Történetek a Szentek 3. kötetéből
Megőrizni a hitet a háború alatt
Illusztrálta: Greg Newbold
Nellie Middleton ötvenöt éves utolsó napi szent volt, aki Cheltenhamben élt a hatéves lányával, Jenniferrel. Azért, hogy felkészítse az otthonát a légicsapásokra, a női szabóként megkeresett szerény fizetését arra fordította, hogy az alagsora egy részét menedéknek rendezze be, melyet ellátott étellel, vízzel, olajlámpákkal és egy kis vasággyal Jennifer számára. A kormány utasításait követve Nellie az ablakait is befedte hálóval, hogy támadás esetén az felfogja a repülő üvegszilánkokat.1
És Cheltenham felett a levegő mindenütt megtelt süvítő bombákkal, amelyek mennydörögve csapódtak a földbe. A rémisztő zaj egyre közelebb került Nellie otthonához, mígnem egy közeli utcán bekövetkezett óriási robbanás megrázta a falakat, szétzúzva az ablakokat és borotvaéles üvegszilánkokkal töltve meg a hálót.
Reggel a város utcáit törmelék borította. A bombák huszonhárom embert öltek meg, és több mint hatszázat tettek hajléktalanná.2
Nellie és más cheltenhami szentek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy kitartsanak a támadás után. Amikor Hugh B. Brown, a Brit Misszió elnöke, valamint más észak-amerikai misszionáriusok közel egy évvel korábban elhagyták az országot, a kis gyülekezet és a többi hozzá hasonló számára küszködést jelentett az elhívások betöltése és az egyházi programok működtetése. Ezután a helyi férfiak elmentek háborúba, és nem hagytak papságviselőket az úrvacsora megáldására vagy a gyülekezeti ügyek hivatalos intézésére. A gyülekezetet hamarosan fel kellett oszlatni.
Mintegy 30 kilométerrel odébb lakott egy idősebb férfi, akit Arthur Fletchernek hívtak és viselte a melkisédeki papságot; amikor csak tehette, felült a rozsdás kerékpárjára, és meglátogatta a cheltenhami szenteket. Legtöbbször azonban Nellie, a Cheltenham Gyülekezet korábbi segítőegyleti elnöke volt az, aki magára vállalta a felelősséget a területén élő szentek lelki és fizikai jóllétéért. Mivel bezárt a gyülekezet, az egyháztagok már nem tudtak összegyűlni a vasárnaponként használt bérelt teremben, így Nellie nappalija lett az a hely, ahol a Segítőegylet imádkozott, énekelt és tanult.3
1943 egyik csendes novemberi estéjén valaki becsöngetett Nellie Middletonhoz. Kint sötét volt, de Nellie jól tudta, hogy nem szabad égő villany mellett ajtót nyitnia. Közel három év telt el azóta, hogy először hullottak német bombák az otthona közelében, ő pedig továbbra is elsötétítette az ablakait éjjel, hogy biztonságban tudja magát és a lányát a légitámadásoktól.
Nellie lekapcsolta a villanyt és kinyitotta az ajtót. Egy fiatalember állt az ajtó előtt, akinek az arca árnyékban maradt. Kinyújtotta a kezét, és halkszavúan Ray Hermansen fivérként mutatkozott be. Az akcentusa tagadhatatlanul amerikai volt.4
Nellie torka összeszorult. A gyülekezet feloszlását követően ő és a többi cheltenhami nő arra vágyott, hogy rendszeresebben vegyenek az úrvacsorából. Az Amerikai Egyesült Államok nemrég csapatokat küldött Angliába, hogy felkészüljenek a náci Németország elleni szövetséges támadásra. Amikor Nellie eszébe jutott, hogy a városában állomásozó amerikai katonák közül néhányan talán utolsó napi szentek, akik megáldhatják az úrvacsorát, megkérte a mostohatestvérét, Margaretet, hogy fessen egy képet a Salt Lake templomról, és tegye ki a városban. A kép alatt egy üzenet állt: „Ha bármelyik katona érdeklődik a fentiek iránt, szívélyes fogadtatásban lesz része a Saint Paul’s Road 13-as szám alatt.”5
Vajon ez az amerikai látta a plakátját? Van-e felhatalmazása az úrvacsora megáldására? Nellie kezet rázott vele, és behívta.
Ray egy húszéves utolsó napi szent katona volt Utah-ból, és pap volt az ároni papságban. Bár tíz mérfölddel odébb állomásozott, egy másik egyháztagtól hallott a Salt Lake templomot ábrázoló festményről, és eltávozást kapott, hogy ellátogathasson arra a címre. Gyalog ment el Nellie házához, ezért is érkezett sötétedés után. Amikor Nellie elmondta, hogy szeretne venni az úrvacsorából, ő megkérdezte, mikor jöhetne vissza, hogy elvégezhesse a szertartást.
November 21-én Nellie, a lánya és három másik nő üdvözölte Rayt a vasárnapi gyűlésükön. Nellie imával nyitotta meg a gyűlést, mielőtt a csoport elénekelte a Mily nagy Isten szeretete című himnuszt. Ray ezután megáldotta és kiosztotta az úrvacsorát, és mind a négy nő bizonyságot tett az evangéliumról.
Hamarosan más utolsó napi szent katonák is hallottak a Saint Paul’s Roadon tartott gyűlésekről. Néhány vasárnap Nellie nappalija annyira megtelt, hogy az embereknek a lépcsőkön kellett ülniük.6
A 3. kötet megjelenésekor az idézett művek teljes felsorolása elérhető lesz a saints.ChurchofJesusChrist.org. oldalon.