Rájönni, hogy az önutálat nem a Szabadító módszere

Írta: Valerie Hart Doll

Eltartott egy darabig, amíg megtanultam, hogy Isten nem akarja, hogy utáljam magam a hibáim miatt.

Sok időt töltöttem azzal, hogy szidalmaztam magamat. De kiderült, hogy ha szigorú vagyok magamhoz, az még nem fog jobb emberré tenni engem.

Fiatalon mentem férjhez, és bár a házasságom nem mindig volt egészséges és boldog, ez arra késztetett, hogy szembenézzek a gyengébb jellemvonásaimmal. Ráadásul a férjemmel úgy döntöttünk, hogy már rögtön az elején gyermeket vállalunk, és az első terhességem volt életem legmegrázóbb élménye. Olyan fizikai kihívásokkal szembesültem, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni. A hangulatom ingadozott, a depresszió pedig egy nagyon valóságos és új küzdelmemmé vált.

Igyekeztem jó feleség, jó anya és jó diák lenni, de soha nem tudtam teljesen megfelelni a magamnak felállított mércéknek. Idővel önmagam szidalmazása vált az első reakciómmá.

Természetesen értettem, hogy a két nagy parancsolat szerint – „szeresd az Urat, a te Istenedet” és „szeresd felebarátodat mint magadat” (Máté 22:37, 39; kiemelés hozzáadva) – szeretnünk kellene önmagunkat. Ettől még én érdemtelennek éreztem magam a szeretetre.

Így gondolkoztam: „Ha bűnt követek el és szeretem magamat, akkor az vajon nem azt jelenti, hogy engedélyezem magamnak, hogy folyamatosan rosszat tegyek? Elvégre megtört szívet és töredelmes lelket kell felajánlanunk, tehát nem úgy kellene-e lennie, hogy mindaddig nyomorultul érezzünk magunkat, amíg jobbá nem válunk?”

Akkoriban igennel feleltem volna, azonban az igazság egy harsogó nemleges válasz.

S. Gifford Nielsen elder a Hetvenektől ezt tanította: „Mennyei Atyánk azt akarja, hogy szeressük magunkat…, [és] lássuk magunkat úgy, ahogyan Ő lát minket: az Ő becses gyermekei vagyunk. Amikor ez az igazság mélyen a szívünkbe vésődik, akkor gyarapodni fog az Isten iránti szeretetünk.”¹ Amikor gyarapodik az Isten iránti szeretetem, akkor jobbá válok. Amikor szeretem Istent, felismerem a Szabadítóm ajándékát, amely lehetővé teszi számomra, hogy bocsánatot nyerjek a bűneimre és legyőzzem a hiányosságaimat. Amikor szeretem Istent, könnyebb szeretni magamat.

Mások szidalmazása nem segíti a fejlődésüket, csak elcsüggeszti őket. A helyreigazítás mellett bátorításra is szükségük van. Akkor velem ez miért lenne másként? De hogyan tudnék magammal szemben is ugyanennyire együttérző lenni?

Keress támaszt

Amikor bizalmasan meséltem a férjemnek erről a küzdelmemről, szánalmasnak éreztem magamat. Egyszerűbb lett volna fenntartanom azt a szokásomat, hogy magamban leszólom magamat, emiatt aztán bátornak és kitárulkozónak kellett lennem ahhoz, hogy hangosan is bevalljam a gyengeségeimet. Azonban az, hogy világosan megosztottam a gondomat egy másik személlyel, segített tisztábban látnom és megoldásokat találnom.

Felemelő forrásanyagokból képeztem magamat, hogy megértsem a gondolati mintáimat, és azt, hogy miként fejlődjek. Azt is megtanultam, hogy a rendszeres testmozgás rengeteget számít. Régen azért edzettem, mert utáltam a testemet és meg akartam változtatni. Most azért edzek, mert szeretem, ha jól érzem magam, és ha több az energiám.

A változtatásaim azért voltak eredményesebbek, mert elismertem, hogy a Szabadító támogat, nem pedig kárhoztat engem. Régebben a szentírás-tanulmányozásomat, az imáimat és a templomlátogatásaimat szégyen töltötte meg, ami korlátozta a lelki fejlődésemet. Most az imáim sokkal őszintébbek, mert nem bujkálok az Úr elől.

Válaszd ki, melyik hangot követed

Azt is el kellett döntenem, hogy mi az, ami számít, és kire hallgassak. A világunk, a lakókörnyezetünk és a közösségimédia-felületeink rengeteg elvárást támasztanak felénk a tetteink, a kinézetünk, a szülőség, a beszédünk és sok más mindent illetően. Egyszerűen lehetetlen mindenkinek egyformán megfelelni.

De tudod, kire néztek még rossz szemmel? Jézus Krisztusra. Kedves, könyörületes és tökéletes volt, mégsem nyert meg egyetlen népszerűségi versenyt sem. Sőt, amiért úgy döntött, hogy szeretetet tanúsít bizonyos emberek iránt, gyakran elveszítette a többiek tiszteletét. El kellett fogadnom, hogy nem tudok mindenki kedvében járni, így hát inkább azon kell igyekeznem, hogy Istennek tetszően éljek.

Tudatos gondolatok

Önmagunk szeretésének soha nem az a célja, hogy igazoljuk a mulasztásainkat, kimagyarázzuk a bűneinket, vagy hogy önelégültté váljunk. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos lehangoló érzések, mint például az Isten szerint való szomorúság, a segítségemre lehetnek, viszont nem szabad elmerülnöm bennük, mert az nem fejlődés.

Neil L. Andersen elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt mondta:

„A bűntudatnak fontos szerepe van, amennyiben ráébreszt minket a változtatások szükségességére, de megvannak annak is a korlátai, hogy a bűntudat meddig szolgál a javunkra.

A bűntudat olyan, mint az akkumulátor egy benzines autóban. Bekapcsolhatja a gyújtást, elindítja a motort és árammal látja el a fényszórókat, de nem tankolja fel az autót az előttünk álló hosszú útra. Önmagában az akkumulátor nem elég. Ahogyan a bűntudat sem.”² Tudatosan kell figyelnem arra, hogy ne csússzak bele a kedvezőtlen gondolkodási mintákba, hanem inkább Krisztus és önmagam szeretésére összpontosítsak.

Ez egy folyamat, hogy ezt a terhet a Szabadítóm lába elé helyezzem, de működik. Az apró változtatások, amelyeket eszközöltem – ezek közül számosat fejben –, a Szabadító kegyelme miatt nagyon sokat számítanak.

Hálás vagyok azért, hogy az evangélium középpontjában a szeretet áll: Isten szeretete, mások szeretete, illetve önmagam szeretete.