Nyomtatásban nem jelenik meg: Fiatal felnőtteknek
Azt hittem, nincs szükségem felsőfokú hitoktatásra, de mindent megváltoztatott számomra
Amikor nehezemre esett igazságra lelni, a felsőfokú hitoktatásra járás volt az a lépés, amelyet meg kellett tennem, hogy közelebb érezzem magam Mennyei Atyámhoz.
Gyermekkoromban nem feltétlenül volt célom, hogy majd felsőfokú hitoktatásra fogok járni. Bár L. Tom Perry elder (1922–2015) a Tizenkét Apostol Kvórumából a felsőfokú hitoktatást egy olyan körénk vont védőpajzshoz hasonlította, amely „távol tartja a világ kísértéseit és megpróbáltatásait”1, azt gondoltam, hogy ha ifjúsági hitoktatásra már jártam, akkor ennyi volt. Azt hittem, mindent megtanultam, amit csak lehet. A hit magja el volt vetve bennem, és készen álltam a növekedésre. Azt gondoltam, hogy birtokomban van mindaz az evangéliumi tudás, amelyre szükségem lehet a világban való eligazodáshoz.
Hamarosan azonban észrevettem, hogy a világ összes kísértése farkasszemet néz velem. Számomra a fiatal felnőtt korba lépés nem volt könnyű. Az ifjúsági hitoktatás a kezembe adta azokat a lelki eszközöket, amelyekre szükségem volt, de nem tudtam, hogyan használjam őket.
Fiatal felnőttként az első néhány évemet új-zélandi otthonom és az Amerikai Egyesült Államok között ingázva töltöttem. Massachusettsben kaptam ösztöndíjat egy főiskolára, és diáksportolóként szembesültem azzal, hogy az időm és a figyelmem soha nem az egyházra irányul. A tanulmányaim vége felé már több mint két éve nem jártam istentiszteletre, és nem tettem semmit az evangéliumhoz kapcsolódóan.
Tudtomon kívül sebezhetővé tettem magam a világ elleni lelki harcomban.
És a világ állt nyerésre.
De minden megváltozott, amikor hazajöttem Új-Zélandra a tanulmányaimból maradt utolsó náhány év elvégzéséhez. Elkezdtem rágódni a bűneimen és a lelki életem elhanyagolása miatti szégyenemen. És miután ilyen hosszú ideig távol voltam az evangéliumtól, olyan kérdéseim és feltételezéseim voltak az egyházzal kapcsolatban, amelyek azon voltak, hogy felemésszék a hitem apró magját.
Ahogy lehajtott fejjel végigsétáltam az egyetememen, elém bukkant a felsőfokú hitoktatás épülete. Nehéz és kérdésekkel teli szívvel, megmaradt morzsányi hitemmel meggyőztem magam, hogy bemenjek. Kételkedő voltam, ami az evangéliumot illeti, és vonakodtam elmerülni bármiben, ami az egyházzal kapcsolatos, mégis beiratkoztam egy órára, abban bízva, hogy segíthet nekem némi útmutatásra lelni.
Az az egy óra indított el engem azon az úton, amely megváltoztatta az életemet. Négy hasznos tanulságot vontam le belőle.
1. Tökéletesen szeretnek minket
Az egyik legnagyobb kérdésem az óra elkezdésekor ez volt: „Szeret engem még Isten?” Ellentmondás volt bennem a döntések miatt, amelyeket a távol töltött iskolai évek alatt hoztam. Úgy éreztem, hogy erről a pontról már nincs visszatérés. De ahogy hétről hétre jártam a felsőfokú hitoktatásra, minden lecke tartogatott egy üzenetet a számomra, amely megragadt bennem: „Isten szeretete nem ismer határokat.”
Talán követünk el hibákat, de ahogy az oktatóm finoman emlékeztetett rá, Mennyei Atyánk tökéletesen szeret minket – és ez volt minden tanóra után a legfontosabb tanulság számomra az első félév során. Rájöttem, hogy bármennyire is másképp gondoljuk, Ő szeret minket, és szeretne utat mutatni nekünk.
2. Mennyei Atya szeretné, hogy tegyünk fel kérdéseket és keressük az igazságot
Gyermekkoromban olyan sok kérdésem volt az egyházzal kapcsolatban, de soha nem éreztem elég bátornak magam, hogy feltegyem őket, mert féltem mások ítéletétől. Fiatal felnőttként pedig még több kérdésem lett.
Amikor elkezdtem felsőfokú hitoktatásra járni, inkább a megválaszolatlan kérdéseimre összpontosítottam, mint a hitemre és az általam ismert igazságokra. Amikor pedig lesújtott a Covid19-világjárvány, és a stressz és a szorongás felemésztett, nehezemre esett érezni a Lelket. Azt remélve, hogy megérzek valamit, úgy döntöttem, hogy hónapok óta először letérdelek, és elmondok egy imát. Mielőtt egy szót szólhattam volna, könnyek szöktek a szemembe, miközben elborított a szeretet erős érzése. Könyörögtem az Úrnak, hogy válaszolja meg minden kérdésemet, könnyítsen a terhemen, és hozzon nekem békességet.
Nem sokkal ez után az imádság után a felsőfokú hitoktatóm leült az egyik osztálytársammal és velem, és megkérdezte tőlünk, mire van szükségük a fiatal felnőtteknek, mert olyan tanórákat szeretne összeállítani, amelyek a leggyakoribb küzdelmekkel és kérdésekkel foglalkoznak. Megnyugtató volt tudni, hogy mennyire szeretne segíteni, és megnyíltam az érzéseimmel kapcsolatban. Egész délután beszélgettünk arról, hogy fiatal felnőttként milyen szükségleteink vannak az egyházban, az osztálytársam szavaiban megtaláltam a választ az imádságomra.
Ráébredtem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek kérdései vannak, és hogy nem kell miattuk szégyenkeznem, mint ahogy korábban gondoltam.
A beszélgetés lelkileg felemelő volt, és életemben először biztos voltam abban, hogy Mennyei Atya számára fontosak a kérdéseim, és segíteni fog, hogy idővel válaszokra leljek.
3. Tanulhatunk a hasonló gondolkodású fiatal felnőttektől
Az egyházban a fiatal felnőttek gyakran más-más utakon járnak, eltérő módon látják a dolgokat, és nehéz lehet megtalálni egymással a közös nevezőt. De van egy dolog, ami közös bennünk: az evangélium.
Ahogy egyre tevékenyebben vettem ki a részem a felsőfokú hitoktatásból, lenyűgözve hallgattam, hogyan találták meg más fiatal felnőttek, olyan sokféle egyedi életélménnyel a hátuk mögött, a saját lelki támaszpontjukat az ellenség elleni harcban.
A felsőfokú hitoktatásban töltött idő során szépen lassan elkopott az elszigeteltség korábbi érzése. Az állandó közösség és az evangéliummal kapcsolatos beszélgetések nyomán barátaim lettek, és ezeknek a barátságoknak a hatása áldást jelentett és a saját hitem további erősítésére ösztönzött engem.
4. Nekünk kell kialakítanunk a saját bizonyságunkat
Fiatalon azért jártam istentiszteletre, mert ezt akarták a szüleim. Az evangéliummal kapcsolatos bizonyságom csupán árnyéka volt az övéknek. Ahogy azonban a felsőfokú hitoktatás során tovább fejlődtem és kerestem az igazságot, megtanultam a saját bizonyságomra támaszkodni ahelyett, hogy a szüleimé mögé rejtőzzek. A hit magja, amelyet évekkel korábban ültettem, gyorsan kihajtott, mivel a felsőfokú hitoktatási tanóráim biztosították számára a virágzáshoz szükséges talajt és tápanyagokat.
Végső soron a felsőfokú hitoktatás nagy szerepet játszott a Jézus Krisztus evangéliumához való megtérésemben. A felsőfokú hitoktatás továbbra is segít gyarapítani a hitemet, és biztonságos menedéket biztosít a számomra, ahol feltehetek nehéz kérdéseket. Bár egész életemben az egyház tagja voltam, csak a felsőfokú hitoktatásban való részvétel és az evangélium tantételeinek az életemben való alkalmazása segített, hogy a bizonyságom őszinte, és mindenekelőtt a sajátom legyen.
A felsőfokú hitoktatásban való részvétel során a fiatal felnőttek számos áldásban részesülhetnek. Thomas S. Monson elnök (1927–2018) ezt ígérte: „Ha részt vesztek a felsőfokú hitoktatáson, és szorgalmasan tanulmányozzátok a szentírásokat, több erőt kaptok ahhoz, hogy elkerüljétek a kísértést, és útmutatást kapjatok a Szentlélektől mindabban, amit tesztek.”2
Szeretném megismételni és kihangsúlyozni néhai szeretett prófétánk szavait a felsőfokú hitoktatás megígért áldásairól. A folyamatos küzdelem, amely során próbáltam lépést tartani a fiatal felnőttkor által hozott változásokkal egyre könnyebbé vált, ahogy az evangéliummal kapcsolatos bizonyságom megerősödött. A felsőfokú hitoktatáson való részvétel segített kialakítani a bizonyságomat, amely valóban pajzsot vont körém, hogy el tudjam kerülni a világ kísértéseit; a többi fiatal, egyedülálló felnőttel végzett állandó szentírás-tanulmányozás pedig segített meglátni, hogy a felsőfokú hitoktatás valóban Mennyei Atyánktól származó, istenileg sugalmazott program.