befogadás
Hogyan segíthetünk az egyedülállóknak, hogy ne érezzék magukat egyedül?
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Alabama államban él.
Az alábbiakban néhány javaslat található arra, miként segítheted te és az egyházközséged az egyedülálló egyháztagokat abban, hogy otthonosabban érezzék magukat az egyházban.
Illusztrálta: Johanna Häger
„Mielőtt megkezdenénk az egyházközségi konferencia következő gyűlését, kérjük, üljetek a családotok mellé.”
Az efféle mondatoktól egy kicsit mindig összeszorul a gyomrom. Egyedülálló férfi egyháztagként hova kellene ülnöm? Néha úgy érzem, hogy mások sem igazán biztosak abban, hova is kellene ülnöm – vagy hova is illenék be. Mit tehetünk evangéliumi családként, hogy segítsünk mindenkinek, legyen akár házas, akár nem, otthonosan és az egyházközség részének érezni magát? Az alábbiakban három ötletet javaslok, amelyek talán segíthetnek ebben.
Gondoljuk újra az egyházközségi szokásokat!
A visszaállított evangélium segítségével csodálatos tanokat érthetünk meg az örökkévaló családokat illetően. Azt is láttam azonban, hogy az e tant övező néhány kulturális szokás miatt az egyedülállók úgy érzik, az egyház peremvidékére szorulnak.
Például jártam már olyan egyházközségekben, ahol csak házaspárokat kérnek fel a gyűléseken elhangzó nyitó- és záróimára. Hallottam már aggályokat egyházközségi tagok szájából, amikor egy egyedülálló férfit hívtak el a püspökségbe. Ezek és más apró tettek olyan érzelmi akadályokat támaszthatnak az egyedülállók előtt, amelyeket le kell küzdeniük ahhoz, hogy otthon érezzék magukat az egyházban.
Van bármilyen szokás, amelyen te vagy az egyházközséged változtathat, hogy befogadóbbá váljon? Ez egy jó megfontolandó kérdés lehet egy püspökség vagy egy egyházközségi tanács számára.
Ügyeljünk az akaratlan kirekesztésre!
Előfordul, hogy még ha úgy is gondoljuk, befogadóak vagyunk, akaratlanul mégis kirekesztőek lehetünk. Például, amikor bölcsődei vezetőként szolgáltam, gyakran lemaradtam azokról a bejelentésekről, amelyek az istentiszteleti gyűlések második órájában hangzottak el. Amikor egy vezetővel megosztottam ezt az aggályomat, ezt mondta: „De hát a feleséged nem hallja a bejelentéseket a segítőegyleti gyűlésen?”
Akkor csak nevettem ezen. Ám ennek a jólelkű embernek a válasza olyan gondolkodásmódról tanúskodik, amely kizár engem. Vajon úgy tekintünk-e a többi egyháztagra, hogy egy „családi egyházközség” tagjai, amely házaspárokból és gyerekekből áll? Vagy úgy tekintünk egymásra, hogy egy egyházközségi család tagjai vagyunk, amely egymással törődő és egymást megerősítő egyénekből áll? Mindkét szemlélet fontos. Miközben tudatában vagyunk az egyházközségünkben élő családoknak, megismerhetjük az embereket egyénekként is – a körülményeiket, az érdeklődési körüket, a szükségleteiket –, amivel talán megelőzhetjük az akaratlan kirekesztést.
Bővítsük ki a családi körünket!
Miután a püspökségi tag arra kérte a családokat, hogy üljenek egymás mellé az egyházközségi konferencián, valaki megkopogtatta a vállamat.
„Azt hiszem, a következő órára a mi családunk tagja leszel” – mondta egy kedves nővér, meghíva engem, hogy üljek oda melléjük, a férje és a gyermekei körébe. Hálás vagyok a hozzá hasonló emberekért, akik arról tanúskodnak, hogy törődnek velem és szeretnék, ha jól érezném magam. Egy másik ilyen ember egy püspök volt, aki rendszeresen meghívott magukhoz a heti otthoni estjükre a családjával.
Kinek szolgálna javára, ha a családod kitágítaná a barátkozási körét? Az erőfeszítésednek nem kell tökéletesnek lennie. Egy egyszerű meghívás is sokat jelenthet.
Egyedülálló szentek: erőteljes jóravaló hatás
Teljes életet élek, amelyben sok tartalmas kapcsolatom van, mindazonáltal bőven kijut a magányos, üres pillanatokból is, amikor többre vágyom. Más egyedülálló szentekkel folytatott beszélgetéseim alapján úgy vélem, ezek az érzések meglehetősen gyakoriak.
Mindamellett igyekszem nem sajnálni magamat. Mi, egyedülállók, erőteljes jóravaló hatást gyakorolhatunk mások életére. Segíthetünk megerősíteni a barátainkat, a családokat, akiket szeretünk, valamint egész egyházközségeket és cövekeket. Az egyháznak szüksége van ránk! Ne adjuk át másoknak a kapcsolatok kiépítésének felelősségét! Bemutatkozhatunk az egyházközségünkben, felajánlkozhatunk szolgálatra, és szót emelhetünk a szükségleteink érdekében.
Támadni fognak magányos, üres pillanatok, nem számít, hol járunk az életünkben, vagy milyen kapcsolatban vagyunk (vagy nem vagyunk). Minél közelebb vagyunk Mennyei Atyánkhoz, és minél inkább képesek vagyunk érezni az Ő szeretetét, annál több erőnk lesz jót tenni, örömre lelni, és kapcsolatot ápolni a fivéreinkkel és nővéreinkkel.