14. fejezet

Emlékezetben tartani lelki örökségünket

A korai utolsó napi szentek áldozatáról és hitéről szóló beszámolók arra ösztönözhetnek minket, hogy legyünk kitartóbbak szövetségeink megtartásában és Isten királyságának építésében.

Wilford Woodruff életéből

Az egyház tagjainak tanítása során Wilford Woodruff elnök gyakorta idézett fel beszámolókat a korai utolsó napi szentek hitéről és bátorságáról. Arra biztatta nemzedékének tagjait, hogy tartsanak ki a hitben, a felnövekvő nemzedéket pedig arra intette, hogy kövessék elődeik példáját: „tartsátok szem előtt, mily sok munkát, gondot és nehézséget kellett elviselni atyáitoknak Istenünk Sionja alapjának lefektetése során!”¹ Így szólt: „[Isten] irgalmának köszönhetően lettünk vezetve a mai napig. Isten áldásai évről évre egyre sokasodtak fejünkön, a megérdemeltnél sokkal többet árasztott ki ránk, a nekünk adott tanácsok és utasítások pedig jók voltak. Remélem, bölcsek leszünk, és nem engedjük, hogy ezek a dolgok hiábavaló meseként menjenek el mellettünk, hanem követjük és szem előtt tartjuk őket mindenben, ami megkívántatik tőlünk!”²

Ez a fejezet Woodruff elnök beszámolóit tartalmazza négy esemény kapcsán, melyek jelentősek voltak magánéletében és az egyház történelmében egyaránt: (1) Sion tábora; (2) az Úr parancsának beteljesítése: összegyűlni a Missouri állambeli Far Westben található templomtelken; (3) a betegek meggyógyítása Commerce-ben (Illinois) és Montrose-ban (Iowa); valamint (4) a pionírok megérkezése a Sóstó-völgybe. Ezek a beszámolók részét képezik Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza minden egyes tagja lelki örökségének.

Wilford Woodruff tanításai

Sion tábora

1833-ban egy féktelen csőcselék elűzte Isten szentjeit a Missouri állambeli Jackson megyéből Clay megyébe. (…) Házaikat felgyújtották, javaikat elpusztították, őket pedig nincstelenül, nyomorogva átűzték a [Missouri] folyón. Az [ottani] tanács önkénteseket kért, akik elmennének a több mint másfél ezer kilométernyire lévő Kirtlandbe, hogy tanácsot kérjenek Joseph prófétától arra vonatkozóan, hogy mit tegyenek. Parley P. Pratt, aki családjával híján volt a létfenntartáshoz szükséges minden földi javaknak, valamint Lyman Wight, akinek a felesége egy farönk mellett feküdt az erdőben, egy háromnapos csecsemővel, bármiféle élelem, ruha és fedél híján, jelentkeztek, hogy ellátogatnak Isten prófétájához. (…)

Amikor Pratt elder és Wight elder megérkezett Kirtlandbe, elmesélték szerencsétlen történetüket Joseph prófétának, aki megkérdezte az Urat, mitévő legyen. Az Úr azt mondta, hogy menjen, gyűjtse össze az Úr házának erősségét, a fiatal és középkorú férfiakat, és menjenek el Sion megváltására. (…) Isten akarata szerint 500 férfit kellett összegyűjteni, mindenesetre száznál kevesebbel nem volt szabad útnak indulni [lásd T&Sz 103]. Az Úr szentjei 205 férfit gyűjtöttek egybe, akiknek a java Kirtlandbe gyűlt 1834 tavaszán. (…) Tízes csapatokba szerveződtünk, melyek élén egy-egy kapitány állt, és Isten prófétája vezette Sionnak ezt a 205 férfiból álló táborát 1600 kilométeren át.

(…) Az Úr tanácsa és szava, melyet az Úr prófétája által kaptunk, valamint annak beteljesülése, az azokkal a jelenetekkel és eseményekkel kapcsolatos örömeinkkel és bánatainkkal együtt, mind szívünkbe vannak vésve, mintha vastoll véste volna kőbe, annak története pedig fennmarad minden időn és az örökkévalóságon át.³

Ott voltam Sion táborában Isten prófétájával. Láttam Isten vele való kapcsolatát. Láttam, hogy vele van Isten ereje. Láttam, hogy ő próféta. Mindaz, ami számára megnyilatkoztatott Isten ereje által a küldetés során, nagy értékkel bírt számomra és mindazok számára, akik részesültek utasításaiban. Hadd idézzek fel egy eseményt! Nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztünk Missouriba, Joseph egybehívta a tábort. Ott akkor jövendölt nekünk, és elmondta, mi áll előttünk. Megindokolta, miért vár ránk feddés. Azt mondta: „Engem is puszta fiúnak tekintetek magatokkal együtt. Nem ismertétek fel, milyen helyzetem van az Úr előtt. De feddés vár erre a táborra.” Elmondta, hogy azért ér minket utol, mert nem tanúsítottunk engedelmességet tanácsai iránt. Egy órával azt követően, hogy Missouriba értünk, és felvertük sátrainkat …, egy ember elhullt itt, egy másik ott, és néhány pillanaton belül már táborunk egy tucatnyi tagja feküdt takarókon, kolerától sújtva. Amikor Isten prófétája látta ezt, együtt érzett velük, és fivérével, Hyrummal együtt kezeiket Carter testvér fejére helyezték – ő volt az első, aki megbetegedett –, ám mihelyt ezt tették, hirtelen maguk is megbetegedtek, és mindkettejüknek el kellett hagyni a tábort. Joseph később ezt mondta: „Megmondtam nektek, mi fog bekövetkezni, és amikor közelgett a csapás, kinyújtottam karomat, hogy megfékezzem, de magam is igen közel kerültem ahhoz, hogy elessek.” Ez a küldetés igen érdekes volt számomra.⁴

Amikor már közeledtünk Clay megye felé (Missouri állam), Jackson megye lakosai nyugtalankodni kezdtek, és egy tizenkét férfit szállító komp átkelt a Missouri folyón Libertybe, Clay megyébe, ahol összehívták a lakosokat a városházára, és gyűlölködő szavaikkal fel akarták tüzelni az embereket, hogy menjenek, pusztítsák el a mormon tábort. Clay megye lakosai azonban nem éreztek hajlandóságot ennek megtételére…

Támadt azonban egy csőcselék lovasokból és gyalogosokból, akik átkeltek a folyón Clay megyébe, és ellenünk jöttek, hogy elpusztítsanak minket. A Fishing-folyó keleti partján táboroztunk, ők pedig elszánták magukat, hogy harcba szállnak velünk. Egy baptista gyülekezeti ház mellett vertünk tábort; az égbolt tiszta volt, egy felhő sem látszott. Amint felvertük a sátrainkat, két lovas férfi vágtatott át a táborunkon, szörnyű átkokat szórva ránk. (…) Amikor kelet felé kilovagoltak a táborból, egy kicsiny felhő tűnt fel északnyugaton, ami elkezdett kibontakozni, mint egy tekercs, hamarosan pedig az egész égboltot a fejünk felett egy tintafekete felhő borította el. Kis idő múltán villámok cikáztak, mennydörgés hallatszott, az eső nagy zuhatagban kezdett ömleni, hatalmas jégdarabok potyogtak – a táborunkban néhány volt akkora is, mint egy vörösbegy tojása! –, amik aztán hamarosan fehér köpönyegként fedték be a földet. Mindannyiunknak a gyülekezeti házba kellett menekülnünk védelemért. Joseph próféta az utolsók közt jött be.⁵

Amikor Joseph próféta bejött, lerázva a vizet a kalapjáról és ruhájáról, ezt mondta: „Fiúk, jelentése van ennek. Isten van ebben a viharban.” Dicséretet énekeltünk Istennek, és egész éjjel betakarva feküdtünk a padokon, míg ellenségeink kint voltak a tomboló viharban.⁶

A folyó, amin szinte száraz lábbal át tudtunk volna kelni, amikor letáboroztunk, körülbelül hat méterrel megáradt, úgyhogy nyugatról nem volt ellenség, ami elérhetett volna minket, a keleten lévő lovasságnak pedig egy iskolaépületbe kellett húzódnia, vagy valamilyen más menedékbe, hogy elkerülje a közéjük zuhanó hatalmas jégdarabokat. Lovaik megriadtak a jégeső és általában a vihar miatt, és sok mérföldnyire szétszóródtak az erdőben, nyereggel és zablával felszerelve; hosszú napokig nem találtak rájuk.⁷

Az a jelentés ért el hozzánk, hogy a csapat kapitánya az iskolában azt mondta, hogy igen különös, hogy akármikor próbálnak valamit tenni a mormonok ellen, azon nyomban támad egy jégvihar, vagy valami más dolog hátráltatja őket, mégsem voltak hajlandóak elismerni, hogy Isten harcolja meg a mi csatáinkat.⁸

Hálásak voltunk, hogy az Úr megvívta csatáinkat és megmenekített minket, továbbá hogy ellenségeink nem kíséreltek meg még egyszer ellenünk támadni.

A következő reggelen (június 22-én) adatott az a kinyilatkoztatás a Fishing-folyó partján, ami a Tanok és szövetségek 105. részében került feljegyzésre [lásd a 9–14. verseket, melyekben az Úr véget vet Sion tábora eredeti küldetésének]. Attól a naptól fogva az emberek szíve meglágyult Clay megyében, mi pedig tovább folytattuk utunkat abban a megyében, végső tábort ütve …, ahol átestünk néhány szenvedésen, az Úr szavának beteljesedéseként, melyet Joseph, a próféta szája által szólt. (…)

Miután néhány napig maradtunk, és rendbe szedtük az egyházat Clay megyében, Joseph próféta visszatért Kirtlandbe Sion táborának azon tagjaival, akiknek volt családjuk, mi azonban, akik nem voltunk családosok, ott maradtunk Missouriban, míg el nem indultunk a nemzet különböző részeibe Krisztus evangéliumának hirdetésére.⁹

Amikor Sion táborának tagjai megkapták elhívásukat, sokan voltunk, akik azelőtt soha nem láttuk még egymást; idegenek voltunk egymás számára, és sokan még a prófétát sem látták soha. Szétszórattunk az országban, mint a szitán kirostált kukorica. Fiatalok voltunk, és azokban a korai időkben elhívattunk, hogy menjünk, váltsuk meg Siont; és mindazt, amit tennünk kellett, hittel kellett tennünk. A különféle államokból mind Kirtlandbe gyülekeztünk, és elmentünk Sion megváltására, Isten nekünk adott parancsolatának teljesítéseként. Isten elfogadta cselekedeteinket, ahogy elfogadta Ábrahám cselekedeteit is. Igen sokat elértünk, bár a hitehagyottak és a hitetlenek sok alkalommal tették fel a kérdést: „Mi értelme volt?” Olyan tapasztalatot szereztünk, amire semmilyen más módon nem tehettünk volna szert. Részünk volt abban a kiváltságban, hogy láthattuk a próféta arcát; abban a kiváltságban, hogy több mint ezerhatszáz kilométert utazhattunk vele, és láthattuk, amint Isten Lelke munkálkodik benne; láthattuk továbbá Jézus Krisztus neki adott kinyilatkoztatásait és azok beteljesülését.¹⁰

A Sion táborával való utazás során szerzett tapasztalat sokkal értékesebb volt az aranynál, és e tábor történetét tovább fogják adni az emberiség legutolsó nemzedékéig.¹¹

Az Úr parancsának beteljesítése: összegyűlni a Missouri állambeli Far Westben található templomtelken

Megjegyzés: 1838. április 26-án az Úr kinyilatkoztatta Joseph Smith próféta által, hogy az egyház elnöklő tisztségviselői kezdjenek templom építésébe a Missouri államban lévő Far West városában (lásd T&Sz 115:7–10). Azt is megparancsolta nekik, hogy 1839. április 26-án „lássanak hozzá ismét, fektessék le házam alapjait”, vagyis pontosan egy évvel az után, hogy e kinyilatkoztatás adatott (lásd T&Sz 115:11). Wilford Woodruff elnök később elmagyarázta, hogy ez „a templom szegletkövének lefektetésére” adott parancsolat volt.¹² 1838. július 8-án Joseph próféta így könyörgött: „Mutasd meg nekünk, Urunk, a Tizenkettőre vonatkozó akaratodat!” (T&Sz 118. rész fejléce) Válaszul az Úr kinyilatkoztatta, hogy következő tavasszal a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjai Angliába fognak menni az evangéliumot hirdetni. A kvórumnak 1839. április 26-án kellett összegyűlnie a templomtelken Far Westben, e misszió kezdetének jelzéseként. Cselekedniük kellett annak érdekében is, hogy John Taylor, John E. Page, Wilford Woodruff és Willard Richards elderek be tudják tölteni a Tizenkettek Kvórumában kialakult megüresedéseket. (Lásd T&Sz 118:4–6.)

Amikor a kinyilatkoztatás adatott [1838-ban], minden békés és csendes volt a Missouri állambeli Far Westben, abban a városban, ahol az utolsó napi szentek java élt; mielőtt azonban elérkezett volna beteljesedésének ideje, Isten szentjei kiűzettek Missouri államból Illinois államba, Boggs kormányzó rendelete értelmében, a missouribeliek pedig megesküdtek arra, hogy ha Joseph Smith minden egyéb kinyilatkoztatása valóra is válik, ez az egy bizonyosan nem fog. A kinyilatkoztatás megadta a pontos napot és helyet, amikor és ahol a tizenkét apostolnak búcsút kell vennie a szentektől, és el kell indulnia misszióikra a nagy vizeken át, Missouri csőcselékeinek vezetői pedig kijelentették, hogy gondoskodnak róla, hogy ez a kinyilatkoztatás ne váljon valóra. (…)

Amikor közelgett az idő az Úr e parancsolatának beteljesedésére, Brigham Young volt a Tizenkét Apostol Kvórummának elnöke; [Thomas] B. Marsh, aki a rangidős apostol volt, elbukott. Brigham testvér egybehívta a tizenkettek azon tagjait, akik akkor az Illinois állambeli Quincyben voltak, hogy megtudakolja, miként vélekednek arról, hogy elmenjenek Far Westbe, eleget téve a kinyilatkoztatásnak. Joseph próféta és fivére, Hyrum, továbbá Sidney Rigdon, Lyman Wight és Parley P. Pratt abban az időben börtönben volt Missouriban, [idősebb] Joseph Smith atya, a pátriárka, azonban Quincyben volt (Illinois államban). Más jelenlévőkkel együtt ő is úgy vélte, nem lenne bölcs dolog megkísérelnünk az utazást, mivel életünk nagy veszélyben forogna. Úgy vélték, az Úr megelégszik a szándékkal is a cselekedet helyett. Amikor azonban Young elnök megkérdezte a Tizenkettőt, hogy vajon mi hogy érzünk e dolog felől, mindannyian, egy emberként azt mondtuk, hogy az Úristen szólt, nekünk pedig engedelmeskednünk kell. Az Úr ügye, hogy gondját viselje szolgáinak, mi pedig eleget teszünk a parancsolatnak, vagy meghalunk annak megkísérlése közben.

Ahhoz, hogy teljes mértékben megértsék, milyen veszélyeket vállalt a tizenkét apostol ezzel az utazással, olvasóimnak emlékezniük kell arra, hogy Lilburn W. Boggs, Missouri állam kormányzója, kiadott egy kiáltványt, melynek értelmében az összes utolsó napi szentnek távoznia kell az államból, máskülönben kiirtják őket. Far Westet elfoglalta a polgárőrség, ami igazából csak egy szervezett csőcselék volt; a polgárokat fegyvereik átadására kényszerítették; az [egyház] összes vezetőjét, akit csak el tudtak fogni, börtönbe zárták; a többi szentnek – férfiaknak, nőknek és gyermekeknek – menekülniük kellett az államból amilyen gyorsan csak tudtak, ha kedves volt az életük, maguk mögött hagyva házukat, földjüket és minden más javukat, amit nem tudtak magukkal vinni, és amit aztán a csőcselék elkobzott. Sőt, le is lőtték a szentek marháit és disznóit, ha megtalálták valahol, és szinte mindent elraboltak tőlük, amire csak kezet tudtak emelni. Az utolsó napi szentekkel könyörtelen kegyetlenséggel bántak, és a szenteknek a legszörnyűbb bántalmakat kellett elviselniük. Sokan a legnagyobb nehézségek árán tudtak csak kijutni az államból, különösen az ismert emberek, mert sok olyan férfi volt abban az államban akkoriban, akik úgy viselkedtek, mintha szerintük semmivel se lenne nagyobb baj lelőni egy „mormont”, mint egy veszett kutyát…

Miután eltökéltük, hogy eleget teszünk a kinyilatkoztatásnak, … útnak indultunk Far Westbe. (…)

1839. április 26-nak reggelén, mit sem törődve ellenségeink fenyegetőzéseivel, miszerint az aznap beteljesendő kinyilatkoztatás nem fog beteljesedni, és mit sem törődve azzal, hogy szentek tízezrei űzettek ki az államból a kormányzó rendelete értelmében, és bár Joseph próféta és fivére, Hyrum, több más vezetővel egyetemben ellenségeink kezében voltak, rabláncon, börtönben, mi mégis kimentünk a templom helyszínére Far West városában, ahol aztán tanácsot tartottunk, és beteljesítettük a számunkra adott kinyilatkoztatást és parancsolatot, sok más dolgot is téve azon a tanácson. (…)

Búcsút véve a szentek kis maradékától, akik ott maradtak a templom helyszínén, hogy lássák, amint beteljesítjük Isten kinyilatkoztatását és parancsolatait, hátat fordítottunk Far Westnek és Missourinak, és visszatértünk Illinois-ba. Eleget tettünk a küldetésnek anélkül, hogy akár egy eb kiöltötte volna ránk a nyelvét [lásd 2 Mózes 11:7], vagy hogy bárki is megkérdezte volna, miért cselekszünk így.

A gőzhajóval átkeltünk a Mississippin, május 2-án megérkeztünk Quincybe, és mindannyiunknak része volt az örömben, hogy még egyszer elérhettünk a családunkhoz békességben és biztonságban.¹³

A betegek meggyógyítása Commerce-ben (Illinois) és Montrose-ban (Iowa)

Mielőtt elindultunk volna angliai missziónkba [1839-ben], szükséges volt, hogy letelepítsük családainkat. Egy Commerce nevű hely – mely később a Nauvoo nevet kapta – lett kiválasztva olyan helyként, ahol népünknek le kell telepednie.

Brigham Young testvér és családjaink társaságában május 15-én hagytam el Quincyt, és 18-án érkeztünk meg Commerce-be. Miután beszéltünk Joseph-fel, az iowai Montrose-nál átkeltünk a [Mississippi] folyón. Brigham Young elnök és jómagam, családunkkal együtt egy körülbelül 18 négyzetméteres szobát foglaltunk el. Végül Young testvér kapott egy másik szobát… Akkor aztán Orson Pratt testvér és családja költözött be a szobába hozzám és családomhoz.

Míg a régi barakkban ebben a kunyhóban éltem, egy napon megtapasztaltuk Isten erejét Joseph prófétával. Igen beteges időszak volt az, és Joseph átadta commerce-i otthonát a betegeknek, maga pedig felállított egy sátrat a hátsó kertjében, és abban élt. A Missouriból kiűzött szentek nagy sokasága özönlött Commerce-be, de mivel nem volt otthonuk, szekereken, sátrakban és a földön éltek. Ennek következtében sokan megbetegedtek a sok viszontagság miatt, amit ki kellett állniuk. Joseph testvér szolgálta a betegeket, mígnem kimerült és maga is majdnem megbetegedett.

1839. július 22-nek reggelén úgy kelt fel, hogy Isten szentjeinek helyzetén tűnődött üldöztetéseik és csapásaik közepette, aztán imában az Úrhoz fohászkodott, és Isten ereje nagy erővel szállt le rá, és mint ahogy Jézus meggyógyította a körülötte lévő betegeket az Ő idejében, úgy Joseph, Isten prófétája is meggyógyította mindazokat, akik körülötte voltak ez alkalommal. Mindenkit meggyógyított a házában és az udvaron, aztán pedig Sidney Rigdonnal és a tizenkét apostol közül többel a folyóparton fekvő betegek közé ment, ahol megparancsolta nekik hangos szóval Jézus Krisztus nevében, hogy keljenek fel, gyógyuljanak meg, és mindnyájan meggyógyultak. Miután minden beteget meggyógyított a folyó keleti partján, egy kompon átkeltek a Mississippi nyugati partjára, Montrose-ba, ahol mi is voltunk. Az első ház, ahova bementek, Brigham Young elnöké volt. Ő is betegen feküdt az ágyában akkoriban. A próféta bement a házba és meggyógyította őt, aztán együtt kijöttek. Amint elhaladtak az ajtóm előtt, Joseph testvér azt mondta: „Woodruff testvér, kövess engem!” Ezek voltak az egyedüli szavak, melyek elhangzottak a társaságban attól az időtől kezdve, hogy elhagyták Brigham testvér házát, addig, amíg áthaladtunk a köztéren, és beléptünk [Elijah] Fordham testvér házába. Fordham testvér egy órája haldoklott, és már minden percben arra számítottunk, hogy az lesz az utolsó.

Éreztem, hogy Isten ereje úrrá lesz prófétáján.

Amikor beléptünk a házba, Joseph testvér odalépett Fordham testvérhez, és megfogta a jobb kezét; bal kezében a kalapját tartotta.

Látta, hogy Fordham testvér szemei üvegesek; némán és eszméletlenül feküdt.

Miután megfogta a kezét, a haldokló ember arcába nézett és így szólt: „Fordham testvér, nem ismersz meg?” Először nem válaszolt, de mindannyian láttuk, hogy Isten Lelkének hatása megpihen rajta.

Joseph ismét így szólt: „Elijah, nem ismersz meg?”

Fordham testvér elfúló suttogással így felelt: „De igen!”

A próféta akkor azt mondta: „Nincs hited, hogy meggyógyulj?”

A válasz, mely egy kicsit jobban kivehető volt, mint az előző, így hangzott: „Attól tartok, már túl késő. Ha hamarabb jöttél volna, azt hiszem, talán meggyógyulhattam volna.”

Olyannak látszott, mint aki álomból ébred. A halál álma volt ez.

Joseph akkor ezt kérdezte: „Nem hiszed-e, hogy Jézus a Krisztus?”

„De igen, Joseph testvér” – hangzott a válasz.

Akkor aztán Isten prófétája hangos szóval, az Istenség magasztosságával ezt mondta: „Elijah, a názáreti Jézus nevében parancsolom neked, hogy kelj fel és légy egészséges!”

A próféta szavai nem olyanok voltak, mint az ember szavai, hanem mint Isten hangja. Úgy tűnt nekem, mintha a ház alapjaiban rendülne meg.

Elijah Fordham kiugrott az ágyból, mintha halottaiból kelt volna életre. Arca egészséges színűvé vált, és minden mozdulatában élet nyilvánult meg.

Lába gyógyszerrel átitatott borogatásba volt bugyolálva. Azt lerúgta magáról, mindenfelé szétdobálva a rongyokat, utána a ruháját kérte, majd pedig fel is öltözött. Kért egy ibrik tejbe áztatott kenyeret, amit meg is evett, aztán feltette a kalapját és követett bennünket az utcára, hogy meglátogassa a többi beteget.

A hitetlenek azt kérdezhetik: „Nem volt-e ebben valamiféle szemfényvesztés?”

Ha bármilyen szemfényvesztés van ebben a hitetlenek elméje számára, annak bizonyára nyomát sem érezte Elijah Fordham, a haldokló férfi, sem azok, akik jelen voltak mellette, hiszen pár pillanaton belül már a lélekvilágban lett volna, ha nem mentik meg. (…)

Mihelyt kiléptünk Fordham testvér házából, Joseph B. Noble házába mentünk, akit igen rossz állapotban találtunk, mivel veszedelmesen beteg volt. A házba lépve Joseph testvér kézen fogta, és Jézus Krisztus nevében megparancsolta neki, hogy keljen fel és gyógyuljon meg. Ő fel is kelt, és azon nyomban meggyógyult.

Mialatt ez zajlott, a helybéli gonosz csőcselék közt … riadalom támadt, és követtek minket Noble testvér otthonába.

Mielőtt odaérkeztek, Joseph testvér felkérte Fordham testvért, hogy mondjon egy imát.

Míg imádkozott, belépett a csőcselék, az őket kísérő összes gonosz lélekkel együtt.

Mihelyt beléptek, Fordham testvér, aki az imát mondta, elájult és a földre zuhant.

Amikor Joseph meglátta a házban a csőcseléket, felemelkedett, és megtisztította a szobát attól az emberfajtától és az őket kísérő ördögöktől egyaránt. Erre Fordham testvér azonnal magához tért, és befejezte imáját.

Ez jól mutatja, milyen hatalmuk van a gonosz lelkeknek az emberi porhüvelyekre. Az ördög hatalmától csak Isten hatalma menti meg a szenteket.

Noble testvér esete volt az utolsó gyógyulás aznap. Isten hatalma gyógyítás általi megnyilatkozásának legnagyszerűbb napja volt az az egyház megszervezése óta!¹⁴

A pionírok megérkezése a Sóstó-völgybe

Megjegyzés: 1834 áprilisában Wilford Woodruff ezt a jövendölést hallotta Joseph Smith prófétától: „Utolsó napi szentek tízezrei lesznek, akik a Sziklás-hegységbe gyűlnek, ahol nyitott kapu áll az evangéliumnak a lámániták közti megalapítása előtt, akik el fogják fogadni az evangéliumot, a felruházásukat és Isten áldásait. Ez a nép el fog menni a Sziklás-hegységbe; ott pedig templomokat fognak emelni a Magasságosnak.”¹⁵ E jövendölés beteljesedéseként a szentek 13 évvel később elkezdték betelepíteni a Sóstó-völgyet, miután sok üldöztetésben volt részük, és ide-oda űzték őket. Woodruff elder, aki akkoriban a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt, együtt volt az első pionír csapattal, amely a nekik megígért új földre érkezett; ez a csoport 1847 áprilisában hagyta el a nebraskai Winter Quarters-t, és ugyanaz év júliusában érkezett meg a Sóstó-völgybe.

[1847 júliusának] 22. napján Orson Pratt, [George] A. Smith hét másik ember társaságában belovagolt a völgybe, a tábornak feladatul hagyva, hogy kövessék őket és egyengessék el az utat. Mivel Young elnök beteg volt, a szekeremen felállított ágyon hoztam, és a társaság fő részével letáboroztunk. (…)

24-én kocsimmal – melyen ott feküdt Young elnök az ágyban – behajtottam a nyílt völgybe, a társaság többi tagja pedig követett. Amikor kijöttünk a kanyonból, és teljességgel elénk tárult a völgy, oldalra fordítottam a szekeremet, nyugatra nézve, Young elnök pedig felkelt ágyából, és megvizsgálta a vidéket. Míg az elénk táruló látványt nézte, több percen át egy látomás kerítette hatalmába. Korábban már látta a völgyet látomásban, ez alkalommal pedig eléje tárult Sion és Izráel eljövendő dicsősége, ahogy majd az e hegyek által körülzárt völgyekben megtelepszenek. A látomás véget értével ezt mondta: „Ennyi elég. Ez az a hely! Előre hát!” Így aztán odahajtottam a táborba, amit az előcsapattal érkezők már kialakítottak.

Amikor odaérkeztünk, a testvérek már megkezdték a szántást. Hoztam magammal egy szakajtónyi burgonyát, és megfogadtam, hogy se nem eszem, se nem iszom, amíg el nem ültetem őket. Egy órára a földbe is ástam őket, és ezek – azzal a burgonyával, amit a többi testvér ültetett – megalapozták Utah jövőbeli burgonyatermését.

Este Heber C. Kimball, [George] A. Smith és E. T. Benson társaságában fellovagoltam City Creekbe [Kanyonba], hogy faanyagot keressünk. Míg ott jártunk, záporeső kerekedett, ami szinte a teljes völgyet elérte. (…)

28-a reggelén … Young elnök tanácskozott a tizenkettekkel, majd sétára indultunk a tábor fölé. Egyszer csak megállt, a földbe szúrta botját, és így szólt: „Itt fog állni Istenünk temploma.” Ez körülbelül a [Salt Lake] templom telkének közepén történt.¹⁶

Isten megáldott minket, megáldotta a földet, a föld megművelésére tett fáradozásunk pedig hatalmas gyümölcsöt hozott. (…) Meddő, kietlen vidék volt, tele szöcskével, tücsökkel és prérifarkassal – úgy tűnt, ezek az azon a földön természetesen megtermő egyedüli élőlények. Munkához láttunk hát hittel, nem pedig a látásunk által, hogy megmunkáljuk a földet. Az első nap eltörtük szinte az összes ekénket. Patakokkal kellett elárasztanunk a földet, hogy átnedvesedjen, és tapasztalat által kellett megtanulnunk bármit is megtermelni. Idegenek jönnek Salt Lake Citybe, és látják gyümölcsöseinket, az utcákat szegélyező fáinkat, és azt gondolják, micsoda gyümölcsöző, kellemes hely is ez. Nem is gondolják, hogy húsz-huszonnégy éven át szinte minden fát, amit csak látnak, heti két alkalommal kellett öntöznünk egész nyáron át, különben már rég kipusztultak volna. Össze kellett fognunk ezekben a dolgokban, az Úr pedig megáldotta munkánkat, irgalma kiáradt erre a népre!¹⁷

A pionír út során, miközben ide [a Sóstó-völgybe] tartottunk, hittel kellett jönnünk; semmit sem tudtunk erről a vidékről, de feltett szándékunk volt, hogy a hegyekbe jövünk. Halála előtt Joseph megszervezett egy társaságot, hogy ide jöjjenek. Maga előtt látta és tökéletesen értette ezeket a dolgokat. Isten kinyilatkoztatta neki ezen egyház és királyság jövőjét, és időről időre elmondta neki, hogy a munka, melynek az alapját megveti, örökkévaló királysággá fog válni, ami mindörökké fennmarad. Young elnök vezette a pionírokat erre a vidékre. Elég hite volt, hogy elhiggye: az Úr meg fog tartani minket. Mindazokban, akik akkor ide utaztak, szintén élt ez a hit. Velünk volt Isten Lelke; velünk volt a Szentlélek; velünk voltak az Úr angyalai, és áldottak voltunk. Mindaz valóra vált, amire idejövetelünk kapcsán számítottunk, sőt, még több is, amennyire az idő lehetővé tette.¹⁸

Pionírokként és Isten népeként mi egy jövendölést teljesítünk be, és történelmet írunk. (…) Egész életünket, történelmünket és utazásainkat előre látták az ősi próféták. Ahogy a pionírok beléptek ebbe a kopár sivatagba, a szentek pedig követték őket, hogy beteljesítsék a jövendölést, miszerint a pusztaság egy nap virul majd, mint őszike [lásd Ésaiás 35:1], hogy elültessék magvaikat a kis patakok és állóvizek mentén, továbbá a különféle fenyők felhasználásával széppé tegyék Isten szentélyének helyét, és megdicsőítsék lábának helyét [lásd Ésaiás 60:13], … magasztaljuk fel elhívásunkat, és építsük fel Isten Sionját és királyságát, míg tökéletessé válik a menny és a föld előtt, és ne okozzunk csalódást azoknak, akik ide küldtek minket, sem azoknak, akik látomás és kinyilatkoztatás útján láttak minket, hanem végezzük el és töltsük be küldetésünket Mennyei Atyánk, az Ő angyalai és minden jó ember megelégedésére!¹⁹

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve miközben felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az v–ix. oldalt.

Tekintsd át Woodruff elnök szavait a 137. oldalon! Miért kell ismeretet szereznünk a korai utolsó napi szentekről? Hogyan tudunk megbizonyosodni arról, hogy történeteik nem „hiábavaló meseként men[nek] el mellettünk”? Hogyan tudjuk megőrizni a saját őseink életéből származó beszámolókat?
Mi vált Wilford Woodruff javára a Sion táborában szerzett tapasztalatokból? (Lásd 138–142. oldal.) Szerinted ezek az élmények miként segítettek neki felkészülni arra, hogy az egyházat vezesse majd élete későbbi szakaszában? A te tapasztalataid miként segítettek neked felkészülni a szolgálatra?
Miért érezték úgy a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjai, hogy el kell menniük a Far Westben (Missouri) álló templomtelekre? (Lásd 142–145. oldal.) Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Mit tanulsz Elijah Fordham és mások meggyógyításának történetéből? (Lásd 145–148. oldal.) Hogyan segíthet ez a beszámoló a melkisédeki papság viselőinek, amikor felkészülnek a betegek szolgálatára?
Mit tanít a hitről a pionírok Sóstó-völgybe vezető utazása? Az evangélium mely további alapelveit látod megnyilvánulni e korai pionírok életében? (Lásd 149–152. oldal.)
Mondj példát modernkori pionírokra a családodban, közösségedben vagy nemzetedben! Mit tettek ezek az emberek, ami pionírrá teszi őket?
Mi módon osztozik az egyház minden tagja a korai utolsó napi szentek lelki örökségében?

Kapcsolódó szentírások: Jakab 5:14–15; Alma 15:1–12; Éther 12:6; T&Sz 42:44–48; 103; 105; 115; 118; 136