Hogyan tanult meg Eric bízni Istenben
Ez a ghánai fiatal felnőtt tisztában van vele, hogy még akkor is támaszkodhatunk Mennyei Atyára, amikor az élet reménytelennek tűnik.
Amikor a ghánai Techimanban élő, ma 21 éves Eric Ayala 3 éves volt, az édesanyjával egy útszéli piacnál elütötte őket egy kormányozhatatlanná vált autó.
„Először az édesanyámat gázolta el, és eltört a lába – meséli Eric. – Aztán engem vonszolt magával elég sokáig, mielőtt a testem begurult az árokba. Halottnak nyilvánítottak, és elszállítottak a hullaházba. A temetkezési vállalkozó éppen a testemet készítette elő, amikor észrevette, hogy élek. Azonnal a kórházba siettek velem.”
Ahogy felnőtt, a deréktól lefelé lebénult Eric sorra szembesült az abból fakadó kihívásokkal, hogy nem tudta használni a lábait. Végül szerzett egy lábmerevítőt, így legalább fel tudott állni, de ezeket hamarosan kinőtte, újra pedig nem tellett. Kapott egy kis méretű kerekesszéket, de azt is kinőtte. A lábai sorvadtak, néha görcsben remegtek, a lábfejei pedig eltorzultak.
A fogyatékkal élőket Ghánában gyakran tekintik tehernek. Eric családjának kevés pénze volt, amely nem volt elég a gyógykezelés fedezésére. Tíz éves kora körül Eric testén felfekvések alakultak ki a mozgáshiány és a fa-, illetve betonfelületeken való ülés miatt. A felfekvések elfekélyesedtek, folyamatosan gennyedztek, és szörnyű szagot árasztottak.
Emiatt Eric kint lakott az udvaron, egy nyitott fészerben lévő padon. Édesanyja, Lucy, és a lánytestvérei vittek neki enni, mostak rá és segítettek neki mosakodni. Eric gyakran ázott el az esőben és reszketett az éjszakai hidegben. Megszerette a reggeli napfényt, mert meleget hozott. Mivel a tanuláshoz túl szegény, a munkára pedig alkalmatlan volt, éveket töltött el abban a fészerben, a kerekesszékkel időnként kimerészkedve a környékre.
A hit kezdete
Neheztelés helyett „elkezdtem szeretni Istent és hinni Benne – mondja Eric. – Senki nem tanított engem Róla, de láttam az alkotásait, és láttam az emberekben a jót és a rosszat. Néha nehéz hinni Benne, amikor kemény az élet. De aztán mindig észrevettem, ahogy valami jó dolog történik az életemben, és olyankor azt mondtam: »Lám, Isten mégis itt van, és ez csodálatos!«”
Bár Ericet igazából senki nem tanította meg, hogyan kell imádkozni, elkezdte Istent szólítani. Válaszokat is kapott: amikor beteg volt, adódott egy váratlan lehetőség, hogy eljusson orvoshoz; amikor a felfekvései miatt kért enyhülést, azok elmúltak; amikor kinőtte a kis méretű kerekesszékét, egy kedves idegen hozott egy nagyobbat. „Isten sok jó dolgot tett az életemben” – meséli.
Ám Eric néha még így is elcsüggedt. Sírt, amikor fájdalom és éhség kínozta. „Eldöntöttem, hogy ha boldog akarok lenni, az rajtam múlik – idézi fel. – Kényszerítettem magamat, hogy mosolyogjak. Attól tartottam, ha nem teszem, akkor elkezdek rossz dolgokat tenni.” Látta többek között, ahogy néhány barátja az alkoholhoz és a kábítószerhez fordul, és „a szívem azt súgta, hogy ez helytelen”.
Aztán mintha csoda történt volna, ugyanis Ericet 14 évesen felvették egy iskolába. Az édesanyja másokra főzve összekuporgatott annyi pénzt, hogy egyenruhát vehessen neki, valamint kifizethesse a könyveket és a tandíjat. Az iskolában „nem mehettem ki tornázni a többiekkel, így hát bent maradtam, és egyfolytában tanultam” – fejti ki Eric. Lenyűgözte az igazgatót azzal, hogy matematikában, olvasásban és írásban a legjobbak közé került.
A kórházból az egyik apáca egy új, kézzel hajtható triciklit ajándékozott neki, megkönnyítve számára azt, hogy eljusson az iskolába. A sok ingázástól azonban ismét felszakadtak Eric sebei. Ismét elfertőződtek, és a gennyes szivárgással együtt visszatért a bűz is. A diákok panaszkodtak az Eric körül állandóan ott repkedő legyek miatt. 17 éves volt, amikor az igazgató közölte, hogy menjen haza, és addig ne térjen vissza, amíg nem javul az állapota.
Eric édesapjának volt egy aprócska földje vidéken. Az egész családot magával vitte, hogy megműveljék a földet, Eric azonban otthon maradt a fészerben, egyedül. Mindeközben a fekélyek óriási sebekké terebélyesedtek, a fertőzés pedig elérte a csontjait, életveszélyes csontvelőgyulladást okozva.
Beszélgetés egy obrunival
Eric 18 éves volt, amikor meglátta, hogy a barátja, Emmanuel Ofosu-hene, egy obrunival (fehér emberrel) beszélget angolul. Ez az obruni egy mormon misszionárius, Old elder volt. „Én csak tvi nyelven beszéltem, de Emmanuel tolmácsolt nekem: »Annyira beteg vagyok, hogy azt hiszem, meg fogok halni. Segítenétek megtudnom, mit kell tennem ahhoz, hogy a mennybe juthassak?«
Old elder és az afrikai társa leült velem és tanított engem. Valamilyen oknál fogva a Bölcsesség szavával kezdték. Tudtam, hogy az igazat mondják, mert azt már én is tudtam, hogy a kávé és a dohány rossz.” Adtak továbbá Ericnek egy kiadványt Jézus Krisztus visszaállított evangéliumáról, és meghívták istentiszteletre.
„Amikor elmentem, láttam, hogy ez az egyház másmilyen – mondja Eric. – Áhítatos volt.” Habár egy órán át tartott, amíg Eric a kerekesszékében eltolta magát az istentiszteletekre, mégis nagyon szerette ezeket az alkalmakat. „A terem elejébe akartam menni, hogy az emberekkel legyek – idézi fel. – De hátul maradtam, mert tudtam, hogy bűzlöm.”
Eric közölte a misszionáriusokkal: „Tudom, hogy igaz, amit tanulok.” Azt is közölte velük, hogy meg akar keresztelkedni, de az orvosok óvták attól, hogy víz érje a sebeit. „Istenre fogok hagyatkozni, hogy válaszokat adjon” – mondta. Körülbelül egy éven át járt istentiszteletre, de aztán túlságosan beteg és gyenge lett ahhoz, el tudja hajtani odáig a kerekesszékét.
Eric édesanyja, Lucy, találkozott a misszionáriusokkal, tanulmányozta az evangéliumot, és 2015-ben megkeresztelkedett. Mivel azonban a törött lábát soha nem hozták megfelelően helyre, fájdalmat okozott számára a gyaloglás. Így számára is kihívást jelentett részt venni a gyűléseken.
Végül Eric ismét kórházba került. Ghánában a betegeknek maguknak kell biztosítaniuk a vizüket, az élelmüket, az ágyneműjüket, valamint a gyógy- és kötszereiket. Ha nincs pénzük, nem részesülnek kezelésben. Eric édesanyja és lánytestvérei megtettek minden tőlük telhetőt. Mivel Eric csak ritkán kapott ételt és orvosi ellátást, egyre gyengült.
Váratlan látogatás
Ekkor azonban Eric váratlan látogatókat kapott. Két misszionárius, Peprah nővér és Nafuna nővér látta a fényképét az egyházban, és eljött a korházba meglátogatni, valamint ételt is hozott neki. Már egy év telt el azóta, hogy Eric utoljára istentiszteleten volt, de közölte velük, hogy továbbra is szeretne megkeresztelkedni.
Néhány nappal később Ericet meglátogatta az egyik lánytestvére, és nagyon rossz állapotban találta. Hazaszaladt, és elmondta az édesanyjuknak. Bár az asszony lába maradandóan károsodott abban az egykori balesetben Erickel, elgyalogolt a kórházba, miközben minden lépésnél belenyilallt a fájdalom. „Haza kell jönnöd – mondta Ericnek. – Ha meghalsz, azt akarom, hogy legalább a közelemben légy.”
Másnap reggel a misszionárius nővérek állítottak be hozzájuk. „Nem voltál a kórházban – mondta Peprah nővér. – Úgyhogy ide jöttünk.” Velük volt egy új-zélandi idősebb misszionárius házaspár, Wood elder és felesége. Összeírták a szükségleteket, és megígérték, hogy visszajönnek.
Néhány nappal később Eric édesapja visszavitte a családot a földjükre – kivéve Ericet, aki ismét egyedül maradt otthon, víz és élelem nélkül. Amikor Wood elder és felesége visszatért, és látta, hogy Eric egyedül van és éhezik, hoztak neki élelmet és vizet. Másnap ismét visszatértek, és észrevették, hogy folyadék szivárog lefelé Eric lábán, amely egy óriási nyitott fekélyből fakadt a csípőjén. Azonnal visszavitték a fiút a kórházba.
A Wood házaspár megtudta, hogy hamarosan egy emberbaráti egészségügyi csapat érkezik az Amerikai Egyesült Államokból Ghánába. A csapat elvállalta, hogy ingyen megműti Ericet. A sebész ellátta az Eric lábán lévő fekélyt. Látva azonban Eric sebeinek súlyosságát és a csontvelőgyulladását, arra a megállapításra jutott, hogy Ghánában nem tudja elvégezni az összes szükséges beavatkozást. Az ajánlása nyomán ez az emberbaráti szervezet megindította az eljárást, melynek eredményeképpen Ericet Amerikába szállították, hogy további kezelésben részesüljön, és végleg lezárják a sebeit. Eközben a ghánai Winnebában egy egyháztagok által működtetett menedékszálló beleegyezett, hogy Eric a visszatérését követően náluk lakhasson, hogy iskolába tudjon járni, és befejezhesse a tanulmányait.
Az Úr gondoskodott
A mérnök végzettségű Wood elder újjáépítette Eric kézihajtású triciklijét. Hasonló felújítást végzett a kerekesszékén is. Tanácskozott továbbá Cosgrave elnökkel, a Ghánai Kumasi Misszió elnökével, aki orvos volt. Úgy érezték, hogy megfelelő óvintézkedések mellett meg lehet keresztelni Ericet.
„Wood elder nylonfóliába tekerte a testemet, azt pedig szigszalaggal tekerte körbe – magyarázza Eric. – Végül bevitt a fertőtlenített vízzel feltöltött medencébe. 2016. június 26-án keresztelkedtem meg.” Eric az Úrra támaszkodott, az Úr pedig utat biztosított számára.
Eric ma számítástechnikusnak tanul. Ugyanakkor azt is érzi, hogy hatással lehet másokra a zenén keresztül: szeret tvi nyelven rappelni. Jó hangulatú üzenete arról szól, hogyan mentette meg őt Isten. Az egyik kedvenc szentírása ezt mondja: „Istenre tekints és élj” (Alma 37:47). Még ma is ezt mondja: „Mindenben látom Istent.”
Majd hozzáteszi: „Nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy ahogy engem megáldott Mennyei Atya, pont úgy fogja őket is megáldani. De meg fogja áldani azokat, akik bíznak Benne. Amikor kemény dolgokkal kell szembenézned, imádkozz, és bízz Istenben!”