Hajrá, Zselyke!
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Coloradóban él.
„Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért” (vö. Zsidók 12:1).
Zselyke ásított egyet, miközben a kocogásból sétára váltott. Ma lesz a nagy verseny! Már hónapok óta várta ezt a napot. Most azonban izgatottság helyett inkább fáradtságot érzett a bemelegítés alatt.
„Mizu?” – kérdezte a nővére, Kriszta. Leült Zselyke mellé a fűre, hogy együtt nyújthassák a lábukat.
„Annyira fáradt vagyok ma!” – mondta Zselyke, miközben a lábujjai felé nyújtózott.
Nemrégiben beteg volt és pár napot ki kellett hagynia a suliban. Így aztán az előző este sokáig fennmaradt, hogy megpróbálja pótolni az elmaradt házikat.
„Remélem, nem hagyom cserben a csapatunkat” – mondta.
„Csak csináld a tőled telhető legjobban – mondta Kriszta. – Úgy néz ki, mindjárt kezdünk!”
A lányok odakocogtak a csapattársaikhoz. Ahogy felsorakoztak a többi futó mellett, Zselyke lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Tudta, hogy a csapata számít rá, hogy olyan gyorsan fusson majd, ahogy szokott. A csapatuk öt leggyorsabb futójának ideje fogja eldönteni, hogy a csapat bekerül-e a döntőbe. Alig helyezkedett el a vonalon, máris eldördült a startpisztoly. Bumm! A futók elrugaszkodtak a startvonalról és nekiiramodtak.
Zselyke ütemesen mozgatta a karjait és megnyújtotta a lépteit. Tudta, hogy az elején kell az élre kerülnie, ha a legjobbak között akar végezni. Eleinte sikerült is tartania a lépést az élbollyal. Amikor viszont megpróbált belehúzni, nem sikerült.
Egyre nehezebben szedte a levegőt. Egyszerűen nem tudta rávenni a lábait, hogy gyorsabban mozogjanak. A mögötte érkező futók elkezdték megelőzni. Pedig általában Zselyke szokott megelőzni másokat! Talán egyszerűen fel kellene adnom – gondolta.
Földre szegezett tekintettel futott, miközben hallotta, ahogy elhalad mellette egy újabb versenyző. „Hajrá, Zselyke!” – mondta a mellette elhaladó futó. Zselyke felpillantott. Aztán elmosolyodott. Az egyik csapattársa volt az.
„Képes vagy rá!” – mondta egy másik csapattársa, miközben ő is elhaladt mellette. Ahogy a csapattársai egyenként megelőzték, mindegyikük arra biztatta, hogy fusson tovább.
Zselyke érezte, hogy megerősödik az eltökéltsége. Lehet, hogy nem lesz az öt legjobb versenyző között, de igenis le tudja futni a távot. A lépteire összpontosított és meg sem állt, amíg át nem haladt a célvonalon.
„Sajnálom, ha… nem segítettem… továbbjutni” – mondta Zselyke zihálva.
„A csapatunk továbbjutott!” – kiáltotta az edzőjük, ahogy odafutott a lányokhoz. A csapat minden tagja ujjongott, Kriszta pedig egy széles öleléssel átkarolta a húgát.
Aznap este, amikor Zselyke letérdelt imádkozni, arra gondolt, milyen sokat segítettek neki a csapattársai. A szavaik erőt adtak neki a továbbhaladáshoz, amikor már-már feladta.
Felnézett az ágya fölé függesztett Jézus-képre. Jézus pont ezt teszi értünk – jutott eszébe. Elmosolyodott, ahogy elképzelte az őt biztató Szabadítót: „Hajrá, Zselyke! Itt vagyok, hogy segítsek neked.”
Zselyke megköszönte Mennyei Atyának az élet versenyében nyújtott segítséget. Úgy érezte, hogy bármire képes, ha Jézus neki szurkol! ●
Illusztrálta: Guy Francis