Templom Ítalónak
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Már alig várta, hogy egy nap belépjen!
„Oly gyönyörű a templom! Egy nap majd belépek” (Gyermekek énekeskönyve, 99.).
Ítalo már izgatottan várta ezt az egyházközségi templomi utat. A Brazíliai Recife templomba mentek, tőlük 15 órányira!
Ítalo és a bátyja, Henrique, valamint a szüleik korán reggel indultak útnak. Menet közben Ítalo arra gondolt, amit Anya mondott neki. „Az idén megnézheted kívülről, hogy milyen gyönyörű a templom – mondta. – Jövőre elég idős leszel ahhoz, hogy megnézd, milyen gyönyörű belülről.”
Ítalo még egyik templomban sem volt korábban. Viszont látta, ahogy egyre épül az új templom Fortalezában, ahol a családjával élt. Fantasztikus volt!
Megálltak ebédelni. Ítaló elé a kedvenc étele került: feijoada, vagyis narancsos feketebabragu rizzsel. Miközben evett, egyre csak a templomra gondolt. Amikor a Fortaleza templomot majd felszentelik, abba a templomba újra és újra elmehet majd a családjával. Nem kell majd ilyen messzire utazniuk.
A nap már lenyugodni készült, amikor Ítalo és a családja megérkezett Recifébe a templomhoz. „Que bonito!” – ámult el Ítalo. „Milyen gyönyörű!” A mosolya letörölhetetlen volt.
Másnap reggel Anya átvitte Ítalót a gyermekeknek fenntartott részbe. „Bár a templomba még nem mehetsz be – mondta neki –, figyeld meg, hogy vajon a templomkertben érzel-e valamilyen különleges lelkiséget.” Ezután a család többi tagja bement a templomba.
Kedves templomszolgák vigyáztak rá és a többi gyerekre, amíg a templom közelében várakoztak. A Livro de Mórmon (Mormon könyve) történeteit olvasgatták. „A szentírások olvasása jó módszer arra, hogy felkészüljek a templomra” – gondolta Ítalo. Nyugalmat és biztonságot érzett. Anyának igaza van, gondolta. Itt tényleg békesség van.
Ezután a templomszolgák körbevezették Ítalót és a többieket a templomkertben. A fiú ekkor vette észre a templom bejárata fölé írt szavakat. Ez állt ott: „Santidade ao Senhor. A casa do Senhor.” Vagyis: “Szentség az Úrnak. Az Úr háza.”
Nem is csoda, hogy ilyen békesség van itt, gondolta. Ez Isten háza.
A templomi út végeztével Ítalo és a családja hazatért. A fiú szerette volna, ha fel tudja idézni, hogy mit érzett a templomnál. Mit tegyen?
Ítalo időnként úgy érezte, hogy könnyebb lerajzolnia az érzéseit, mint leírni. Ezért rajzolt egy képet a templomról. Megmutatta Apának és Anyának.
„Erről emlékezni fogok arra, hogy hova szeretnék menni” – mondta nekik. A képet a szobájában tartotta egy olyan helyen, ahol mindennap ránézhetett.
„Készen akarok állni – mondta. – Mert egy nap majd be akarok lépni oda!” ●
Illusztrálta: Mitch Miller