A világ gondjainak legyőzése
Írta: Hans T. Boom elder
a Hetvenektől
A világ gondjainak nem szabad elvonniuk a figyelmemet az Isten szavának való engedelmességtől
Az egész délutánt kerékpáron töltöttem, egyik vállalkozástól a másikig menve, hogy munkát találjak.
Illusztrálta: Liam O’Farrell
Még amikor nagy áldásokat ígérnek is nekünk, ha az Úr akarata helyett inkább a világ gondjai miatt aggodalmaskodunk, akkor el fogjuk veszíteni azokat az áldásokat. Ezt világosan szemlélteti az, ami a visszaállítás korai napjaiban történt egy férfival.
James Covel 40 évig egy másik vallás lelkésze volt, de miután hallotta a visszaállított evangéliumot, „szövetséget kötött az Úrral, hogy minden olyan parancsolatnak engedelmeskedni fog, amit az Úr Joseph prófétán keresztül ad neki” (Tan és szövetségek 39, szakaszfejléc). Josephen keresztül így szólt az Úr Covelhez: „[Hallgass] hangomra, amely azt mondja neked: Kelj fel és keresztelkedj meg, mosd le a bűneidet, nevemet szólítva, és el fogod nyerni a Lelkemet, és egy olyan hatalmas áldást, amit soha nem ismertél!” (Tan és szövetségek 39:10).
Nem sokkal később azonban Covel „elutasította az Úr szavát, és visszatért korábbi tantételeihez és népéhez” (Tan és szövetségek 40, szakaszfejléc). Covelről szólva az Úr ezt mondta: „örömmel fogadta szavam, de Sátán azonnal megkísértette őt; és az üldöztetéstől való félelem és a világ gondjai következtében elutasította az igét” (Tan és szövetségek 40:2). A világi gondok feletti aggodalma miatt Covel elveszítette az Úr által ígért áldást.
Maradjak vagy menjek?
A saját életem során megtanultam, hogy nem szabad engednünk, hogy a világ gondjai elvonjanak minket az Úrnak való engedelmességtől. Csodálatos, szeretetteljes otthonban nőttem fel, ahol a szüleim jól megtanítottak az evangéliumra, és az irántunk tanúsított szeretetük Mennyei Atyának a gyermekei iránti szeretetét tükrözte.
Amikor 16 éves voltam, meghívást kaptam, hogy egy állattartó gazdaságban dolgozzak az Amerikai Egyesült Államokban, azzal az eshetőséggel, hogy egy nap majd felépíthetem ott a saját otthonomat. Ez nagyon csábítóan hangzott számomra, mivel szülőföldem, Hollandia, csak egy kis ország, ahol viszont rengeteg ember él.
Valójában az atyai felmenőim mindannyian hasonló vágyat éreztek aziránt, hogy egy másik helyen éljenek. Indonéziába költöztek, amely régebben holland gyarmat volt. Teljes mértékben meg tudtam érteni az indokaikat. Indonéziában kellemes az időjárás, gyönyörű a táj, és bőségesen van hely. Az én génjeimbe is beivódott ugyanez a „mehetnék”, amely az elődeimet is ösztönözte. Vajon én is hagyjam-e hátra a szülőföldemet a siker és a kaland reményében?
Ebben a döntéshozatali időszakban az édesapám átnyújtotta nekem egy olyan levél másolatát, amelyet misszióelnökük, Donovan van Dam írt neki és a nővéreinek sok évvel azelőtt. Van Dam elnök arra kérte őket, maradjanak Hollandiában és ott építsék az egyházat. Apám elmondta, hogy úgy döntött, pontosan így fog cselekedni. És mivel a levélen a Boom családnév állt, most rajtam a sor, hogy megtudjam, mit kell tennem.
A második világháború utáni években sok egyháztag vándorolt ki Amerikába és Kanadába. Ez még az 1970-es években is zajlott annak ellenére, hogy az egyházi vezetők arra biztatták a tagokat, maradjanak a hazájukban és ott erősítsék az egyházat, ahol élnek. Imádságos lélekkel én is úgy döntöttem, hogy maradok, és Hollandiában építem az egyházat, nem teljesen értve, hogy ez mit is jelent majd a jövőben.
Döntések, döntések
Amikor az 1970-es évek vége felé befejeztem végre a középiskolát, a holland gazdaság zavarokkal küszködött. Magas volt a munkanélküliség. Összességében véve eléggé lehangoló kilátásaink voltak. Nehéz volt a frissen végzetteknek eldönteni, mihez is kezdjenek.
Édesapám gyülekezeti elnökként szolgált. Időnként elbeszélgetett velem a teljes idejű missziós szolgálatról. Persze, csodálatos lenne, egész életemben nagyon vártam.
Azt azonban nem láttam magam előtt, hogyan segíthetne a misszionáriusi szolgálat eltartanom a leendő családomat. Gyermekkorom óta nagy vágyam volt, hogy egy nap rátaláljak életem szerelmére, és közösen építsük a családunkat.
Ekkor 17 éves voltam, és mivel nem tudtam, mi legyen a következő lépés, nekiláttam a következő tanulmányi szintnek. Jó néhány hét elteltével azonban arra jutottam, hogy ez a tanulmányág nem fog boldoggá tenni. Azt is megkérdőjeleztem, hogy biztos álláshoz juttat-e majd. Felmerült bennem, hogy otthagyom a iskolát.
A szüleim nem voltak boldogok ettől. Azt mondták, hogy csak akkor hagyhatom ott az iskolát, ha találok munkát. Valószínűleg úgy gondolták, hogy a pénzügyi válság miatt úgysem fogok állást találni. Az egész délutánt kerékpáron töltöttem, egyik vállalkozástól a másikig menve. Végül aztán egy cég felvett a raktárába.
A saját tervem
Bár elfogadtam ezt az átmeneti beosztást, volt egy saját tervem: rendőr leszek. Egy ilyen közszolgálati állás biztos módja lesz annak, hogy gondoskodni tudjak a jövőbeli családomról, és minden jól fog alakulni.
Emlékszem a napra, amikor elmentem a rendőrakadémiai felvételire. Kora reggel vonatra szálltam, és egész nap különféle vizsgáim voltak. A nap végeztével behívtak az irodába. Elmondták, hogy átmentem minden vizsgán és örömmel felvennének, de 17 évesen még túl fiatal vagyok. Azt javasolták, egy év múlva próbáljam meg újra.
Darabokra hullott a világom, és egész úton hazafelé azon gondolkodtam, most mihez kezdjek. Otthon apám végighallgatta a csalódott szavaimat, és felajánlotta, hogy ad egy áldást. Arra számítottam, hogy az Úr majd azt mondja, minden rendben lesz és valamiféle csodával határos módon bejutok a rendőrakadémiára. Ehelyett azonban az Úr azt mondta, hogy ha úgy döntök, Őt teszem az első helyre, akkor mindig lesz kenyér az asztalomon és minden meglesz ahhoz, hogy gondoskodni tudjak a leendő családomról.
Egy jobb terv
Az imáimra azt a választ kaptam, hogy az Úr első helyre állítása az én esetemben a teljes idejű missziós szolgálatot jelenti. Ez mindig is szándékomban állt, de nem láttam, miként fog egyik lépés a másikhoz vezetni. Most már tudtam, hogy a misszionáriusi szolgálat lesz az, amit tenni fogok, és szerettem volna minél hamarabb el is kezdeni.
Akkoriban egy misszió költsége 10 000 gulden volt a régi holland pénznemben, vagyis körülbelül egy évnyi kereset. Folytattam a raktárosi munkát, és 1981 nyarára össze is gyűlt a 10 000 gulden. Időközben betöltöttem a 18. életévemet. Édesapám – a gyülekezeti elnök – azt mondta, hogy még túl fiatal vagyok a misszióhoz; ugyanezt mondta a kerületi elnök és a misszióelnök is. Akkoriban 19 év volt a korhatár. A 18. születésnapomon azonban egymagam felkerestem az orvost és a fogorvost, és megkértem őket, hogy töltsék ki a misszionáriusi jelentkezési lap rájuk eső részét.
Valahogy sikerült elérnem, hogy a vezetőim interjút tartsanak velem és benyújtsák a jelentkezésemet. Azután vártunk. Nem tudtam, hogy apám, gyülekezeti elnökként, kapott egy levelet. Visszaküldték neki a jelentkezést azzal az indoklással, hogy túl fiatal vagyok. Ezt még nem akarta megosztani velem, így a levél hetekig a zakója zsebében lapult anélkül, hogy szólt volna róla. Szerencsére időközben egy másik értesítés is érkezett, amelyben az állt, miszerint néhány esetben a Fivérek hajlandóak megengedni, hogy fiatal férfiak korábban kezdjenek, ha jól felkészültek. Nemsokára elhívtak a szolgálatra, és az Anglia London Keleti Missziót jelölték ki számomra. A misszióm életre szóló áldás lett.
Az Úrtól kapott áldások
Három hónappal a missziómból való hazatérésem után aztán megismerkedtem életem szerelmével. Egy évvel később összeházasodtunk és egymáshoz pecsételtek minket az Angliai London templomban. A gazdaság továbbra sem volt jó állapotban, de mindig volt munkám és el tudtam látni a családomat. Mindig volt kenyér az asztalunkon és tető a fejünk fölött.
Misszionáriusként ez lett az egyik kedvenc szentírásom: „amennyiben betartod Isten parancsolatait, boldogulni fogsz ezen a földön” (Alma 36:1). Ezt véve útmutatóul úgy döntöttem, azt teszem, amit apám is tett: Hollandiában maradok és a szülőföldemen építem az egyházat.
Boom elder és nővér családja 2019-ben. Azóta újabb lányunokájuk született
Ma az a kicsiny gyülekezet, ahol felnőttem, egy csodálatos egyházközség, ahol az unokáink sok barátjuk társaságát élvezhetik, egy hatalmas Elemiben gyűlve össze. Fiainknak jó munkája van, és áldottak, hogy van kenyér az asztalukon. Azt látom, hogy a döntéseim kihatottak a következő nemzedékre, akik szintén arra vágynak, hogy az Urat tegyék az első helyre az életükben.
Hálás vagyok, amiért korán megtanultam az életemben, hogy a helyes döntés felülkerekedni a világ gondjain, és Mennyei Atyát állítani az első helyre. Ő olyan áldásokat adott nekem, amelyeket máskülönben soha nem ismertem volna meg.