Elvált és válófélben lévő egyháztagok támogatása

Írta: Brittany Beattie

Egyházi folyóiratok

Mennyei Atya segíteni fog tudnunk, hogy miként biztosítsuk az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben a lehető legbiztonságosabb és leginkább befogadó környezetet azoknak, akik elváltak vagy válófélben vannak.

Volt egy egyházközség, amelyben két férfi is nagyjából egyszerre maradt egyedül sok évnyi házasság után. Az elsőt közülük az egyházközség sokszor felkarolta, ételt biztosított számára, és megtalálta a módját, hogy kevésbé érezze magát egyedül. A második férfi esetében nem került sor erre a szolgálattételre, ő pedig elszigetelődöttnek és alsóbbrendűnek érezte magát.

Mi a különbség a két férfi között? Az első megözvegyült, a második elvált. Amikor az elvált úriember elmesélte nekem ezt az élményt, a kérése egyszerű volt: Segíthetnénk-e az egyháztagoknak jobban megérteni, hogyan nyújtsanak szolgálattételt az elváltaknak, valamint felismerni azt, hogy nekik továbbra is másokkal egyenlő, értékes helyük van az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben?

Sok egyházközség csodálatos munkát végez abban, hogy szolgálattételt nyújtson a válás hatásaival küzdőknek, ennek a férfinak a kérése azonban mindannyiunkat arra indíthat, hogy megkérdezzük, van-e még valami, amit jobban tudnánk csinálni. Az, hogy valaki azt érezze, örömmel fogadják és támogatják, olyan szükséglet, amely az egyházi vezetők által hozzánk intézett folyamatos felhíváshoz kapcsolódik: szeressünk mindenkit Isten nyájában, valamint segítsünk nekik érezni, hogy szívesen látják őket és biztonságban vannak Sion cövekeiben.¹

„Bármikor, amikor felemelünk valakit, lényegében biztonságot adó helyeket teremtünk számára.”² Egyházközségeinknek és gyülekezeteinknek e helyek között kell lenniük, miközben arra törekszünk, hogy betartsuk a két nagy parancsolatot: szeressük Istent, és szeressünk másokat, mint önmagunkat (lásd Máté 22:37–39). A következő tantételek segíthetnek nekünk megtudni, hogyan támogassuk jobban az egyházközségeinkben és gyülekezeteinkben azokat, akik elváltak vagy válófélben vannak.

Ne feledd, hogy a válás sok érzelemmel jár!

Mivel ismerjük az örökkévaló házasság alapvető tanát és a pecsételő szövetség hatalmát Isten szabadítástervében, a válás szívszaggató lehet. Ám előfordulhat, hogy nem mindenki érez így a saját válásával kapcsolatban. Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa azt tanította, hogy a válás „érzékeny téma, mert oly erős érzelmeket vált ki azok részéről, akiket különböző módokon megérint. Néhányan a válás áldozatának tekintik magukat vagy a szeretteiket. Mások a kedvezményezettjeként tekintenek magukra. Néhányan a válást a kudarc bizonyítékának tekintik. Mások úgy gondolnak rá mint a házasság nélkülözhetetlen vészkijáratára.”³

Ahelyett, hogy előfeltételezésekkel élnél azzal kapcsolatban, hogy egy elvált vagy válófélben lévő ember miként tekint a körülményeire, inkább állj készen meghallgatni őt, bármikor és bárhogyan is álljon készen erre. Egyszerűen fel is teheted a kérdést: Miben tudlak támogatni ebben az időszakban? Vagy: Miképpen tudnánk támogatni téged a válásod alatt és utána is?

Átgondolandó kérdések:

Hogyan tapasztalhatnak meg az emberek esetleg sokféle érzést napról napra, hétről hétre vagy hónapról hónapra? Hogyan lehetek figyelmes és támogató ezen érzések mindegyike során?
Hogyan maradhatok fogékony a kinyilatkoztatásra azzal kapcsolatban, hogy miként segíthetek a különböző alkalmakkor?
Milyen előfeltételezéseim vannak, amelyeket esetleg el kell engednem ahhoz, hogy jobban törekedhessek a segítségnyújtás mikéntjét illető kinyilatkoztatásra és aszerint cselekedjek?

Összpontosíts az ítélkezés helyett a szeretetre!

Válással kapcsolatos kérdésekben ritkán – vagy talán soha sem – ismerjük egy házaspár válásához vezető összes részletet – és nem is kell. „Amikor válás történik, az egyéneknek kötelességük megbocsátani, felemelni és segíteni, nem pedig elítélni”⁴, és ez igaz mind a házaspárra, mind pedig a körülöttük lévőkre. Vigyáznunk kell, hogy a mások iránti szeretetre összpontosítsunk, ne pedig az ítélkezésre, függetlenül attól, hogy a házastársak közül melyikkel erősebb a kapcsolatunk.

Ahelyett, hogy az ítélkezés állna a középpontban, ott állhat helyette a szeretet és az egység, amint azt J. Anette Dennis nővér, a Segítőegylet Általános Elnöksége első tanácsosa tanította:

„Milyen gyakran ítélünk meg másokat a külső megjelenésük, a tetteik vagy éppen a tetteik hiánya miatt, miközben ha teljes mértékben értenénk őket, akkor inkább könyörülettel és a segítségnyújtás vágyával reagálnánk, ahelyett, hogy még az ítélkezésünkkel is növeljük a terheiket? […]

Azt a parancsolatot kaptuk, hogy szeressünk másokat, ne pedig ítélkezzünk felettük. Tegyük le ezt a nehéz terhet, ezt nem nekünk kell hordoznunk. Ehelyett felvehetjük a Szabadító szeretetteljes és könyörületes igáját. […]

Mindenkinek éreznie kell, hogy valóban idetartozik és szükség van rá Krisztus testében.”⁵

Átgondolandó kérdések:

Mit tehetek azért, hogy jobban összpontosítsak mások akképpen való szeretetére, ahogyan Jézus Krisztus teszi?
Előfordulhat-e, hogy valamiképpen megítélek valakit – például hibát keresek benne vagy őt okolom valamiért –, ami visszatarthat attól, hogy képes legyek a szükséges támogatást biztosítani számára?
Mit tehetek azért, hogy jobban érezzem Isten szeretetét mások iránt?

Keress módokat a bevonásukra!

Egy válás során az emberek gyakran veszítik el a házastársuk ismerőseivel vagy családtagjaival kialakult baráti kapcsolataikat. És mi történik akkor, ha a házasság alatt szerzett barátok többé nem hívhatják meg egyszerre mindkét volt házastársat ugyanazokra a tevékenységekre?

Az egyik nővér elmesélte, hogy a férjével azelőtt gyakran vettek részt hetente egy játékesten az egyházközségben lévő barátaikkal. A válás után szomorúan tapasztalta, amikor elmaradtak a játékestre szóló meghívások, mert azon csak házaspárok vettek részt. Egy másik nővér arról számolt be, miszerint az egyházközsége számos tagja azt feltételezte, hogy mivel immár egyedülálló édesanya lett, ezért nem lesz ideje olyan tevékenységeken részt venni a barátaival, mint korábban, így aztán nem is hívták meg, nehogy szomorú legyen, amiért nem mehet. Ettől azonban egyszerűen csak még inkább elszigeteltnek és magányosnak érezte magát. Azt is elmondta, hogy jó érzés lett volna továbbra is kapni a meghívásokat (még akkor is, ha nem tudott volna részt venni) – mert ebből tudhatta volna, hogy a többiek szeretnék, ha ott lenne.

Minden helyzet más és más, de „mindannyiunknak szüksége van arra, hogy érezzük a barátság melengető kezét és halljuk a hit szilárd kijelentését”⁶.

Átgondolandó kérdések:

Hogyan módosíthatnék tevékenységeket úgy, hogy segítsek az egyedülálló egyháztagoknak a házaspárokhoz hasonló fesztelenséggel részt venni bennük?
Hogyan nyújthat az egyházközségünk további lehetőségeket a bevonásra olyan tevékenységek révén, amelyek megfelelnek az elvált egyháztagok szükségleteinek?
Milyen tevékenységek segíthetnek a barátomnak szolgálni, vagy valamihez hozzájárulni, különösen akkor, ha az önbizalmát kell visszaállítani egy nehéz kapcsolat után?

„Először figyelj, aztán szolgálj!”⁷

A váláson keresztülment vagy válófélben lévő emberek éppen alkalmazkodni próbálnak a változásokhoz, amelyek a pénzügyeiket, az időbeosztásukat, az érzelmeiket, a napi és éves szokásaikat, a háztartásuk szerkezetét és egyéb területeket érintik. Ez igaz a felnőttekre, és igaz a gyermekeikre is, akikre emellett esetleg több feladat hárul otthon.

Az egyházközségi vagy gyülekezeti tanácsok átgondolhatják, hogyan támogassák a család minden egyes tagját, beleértve a gyermekeket is. Egyénekként számos lehetőségünk van a szükségletek meglátására is, majd pedig a személyes kinyilatkoztatás szerint imádságosan cselekedve segíthetünk azok betöltésében.

Volt egy nővér, akinek az jelentett áldást, amikor az egyik szomszédja rájött, hogy általában a volt férje végezte az őszi kerti munkákat, beleértve az öntözőrendszer téliesítését is, és felajánlotta neki, hogy elvégzi vagy megmutatja a teendőket. Egy egyedülálló apát az az áldás ért, hogy az új környéken a szomszédai megbízható bébiszittereket javasoltak neki.

Íme még néhány módja annak, ahogyan az egyházközség tagjai segítettek a családoknak:

Az egyházközségi, ifjúsági és elemis vezetők a gyermekek számára példaként szolgáltak a helyénvaló apai, illetve anyai mintákra.
Karácsonyi ajándékokat vettek az érintetteknek, valamint hozzájárultak a misszionáriusi költségekhez.
Az ifjúsági konferenciák vagy tevékenységek után a fel nem használt ételt hazaküldték a családnak.
Az egyházközség tagjai eljártak a gyermekek sporttevékenységeire.
A tanítói tanácsok megbeszélték, hogyan lehet figyelmesen kezelni az elvált családokból származó gyermekeket, különösen a családról szóló leckék során, vagy amikor a gyermekek csak kéthetente, az egyik szülővel járnak az egyházközségbe.
Egy idősebb házaspár is szárnya alá vette az egyszülős családot.

Azt is szem előtt tarthatjuk, hogy az egyéneknek és a családoknak időre lesz szükségük ahhoz, hogy alkalmazkodjanak az új helyzetükhöz. Legyünk nagylelkűek abban, hogy hagyjuk őket Isten és a saját menetrendjük szerint – nem pedig a miénk szerint – gyógyulni és fejlődni.

Átgondolandó kérdések:

Hogyan erősíthetek meg egy fennálló barátságot úgy, hogy azok, akik válófélben vannak, nyugodtan elfogadják a segítséget, ha úgy alakul, hogy egyszer szükségük lesz rá?
Milyen területeken adódhatnak különösen nehéz „első alkalmak” a család számára, például amikor a gyermekek az egyik szülőjüktől külön vannak egy ünnep alkalmával? Hogyan lehetek még inkább a barátjuk az ilyen időszakokban?
Milyen forrásokra lehet szüksége a családnak, amelyekkel én segíthetek nekik, vagy hogyan segíthetem elő, hogy kapcsolatba kerüljenek olyanokkal, akik rendelkeznek a segítségnyújtáshoz szükséges készségekkel?

Amikor imádságosan arra törekszünk, hogy jobban megértsük az elvált embereket és a családjukat, valamint jobban nyújtsunk szolgálattételt számukra, akkor érezhetjük és megoszthatjuk Isten szeretetét, melyet minden gyermeke iránt táplál.

Elváltak számára

Habár áldást jelent, amikor mások felkarolnak bennünket, mi is sokat tehetünk azért, hogy mások felé fordulva kapcsolatokat teremtsünk. Íme néhány ötlet arra, hogyan legyen részed jó tapasztalatokban az egyházközségedben vagy gyülekezetedben:

Add tudtára a vezetőknek, hogy mik a szükségleteid, és milyen segítség lenne a leghasznosabb.
Teremts saját lehetőségeket a kapcsolatépítésre. Hívj meg másokat társasági eseményekre, akár olyan egyszerű dolgokra is, mint egy közös séta vagy mint az, hogy egymás mellett ültök az istentiszteleten. Az Úr is azt tanította a Tan és szövetségek 58:27–28-ban, hogy „az emberek buzgón munkálkodjanak a jó ügyben, és tegyenek meg sok dolgot saját szabad akaratukból, és vigyenek véghez sok igazlelkűséget; mert bennük van a hatalom, ami által önrendelkezők”.
Lehetnek olyan alkalmak, amikor az emberek nem a megfelelő dolgot mondják, vagy nem tudják, mit tegyenek. Legyetek nagylelkűek azokkal, akik támogatni próbálnak benneteket, de talán nem tudják, hogyan kell. Amint azt Jeffrey R. Holland elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának a tagja tanácsolta: „…legyetek elnézőek az emberi gyengeségekkel – a sajátjaitokkal éppúgy, mint azokéival, akik ebben az önkéntes, halandó férfiak és nők által vezetett egyházban szolgálnak veletek. Egyedül tökéletes Egyszülött Fia kivételével Istennek mindig csak tökéletlen emberek álltak rendelkezésére munkája elvégzéséhez. […] És ha netán tökéletlenséget tapasztaltok, ne feledjétek, hogy a korlátokat nem e munka isteni természete rejti.”⁸

Az egyik nővér a következő ötleteket osztotta meg, amelyek segítettek neki újraépíteni az életét a válása után:

Maradj tevékeny az evangéliumban.
Olvasd a szentírásokat.
Tartsd be a parancsolatokat.
Fogadj el elhívásokat.
Tanácskozz a püspökkel.
Járj templomba.
Támaszkodj a szolgálattevő fivérekre és nővérekre.
Becsüld meg az egyházközség tagjait.
Köss új barátságokat.
Vedd magad körül szépséggel.
Tapasztald meg az élet örömeit.⁹

Miközben arra törekedsz, hogy jó élményekben legyen részed az egyházközségedben vagy gyülekezetetekben, érezni fogod azt az erőt, amely az Úron keresztül érkezik, aki „megkönnyít[i] a terheket…, melyeket a vállaitokra raktak, hogy még csak nem is érzitek azokat a hátatokon, …hogy biztosan tudhassátok, hogy én, az Úristen, meglátogatom népemet a megpróbáltatásaikban” (Móziás 24:14).