„A kegyelem királyi székéhez” vezető út hálával van kikövezve

Miguel Ribeiro elder, Portugália

Európa Északi területi hetvenes

Mielőtt elhívtak volna területi hetvenesnek, a hitbéli utazásom egyik legtöbb kihívást rejtő szakaszával néztem szembe. Anyagi nehézségek miatt nem tudtunk élelmiszert vásárolni, ezért eladtuk minden ingóságunkat. Különösen szívszaggató volt végignéznem, ahogy a feleségem megvált az édesanyjától és nagymamájától örökölt becses emléktárgyaktól. Mivel az autónk tankja üres volt, gyalog sétáltam el a városon át egy zálogházhoz.

Séta közben eszembe jutott egy nagyon jó barátommal folytatott beszélgetés, aki szintén komoly kihívásokkal nézett szembe. Segítő szándékkal azt javasoltam neki, hogy fejlesszen ki hálás hozzáállást. A válasza szíven ütött: „Ahhoz, hogy hálás tudjak lenni, olyasvalakire kell gondolnom, aki komolyabb nehézségekkel küzd, mint én. Nagyon nehéz ilyen embert találni.” Mély húrokat pendített meg bennem ez a gondolat, és érzelmileg csapdában éreztem magam a feleségem szenvedése és a gyermekeim szomorúsága közepette. Ennek ellenére a Szabadítóba helyeztem a bizalmamat. Ő azt mondta nekem: „[E]nyém vagy!”¹. Azzal az ígérettel választott ki engem, „hogy saját népe [legyek] néki”², valamint hogy „feljebb valóvá tegyen [engem] minden nemzetnél”³. Hiába tartottam magam hithűen a tizedfizetés, a böjt, az ima és a templomi hódolat gyakorlatához, „az egek csatornái”⁴, amelyekre ígéretet kaptam, zárva maradtak, és én elhagyatva éreztem magamat.

Ily sok csapás közepette magamévá tettem a gyakorlatot, hogy két alapvető kérdést tegyek fel Istennek: „Uram, mit kívánsz, mit tegyek? Mit kívánsz, mit tanuljak meg?” Szinte azonnal eszembe ötlött egy gondolat: „És lőn, hogy épített egy kövekből készült oltárt, és felajánlást végzett az Úrnak, és hálát adott az Úrnak, Istenünknek.”⁵ Ez arra sarkallt, hogy átgondoljam Lehi elkeserítő helyzetét, aki önhibáján kívül kénytelen volt elhagyni az otthonát, hátrahagyni az ingóságait, beleértve „házát és öröksége földjét és aranyát és ezüstjét és értékes dolgait, és semmit nem vitt magával”⁶. Mivel egész életében Jeruzsálemben élt, az egész életen át dédelgetett álmainak és a munkája gyümölcsének a hátrahagyása miatt Lehi látszólag leküzdhetetlen kihívással nézett szembe. Mégis a hála tantételére építette az életét, és kereste a szabadulást. „Nagyok és bámulatosak a te műveid, ó, Úr, Mindenható Isten!”⁷

Lehi számára a hála nem függött a körülményektől; döntés kérdése volt, melynek középpontjában egy konkrét személy állt: Jézus Krisztus. Így aztán hálával ismertem fel magam is: „Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a [pokolba] vetek ágyat, ott is jelen vagy.”⁸ Saját megpróbáltatásaim közepette magamévá tettem a gyakorlatot, hogy ima által naponta felépítsem a hála oltárát. A célom az volt, hogy hasonlítgatás és elvárás nélkül, valamint a külső körülményektől függetlenül legyek hálás – ez komoly szemléletváltást jelentett.

Minden imám kezdetén tudatosan a Szabadító életére és küldetésére irányítottam a gondolataimat. Ez a folyamat átformáló hatású volt. Minél őszintébben fejeztem ki a hálámat, a Lélek annál inkább tanúságot tett az irgalom és a kegyelem igazságáról. E gyakorlat által bizonyságot szereztem a Szabadítóm „utolsó áldozat[á]nak a szándék[áról]”⁹ és arról, hogy „könyörület tölti el a benső[jé]t iránt[un]k”¹⁰.

Az Ő irgalmas bensőjével tökéletesen ismer engem. Amint kifejezésre tudtam juttatni a hálámat, a hitem elmélyült, a lelkem pedig örvendezett. Megértettem, hogy a hála e naponta felépített oltárai kövezik ki az utat „a kegyelem királyi székéhez”¹¹. Fizikailag és lelkileg egyaránt megáldattunk a rákövetkező napokban. De mindannak ellenére, amin keresztülmentem, nem cserélnék helyet semmilyen királlyal sem. A próbatételeim által közelebb kerültem a Szabadítómhoz, Jézus Krisztushoz, és jobban megismertem Őt. Ő él!