Nyomtatásban nem jelenik meg
A kábítószer-függőségem legyőzése a Jézus Krisztusban lévő erő által
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Washington államban él.
Válaszúthoz érkeztem a kábítószer-függőségemben, és mindkét irányban éreztem, mi vár majd rám az út végén.
Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházába születtem, édesapám keresztelt meg nyolcéves koromban, és fiatalon teljesen tevékeny voltam az egyházban. Amikor befejeztem a missziómat, a következő életcélom az volt, hogy rátaláljak Isten egy választott leányára, akivel összeházasodhatok a templomban.
Csakhogy elkezdtem ártalmas szórakozásokkal tölteni az időmet és engedni a kísértéseknek. Elkezdtem az egyházon kívül randevúzni. Fokozatosan elkezdtem alább adni a személyes mércéimből, és megszűntem tevékenynek lenni az egyházban. Végül az egyházon kívül házasodtam, és a házasságunk később válással végződött.
Továbbra is engedtem a kísértéseknek. A szívem mélyén még mindig volt bizonyságom és vágytam arra, hogy a templomban kössek házasságot, de érdemtelennek éreztem magam ezekre az áldásokra. Feladtam a reményt, hogy valaha is a templomban fogok házasodni vagy gyermekeim lesznek, így aztán eltemettem a bűntudatomat, és világi boldogságra törekedve birkóztam meg az értéktelenség érzésével.
Már a harmincas éveimben jártam, amikor egy este mardosni kezdett a bűntudat az összes erkölcsi vétkem miatt. Térdre borultam, és Isten szerint való szomorúsággal fohászkodtam az Úrhoz az általam elkövetett bűnök terhe alatt. Ígéretet tettem arra, hogy a nemi erkölcsösség törvénye szerint fogok élni és változtatok a viselkedésemen.
De nem ez volt az egyetlen nehézségem. A következő hét évet a kábítószer-függőség mélységeiben vergődve töltöttem.
Teljesen egyedül és a szerfüggőség csapdájában voltam. Rendkívül betegnek éreztem magam a fejemben, a szívemben és a testemben, és sokszor érintett meg a halál közelsége. Minden reményt feladtam, hogy valaha is megszabadulok a szenvedélybetegség és a depresszió súlyos láncaitól.
Egy nap válaszúthoz értem: el kellett döntenem, hogy még tovább süllyedek-e a drogfüggő életbe, és megpróbálok az utcán élve túlélni, vagy más utat választok. Tudtam, hogy az előbbi biztosan a halálomhoz fog vezetni. Azt is tudtam, hogy ha nem ezt a lehetőséget választom, akkor gyökeresen változtatnom kell az életemen, és vissza kell térnem Jézus Krisztushoz.
Csak ültem a kisteherautómban, és teljesen felemésztett a bénító félelem. A telefonommal a kezemben apám számát bámultam. Olyan beteg volt a lelkem és olyan súly nehezedett a szívemre, hogy még a szavak kimondásához sem volt erőm. Úgy éreztem, hogy ha felhívnám őt és segítséget kérnék, akkor az életet választanám, ha viszont nem hívom fel, akkor biztos halál és kárhozat vár rám.
Több mint egy órámba telt, hogy összeszedjem a kellő bátorságot, és felhívjam, hogy megkérdezzem, ellátogathatok-e hozzájuk. Amikor odaértem, hosszan elbeszélgettem a szüleimmel, majd apám felajánlotta, hogy ad nekem egy papsági áldást.
Elfogadtam az ajánlatot, leültem, és igazán alázatosnak és őszintén bűnbánónak éreztem magam. Hitet gyakoroltam Isten hatalmában és az Ő papságában. Valóban Mennyei Atyám segítségére törekedtem. Az áldás során a gondolataim Őhozzá fordultak, és könyörögtem Neki, hogy áldjon meg erővel és hatalommal, miközben igyekszem leküzdeni ezt a függőséget. „Kérlek, nem akarok többé így élni – imádkoztam magamban. – Kérlek, segíts kimásznom ebből a gödörből, amelyben vagyok. Kérlek, segíts nekem, mert ezt nem tudom egyedül megtenni.”
Édesapám keze reszketett, amint hatalommal és meggyőződéssel beszélt, miközben papsági áldást adott. Azt mondta, hogy Sátán keményen dolgozik rajtam, hogy távol tartson a bennem rejlő nagyszerű lehetőségektől. Azt éreztem, hogy a döntéseim abban is meggátolnak, hogy megáldjak és felemeljek másokat, akiknek a javára válhatna, ha igazlelkű példát mutatnék és igazlelkű hatással lennék rájuk. Az áldás azonban újra és újra emlékeztetett arra, hogy van lehetőségem legyőzni a függőségeimet.
Tudtam, hogy nem követtem el olyan bűnt, amelyből nem térhetek vissza. Amint azt Boyd K. Packer elnök (1924–2015) tanította:
„Nem ismerek olyan erkölcsi normával kapcsolatos bűnt, melyért ne nyerhetnénk bocsánatot. […] A képlet huszonöt szóból áll:
»Íme, aki megbánta bűneit, annak megbocsáttatik, és én, az Úr, nem emlékszem azokra többé.
Erről tudhatjátok, hogy valaki megbánta-e bűneit – íme, beismeri és elhagyja azokat« [Tan és szövetségek 58:42–43].”1
Az áldásban, amelyet apámtól kaptam, hatalommal és erővel is megáldattam a megpróbáltatásaim legyőzéséhez. Tudom, hogy valóban sugalmazásban volt része, és Isten felhatalmazásával beszélt.
Amikor az áldás véget ért, felálltam, és megöleltem őt. Hosszú ideig öleltük egymást. Anya is csatlakozott, karjait mindkettőnk köré fonva, miközben apám vállán egyre csak zokogtam, és a szívemet mélységes szeretet és hála árasztotta el.
A reménytelenség minden érzése elillant. Elkezdtem érezni, ahogy szertefoszlik a függőség fizikai sóvárgásainak, valamint a depressziónak és az alkalmatlanságnak a sűrű fellege, amely oly hosszú ideig gyötört engem. Azonnal egy új fajta izgatottságot és lelkesedést éreztem az élet, illetve az öröm összes lehetősége iránt, amelyben részem lehet, ha a jót választom, és alávetem magam Mennyei Atyám akaratának. Azzal a hozzáállással akartam élni az életemet, melyet Jézus Krisztus példázott mindenben: „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” (Lukács 22:42).
Megújult eltökéltséggel és erővel haladtam előre a Mennyei Atya és Jézus Krisztus felé vezető utamon.
Valamivel később az ellenség folytatta a kísértéseit; egy hozzám közel álló személy arról igyekezett meggyőzni, hogy menjek át hozzá iszogatni. Azzal a hazugsággal próbált nyomást gyakorolni rám, hogy az ivás nem nagy ügy, amíg nem vagy alkoholista. Éreztem a belső küszködést – egyrészről szerettem volna ezt a kapcsolatot és közös pontot ezzel a személlyel, másrészről viszont ki akartam mutatni Mennyei Atyámnak a szeretetemet és a hálámat a Bölcsesség szavának a betartása által. Miközben ezekkel a gondolatokkal küszködtem, a szoba túloldalán pittyent egyet a telefonom és bekapcsolt a képernyője. Odamentem megnézni, hogy mi az: egy Facebook-értesítés volt egy idézettel Thomas S. Monson elnök Tantételek és ígéretek című beszédéből.
Az állt benne, miszerint a Bölcsesség szava „konkrét útmutatást nyújt arra vonatkozóan, hogy milyen ételeket fogyasszunk, és megtiltja a szervezetünkre káros anyagok használatát.
Akik engedelmesek az Úr parancsolatai iránt, és akik hithűen betartják a Bölcsesség szavát, azoknak bizonyos áldások ígértetnek, köztük a jó egészség és a nagyobb állóképesség [lásd Tan és szövetségek 89:18–21].”2
Bizonyságom van arról, hogy Mennyei Atya pontosan akkor látta jónak elküldeni nekem ezt a konkrét üzenetet, amikor küszködtem. Bár a válaszok talán nem mindig érkeznek ennyire közvetlenül, és mindig törekednünk kell a parancsolatok betartására, hálás voltam ezért az áldásért. Tudtam, hogyan kell döntenem és milyen irányt kell követnem az életemben. Be kellett vallanom és el kellett hagynom a bűneimet, továbbá folyamatosan el kellett fordulnom minden istentelenségtől. Meg kellett szentelődnöm Jézus Krisztus hatalma és engesztelése által. Megértettem, hogy „ez az élet a felkészülés[em] ideje az Istennel való találkozásra” (Alma 34:32), valamint idő arra, hogy „próbára [tétessek], hogy meglássuk, vajon megtesz[ek]-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az [én] Isten[em] megparancsol nek[em]” (Ábrahám 3:25). Megértettem, hogy most van itt az ideje leküzdeni a fizikai függőségeimet, amíg még rendelkezem egy halandó testtel. Megértettem, hogy hatalmas szívbéli változást kell tanúsítanom Mennyei Atyának (lásd Móziás 5:2, lásd még Alma 5:12–14), és megmutatnom, hogy „már nincs hajlandóság[om] arra, hogy gonosz dolgot tegy[ek], csak arra, hogy állandóan jót tegy[ek]” (Móziás 5:2).
A bűnbánat által (ideértve a papsági vezetőimmel való közös munkát is), valamint az azóta meghozott összes igazlelkű döntésem által megnyitottam magam a mennyek kapujának, és engedtem, hogy Mennyei Atya kitöltse rám az áldásait.
Néhány hónappal a szívbéli változásom után betoppant az életembe a leendő feleségem, Malaina, és elkezdtünk randizni. Hálás voltam azért, hogy addigra már készen álltam a közös jövőnkre. Malainával randevúzni tényleg olyan volt, mint egy valóra vált mesebeli álom! Mindkettőnk sérült már a korábbi kapcsolataiban, és szeretetre és megértésre leltünk egymásban. Mindketten teljes szívből vágytunk arra, hogy érdemesek legyünk a templomi házasságra. Hat hónappal azután, hogy randevúzni kezdtünk, egymáshoz pecsételtek minket a Washingtoni Seattle templomban.
Mennyei Atya megáldott egy szerető feleséggel, aki érti Jézus Krisztus engesztelésének a hatalmát, illetve azt, hogy mit jelent a bűnbánat által megtisztulni. Malaina azért szeret, aki ma vagyok, nem pedig a múltbéli hibáimért. A Szabadítóról szóló személyes bizonysága és a szeretete Őiránta folyamatosan erőt és vágyat ad nekem arra, hogy teljes mértékben betöltsem teremtésem célját. Ő az a társ, akiről mindig is álmodtam, és együtt két gyermekkel áldattunk meg.
Bámulatosnak találom, hogy mekkora fordulatot vett az életem csupán néhány rövid év alatt. Úgy érzem, felér egy valódi csodával, hogy kimásztam a gödörből, amelyben egyszer voltam, oda, ahol most vagyok. Az én személyes bizonyságom az, hogy őszinte bűnbánat és a Jézus Krisztusba vetett hit által minden lehetséges! Élő bizonyítéka vagyok ennek.