk, együtt jár egy olyan szent bizalom is, hogy azokat – lévén az emberek célzott, szent felajánlásai – teljes becsületességgel és feddhetetlenséggel, valamint nagy körültekintéssel kezeljük.
Óriási felelősséget érzünk felétek, akik ezeket a hozzájárulásokat teszitek. Még ennél is nagyobb felelősséget érzünk az Úr felé, akié ez a pénz.”6
Nem vagyunk sem pénzintézet, sem üzleti vállalkozás. Jézus Krisztus egyháza vagyunk, és ennek az egyháznak nincs más célja, mint az, amelyet maga az Úr tűzött ki számára. Ez úgy szól, hogy „jöjjetek Krisztushoz, és legyetek benne tökéletessé”7, ennek útja pedig „az egyháztagok támogatása, hogy Jézus Krisztus evangéliuma szerint tudjanak élni, Izráel összegyűjtése a misszionáriusi munkán keresztül, a szegényekről és a rászorulókról való gondoskodás, valamint a halottak szabadításának elősegítése templomok felépítésével és a helyettes általi szertartások elvégzésével”8.
Az előírás szerint a szent tizedalapok az egyház lelki és vallási küldetésének támogatására vannak jóváhagyva és előirányozva. Ezeket hat fő terület támogatására fordítják: 1.) a világszerte található több mint 30 000 egység istentiszteleti helyeinek létesítésére és fenntartására; 2.) az egyház jólléti és emberbaráti segítség-programjainak igazgatására, mint amilyen a 2017-ben zajló több mint 2700 projekt is volt; 3.) oktatási programok biztosítására, beleértve az egyházi iskolákat és egyetemeket, valamint ifjúsági és felsőfokú hitoktatási programokat; 4.) a világszintű misszionáriusi működésünk támogatására, beleértve a 420 missziót és a körülbelül 70 000 misszionáriusra fordított forrásokat; 5.) a világszerte meglévő, egyre növekvő számú, jelenleg mintegy 160 templom építésére és működtetésére, valamint a kiterjedt családtörténeti és feljegyzésmegőrzési program igazgatására; végül 6.) az egyház általános igazgatásának támogatására.
Hálás vagyok a tizedfizetés törvényéért. Úgy lelki, mint fizikai áldások forrása ez, az egyház és minden egyes tagja számára is.
2016 júliusában az UNSZ Szeretetszolgálat 280 kerekesszéket és kézzel hajtható triciklit adományozott az indiai Karimnagarban. 2001 óta UNSZ Szeretetszolgálat több mint 500 000 kerekesszéket osztott szét 133 országban.
Második tantétel: Önellátás és önállóság
A személyes önrendelkezés Isten egyik legnagyobb ajándéka. Létfontosságú a földi fejlődésünk és az örökkévaló szabadításunk szempontjából. Azáltal, hogy Isten gyermekei fizikailag és lelkileg önellátóvá válnak, fejlődik az arra való képességük, hogy önálló döntéseket hozzanak, ezzel pedig betöltsék teremtésük célját.
Következésképpen nem meglepő, hogy adományozási korszakunk prófétái szüntelenül arra kérték az egyháztagokat, hogy törekedjenek önellátóvá válni. Különösen sokatmondóak Hinckley elnök szavai:
„Buzdítalak titeket…, hogy vizsgáljátok meg anyagi helyzeteteket. Buzdítalak benneteket, hogy legyetek szerények kiadásaitokban; fegyelmezzétek magatokat vásárlásaitok során, hogy amennyire csak lehet, elkerüljétek az adósságot. Fizessétek ki adósságaitokat, amilyen gyorsan csak tudjátok, és szabaduljatok a rabságból!
Ez része a földi evangéliumnak, melyben hiszünk. Áldjon meg benneteket az Úr…, hogy rendbe tegyétek a házatokat! Ha kifizettétek adósságotokat, ha van tartalékotok, még ha kevés is, akkor tombolhatnak körülöttetek a szélviharok, ti menedéket találtok [a családotoknak], és béke lesz a szívetekben.”9
Russell M. Nelson elnök is az önellátás áldásait hangsúlyozta, amikor ezt mondta: „Akarattal munkálkodva, a szentek megújult megbecsüléssel tekintenek arra, hogy kik ők, és hogy mi az ő örökkévaló értékük. Az igazlelkűség, az önállóság, a takarékosság, a szorgalom és az önellátás személyes célokká válnak. Ezek a tulajdonságok életeket változtatnak meg.”10
Ahogy az otthoni költségvetés bölcs elkészítése lehetővé teszi az egyes egyháztagoknak és családoknak, hogy megőrizzék a függetlenségüket, éppúgy kulcsfontosságú a körültekintő pénzügyi ügyvitel az egyház önálló működésre való képességének megőrzéséhez. Ez annak a Joseph Smithen keresztül tett isteni felszólításnak megfelelően történik, hogy az Úr gondviselése által „az egyház függetlenül állhasson a celesztiális világ alatti minden más teremtmény felett”11.
E gondviselés különösképpen nyilvánvaló a mi időnkben. Örvendünk annak a ténynek, hogy az egyház teljes anyagi függetlenséget ért el, és képes anélkül megvalósítani a küldetését, hogy közben bármiféle adóssága keletkezne. Amint azt Hinckley elnök kijelentette: „Ha nem boldogulunk, akkor visszanyesegetjük a programjainkat. […] Nem fogunk kölcsönkérni.”12
A pénzügyi ügyviteli előírásokat az egyházi vezetők határozták meg, és ezeket gondosan alkalmazzák is az éves költségvetés kialakításakor, illetve a kiadások megszabásakor. Ezek az előírások két egyszerű és világos tantételt tartalmaznak:
-
Először is, a teljes kiadás nem haladhatja meg az előrejelzett bevételt.
-
Másodszor, a működési kiadásokra szánt költségvetés nem növekedhet gyorsabb ütemben egyik évről a másikra, mint amekkora a tizedfizetési hozzájárulások mértékének várható növekedése.
Az egyházi tulajdonban lévő gazdaságok közelében lakó egyháztagoknak lehetőségük van önkéntesként gyümölcsöt és zöldséget szedni. Az egyházi gazdaságokból származó termények látják el a konzervüzemeket és a püspökök tárházait a szükséget látó egyháztagok megsegítésére.
Harmadik tantétel: Előrelátó életvitel
Az egyháztagok tudatában vannak annak a ténynek, hogy csapásokkal jellemzett korszakban élnek, amelyeket éppúgy okozhatnak emberi tevékenységek, mint a természeti erők. Az utolsó napokra vonatkozó próféciák egyértelműek, és nagy bölcsesség rejlik a jövőre való felkészülésben – legyen szó egy lehetséges éhínségről, katasztrófáról, pénzügyi válságról, vagy bármilyen egyéb, előre nem látott kedvezőtlen körülményről. Az egyházi vezetők gyakran tanácsolják azt az egyháztagoknak, hogy előrelátó életvitelt folytassanak olyan otthoni tartalékok képzése által, amelyek többletet tartalmaznak vízből, alapvető élelmiszerekből, gyógyszerekből, ruhából és egyéb olyan készletekből, amelyekre vészhelyzet esetén szükség lehet. Azt is tanácsolják az egyháztagoknak, hogy „jövedelmük egy részének rendszeres megtakarításával fokozatosan létesítsenek pénzügyi tartalékot”13.
A fizikai felkészülés ugyanezen tantétele kerül alkalmazásra az egyház egészének szintjén is. Példának okáért gabonasilók és alapvető vészhelyzeti cikkekkel feltöltött raktárakat hoztak létre Észak-Amerikában. Az egyház továbbá módszeresen követi azt a gyakorlatot, hogy a lehetséges jövőbeni szükségletekre készülve minden évben félreteszi a forrásai egy részét.
A félretett pénzeket azután hozzáadják az egyház befektetési tartalékaihoz. Ezeket aztán befektetik részvényekbe és kötvényekbe; adóköteles vállalkozások többségi tulajdonába (ezek némelyike az egyház utah-i történelmének kezdeti időszakára nyúlik vissza); kereskedelmi, ipari és lakóingatlanokba; valamint mezőgazdasági érdekeltségekbe. Az egyház tartalékait alkalmazottként dolgozó szakemberek, valamint külső tanácsadók kezelik. A kockázatokat megosztják, ahogy azt a bölcs és körültekintő sáfárság, valamint korunk befektetéskezelési alapelvei megkövetelik.
A tálentomok példázatában a szolgák ura, aki számadásra kérte őket, megfeddte azt, aki nem fektette be a rábízott pénzt, hanem ehelyett a földbe rejtette azt a pénzt. Úgy jellemezte ezt a szolgát, mint aki „gonosz és rest”14, amiért nem fektette be azt a pénzt egy ésszerű pénzügyi hozam érdekében. Ezen lelki tantétellel összhangban az egyház sem hagyja a pénzügyi tartalékait terméketlen bankszámlákon heverni, hanem oda helyezi azokat, ahol hozamot termelnek.
E befektetett pénzalapok hozzáférhetőek a nehézségek idején, hogy biztosítsák az egyház küldetéseinek, programjainak és működésének fennakadás nélküli folytatását, valamint a vészhelyzeti pénzügyi szükségletek kielégítését. A pénzalapokra azért is szükség van, hogy ezek biztosítsanak további pénzügyi forrásokat az egyház azon küldetésének támogatásához, amely az Úr második eljövetelére való felkészülés. Ezek fogják segíteni az egyház növekedését, ahogy valóra válik a jövendölés, miszerint tanítani fogják Jézus Krisztus evangéliumát és megalapítják az egyházat a föld minden nemzete között. Arra számítunk, hogy e növekedés jelentős része a világ fejlődő és népes országaiban fog lezajlani. Egyre gyarapodó pénzügyi javakra lesz szükség ahhoz, hogy biztosítani lehessen a gyülekezeti házak ezreit, a további templomokat és a többi alapvető forrást, amelyek megáldják az egyháztagok életét, bárhol éljenek is. Röviden szólva, e pénzalapok létének egyetlen céja van: az egyház istenileg kijelölt küldetésének támogatása.
Negyedik tantétel: Az Úr saját módján
Pál arra figyelmeztette a korinthoszi szenteket, hogy a hit „ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék”15. Jobban megértettem e tantételt fontosságát azóta, hogy elhívtak szolgálni az egyház Elnöklő Püspökségébe.
Püspökségként közösen tanácskozunk egyes kérdések tanulmányozására, miközben mindannyiunk egyéni hátterére, tapasztalatára és szakterületére támaszkodunk. Végső soron azonban a döntéseink imádságos lélekkel és az Úr akaratának megismerésére való folyamatos törekvéssel kerülnek meghozatalra. Bár fontolóra veszünk olyan dolgokat is, mint a makrogazdasági mutatók és a pénzügyi elemzések, a végső célunk oly módon eleget tenni a feladatainknak, hogy azzal is megvalósuljon az Úr azon terve és az egyház azon szent küldetése, hogy mindenkit Krisztushoz hívjunk. E célt csak sugalmazás és az Ő papságának hatalma által lehet elérni és megvalósítani. Mivel azt az iránymutatást kaptuk, hogy az Úr saját módján végezzünk mindent, ez az elhívás nap mint nap alázattal tölt el engem.
Összefoglalás
Egyesek időnként úgy hivatkoznak napjaink egyházára, mint amely hatalmas és gazdag intézmény. Ez talán igaz, de az egyház ereje nem mérhető pusztán az épületei számával és szépségével, vagy a pénzügyi és ingatlanvagyonával. Amint azt Hinckley elnök egyszer megfogalmazta: „Végső soron az egyház egyetlen valós vagyona a népe hitében rejlik.”16 Az egyház megértéséhez kulcsfontosságú „nem úgy tekinteni rá, mint egy világméretű vállalatra, hanem mint világszerte gyülekezetek ezreibe tömörülő hithű tagok millióira, akik Krisztust követik, továbbá törődnek egymással és felebarátaikkal.”17
Másképp fogalmazva: az egyház teljes mértékben az emberekről szól. Az egyháztagokról mint egyénekről szól, akiket közös hit és szövetségek kötnek össze. Ők alkotják annak erejét és jövőjét. Mélységesen hálás vagyok azokért a kinyilatkoztatásokért, amelyeket az Úr a visszaállítás korai napjaiban adott a tizedfizetés törvényéről, az önellátásról és az önállóságról, az előrelátó életvitelről, valamint arról, hogy miként kell az Úr módján gondoskodni a szentekről. Bizonyságot teszek arról, hogy ezek a tantételek nagy lelki és fizikai áldások forrásai az egyháztagok, a családjuk és az egyház egésze számára. E tantételek fogják továbbra is vezetni a lépteinket és támogatni az egyház küldetését a Szabadító visszatéréséig.