8. fejezet

A halál és a feltámadás megértése

Szeretteink halálakor, és amikor eltűnődünk saját halandóságunkon, vigaszra és bizonyosságra lelhetünk Jézus Krisztus visszaállított evangéliumában és a feltámadás örök valóságában.

Wilford Woodruff életéből

1839 kora augusztusában Wilford Woodruff elder elhagyta montrose-i otthonát (Iowa állam), hogy engedelmeskedjen az Úr elhívásának, mely a Brit-szigetekre szólította misszióba. Elbúcsúzott feleségétől, Phoebe-től, valamint egyetlen gyermekétől, az egyéves Sarah Emmától. Phoebe éppen második gyermeküket, az ifjabb Wilfordot várta, aki 1840. március 22-én született.

Pár hónappal azután, hogy útnak indult Montrose-ból, Woodruff elder az Egyesült Államok keleti részében tartózkodott, ahol hirdette az evangéliumot, és felkészült a Nagy-Britanniába vezető útra. Ott-tartózkodása során három külön álomról írt naplójában, melyekben látta a feleségét. Az első álom után a következőt jegyezte le naplójába: „Montrose-ban álmomban nagy szenvedés közepette láttam Mrs. Woodruffot. Sarah Emmát nem láttam.”¹ A második álomról szóló beszámolója szintén rövid volt: „Éjjel álmot láttam, mely során beszélgettem Mrs. Woodruff-fal, Sarah Emmát viszont nem láttam.”² A harmadik álom részletesebb volt: „Nagyon örvendtünk, hogy beszélgethetünk egymással, ölelésünkbe azonban bánat is vegyült, mert miután valamelyest beszéltünk az otthoni ügyekről, megkérdeztem, hol van Sarah Emma. (…) Feleségem zokogva így felelt: (…) »Meghalt.« Pár pillanatig együtt bánkódtunk, aztán felébredtem. (…) Vajon igaz ez az álom? Csak az idő segíthet megtudnom.”³

1840. július 14-én Woodruff elder – most már Nagy-Britanniában – naplóbejegyzésében megemlékezett egy fontos napról családja életében: „Sarah Emma ezen a napon két esztendős. Az Úr óvja meg feleségemet és gyermekeimet a betegségtől és haláltól, míg haza nem térek!” Mivel mindenben mindig elismerte az Úr akaratát, még hozzátette: „Ó, Uram, a te kezedbe bízom őket; tápláld, ruházd és vigasztald őket, és tiéd legyen a dicsőség!”⁴ Három nappal később a kis Sarah Emma elhunyt.

Woodruff elder nem tudott lánya haláláról egészen 1840. október 22-ig, amikor is elolvasta a hírt a Tizenkettek Kvórumában vele szolgáló egyik testvérnek küldött levélben.⁵ Négy nappal később végre megérkezett hozzá Phoebe levele is, melyet július 18-án írt. Felesége levelének egy részét bemásolta naplójába:

„Drága Wilfordom, vajon milyen érzéseid lesznek, amikor elmondom, hogy tegnap tanúja kellett lennem annak, hogy a mi kis Sarah Emmánk eltávozik erről a világról? Igen, elment. A halál könyörtelen keze kiragadta őt ölelésemből (…) Amikor rátekintettem, gyakran gondoltam arra, hogy magam is szeretnék vele menni. Úgy gondoltam, nem tudok élni nélküle, különösen társam távollétében. De elment. Az Úr magához vette otthonába, valamely bölcs célból.

Nagy megpróbáltatás ez számomra, de az Úr csodálatos módon mellettem állt. Látom és érzem, hogy hazavitte őt magához, és jobban gondját fogja viselni, mint én valaha is tehetném, abban a kis időben, míg magam is elmegyek és találkozom vele. Igen, Wilford, van egy kis angyalkánk a mennyben, és valószínűnek tartom, hogy lelke már meglátogatott téged ezelőtt.

Nehéz nélküle élni. (…) Mielőtt meghalt volna, hagyott nálam egy puszit a papájának… Az elderek több alkalommal helyezték rá kezüket és kenték meg, másnap azonban lelke útnak indult e világból egy másikba, egy sóhaj nélkül.

Ma [az ifjabb] Wilford és én igen sok baráttal együtt átjöttünk Commerce-be [Illinois állam], hogy lerójuk végső tiszteletünket kis drágánk előtt, és tanúi legyünk tisztes temetésének. Nem volt egy rokona sem, aki a sírhoz kísérte volna, vagy könnyet hullajtott volna érte, kivéve mamája és a kicsi Wilford… Épp most tettem egy kellemes, mélabús sétát Sarah sírjánál. Egyedül nyugszik békességben. Csak azt tudom mondani: az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve! [Lásd Jób 1:21.]”⁶

Azon kívül, hogy bemásolta Phoebe levelét, Woodruff elder igen keveset írt lánya haláláról. Csupán annyit mondott, hogy Sarah Emma „elvétetett a halandóságból”, és „eltávozott, hogy többé ne lássuk ebben az életben”⁷.

Életének 91 esztendeje során Wilford Woodruffnak sok szerette halálát kellett túlélnie, köztük sok családtagjáét és az összes apostolét, akivel együtt szolgált Joseph Smith próféta irányítása alatt. E komoly alkalmakkor vigaszt talált a visszaállított evangéliumról való bizonyságában és a feltámadás „örök valóságában”⁸. Gyakran tanította azt, hogy egy igazlelkű utolsó napi szent halála egyben megpróbáló időszak és az örvendezés ideje is. Mi több, élete vége felé a következő utasításokat adta saját temetésére vonatkozóan: „Nem szeretném, hogy családom vagy barátaim bármiféle gyászszalagot viseljenek értem temetésemkor vagy utána, hiszen ha igaz és hű vagyok mindhalálig, akkor nem lesz szükséges, hogy bárki is gyászoljon miattam.”⁹

Wilford Woodruff tanításai

A halálkor az emberek lelke belép a lélekvilágba, ahol az igazlelkűek együtt örvendeznek, és tovább folytatják az Úr munkáját

Igen sok [ember] hiszi, hogy amikor valaki meghal, azzal véget ért élete, és nincs tovább. Hiheti-e bármely értelmes ember azt, hogy a menny Istene megalkotott két-háromszáz milliárd lelket, akiknek aztán fizikai testet biztosított, pusztán azért, hogy lejöjjenek a földre, itt éljenek, majd pedig feledésbe merüljenek vagy megsemmisüljenek? Úgy tűnik számomra, hogy egyetlen gondolkodó ember sem táplálhat ilyesfajta hitet. Ellenkezik a józan ésszel és a komoly gondolkodással.¹⁰

Eltávozott barátaink elvesztésének gyászolásakor nem tudok nem gondolni arra, hogy minden halálban benne van egy születés is. A lélek eltávozik a testből, itt hagyva nekünk azt halottan, aztán az élő lélek átlép a fátyol túloldalára abba a nagyszerű és nemes társaságba, akik szintén Isten céljainak elérésén munkálkodnak, a bukott világ megváltásán és szabadításán.¹¹

Nagy az ujjongás, amikor az élő Isten egy szentjének lelke belép a lelkek világába, és találkozik azokkal a szentekkel, akik már megelőzték őt.¹²

Néhányan a fátyolnak ezen az oldalán munkálkodnak, míg mások a fátyol túloldalán. Ha itt tartózkodunk, elvárják, hogy munkálkodjunk a szabadítás ügyében, és ha továbblépünk innen, számíthatunk arra, hogy tovább végezzük munkánkat az Ember Fiának eljöveteléig.¹³

Jézus Krisztus engesztelése révén mindenki fel fog támadni, lelkük újraegyesül halhatatlan testükkel

Elismerjük azt, hogy Ádám által mindenki meghalt, hogy a bukás révén a halálnak utol kell érnie az egész emberiséget, csakúgy, mint a mezők barmait, a tenger halait, a lég madarait és Isten minden művét, legalábbis ami ezt a földet illeti. Ez egy megváltoztathatatlan és visszavonhatatlan törvény. (…) Maga a Szabadító is megízlelte a halált: meghalt, hogy megváltsa a világot. Testét a sírba fektették, az azonban nem látott romlandóságot, hanem három nap múltán felkelt a sírból, halhatatlanságot öltve magára. Ő volt a feltámadás zsengéje.¹⁴

Megelégedéssel tölt el – mindig is így volt –, amit a feltámadásról tudok. Örömet találok benne. Megnyílt előttünk az út Isten Fiának vére által.¹⁵

Amikor elérkezik a feltámadás, halhatatlan testet öltve jövünk majd elő; és a halandósággal járó üldöztetések, szenvedés, bánat, fájdalom és halál mindörökre meg fog szűnni.¹⁶

Felettébb dicsőséges a halottak feltámadásának eme tana. Vigaszt nyújt – legalábbis az én lelkemnek – az a tudat, hogy a feltámadás hajnalán lelkemnek megadatik az a kiváltság, hogy ugyanabban a testben lakozzék, melyben itt is élt. Izráel eldereiként sok ezer mérföldet tettünk meg fáradtan és kimerülten, azon munkálkodva, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük az emberek fiainak. Nagyon boldog leszek, ha a feltámadáskor ugyanazt a testet kapom vissza, mellyel átgázoltam mocsarakon, átúsztam folyókon, és amelyben utaztam és azon munkálkodtam, hogy felépítsem Isten királyságát itt, a földön!¹⁷

Az evangélium vigaszt nyújt szeretteink halálakor

Krisztus evangéliuma nélkül a halál általi elválás az egyik legnyomasztóbb téma, ami felett ember valaha is elmélkedhet; ám mihelyt szert teszünk az evangéliumra és megismerjük a feltámadás alapelvét, a halál által kiváltott lehangoltság, bánat és szenvedés nagy mértékben elvétetik. Gyakran gondoltam arra, hogy egy holttestet látni, és látni azt, hogy azt a holttestet a sírba helyezik és elföldelik, az egyik legnyomasztóbb dolog a világon; az evangélium nélkül olyan ez, mint beugrani a sötétségbe. Mihelyt azonban szert teszünk az evangéliumra, mihelyt az ember lelkét megvilágosítja a Mindenható sugalmazása, így tud felkiáltani a régi idők egyik emberével: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? A halál fullánkja pedig a bűn; Isten ajándéka pedig az örök élet az Úr Jézus Krisztus által.” [Lásd 1 Korinthusbeliek 15:55–57.] A halottak feltámadása az ember megvilágosult elméje elé tárja magát, és lelkének olyan alapot nyújt, melyen megpihenhet. Ez az utolsó napi szentek helyzete ma. Mi magunk tudjuk ezt, nem járunk a sötétben e témát illetően; Isten kinyilatkoztatta nekünk, és értjük a halottak feltámadásának alapelvét, és azt, hogy az evangélium világosságra hozza az életet és a halhatatlanságot [lásd 2 Timótheus 1:10].¹⁸

Természetesen nehéz búcsút vennünk barátainktól. (…) Természetes, hogy érzéseink könnyekben jutnak kifejezésre, amikor szeretett barátaink testét a sírba helyezik, és ez bizonyos mértékben helyénvaló és helyes is, ám az emberek gyakran túlzásokba esnek, aminek a követése se nem illő, se nem helyes az utolsó napi szentek számára.¹⁹

Valamilyen számomra ismeretlen ok miatt megértem azt, hogy jelen legyek sok próféta, apostol és szent temetésén, és sírjukig kísérjem őket, akik napjaikban és nemzedékükben ezen egyházban munkálkodtak. (…) Soha nem éreztem úgy, hogy lelkemben gyászolnom kellene, amiért valamely prófétát, apostolt vagy az élő Isten valamely szentjét a sírhoz kell kísérnem, aki igaz és hű volt Istenhez, aki igaz és hű volt a vele kötött szövetségekhez, aki befogadta Jézus Krisztus evangéliumát és annak szertartásait, valamint a szent papságot. Az ilyen férfiak és nők betöltötték küldetésüket itt, a földön, becsülettel, munkával és szeretettel, míg hazahívattak. A hitben haltak meg, és el fogják nyerni a dicsőség koronáját.

Ilyen érzéseim voltak [Brigham] Young elnök, [Heber C.] Kimball testvér, [John] Taylor testvér, a tizenkét apostol halálakor, és minden olyan ember halálakor, akik befogadták Krisztus evangéliumát, és igazak és hűek maradtak abban a küldetésükben. Van egy örök valóság – amit majd az egész világ fel fog ismerni – az életben. Van egy örök valóság a halálban. Van egy örök valóság a feltámadásban, az eljövendő ítéletekben, abban, ahogy Isten mindenkivel bánni fog a jövőben a testben elkövetett tettek szerint; amikor pedig egy férfi vagy egy nő, aki szövetségre lépett az Úrral, aki elnyerte az evangéliumot és annak szertartásait, és aki igaz és hű volt napjaiban és nemzedékében, hazahívatik a lelkek világába, akkor az, aki felfogja ezeket az alapelveket, hogyan is gyászolhatná ezt a férfi- vagy nőtestvért?²⁰

Jézus Krisztus engesztelése által minden gyermek, aki a felelősségre vonhatóság korának elérése előtt hal meg, celesztiális dicsőséget fog örökölni

Nincs olyan kisded vagy gyermek, aki a felelősségre vonhatóság korának elérése előtt halt meg, és ne nyerne megváltást, így tehát teljességgel a pokol gyötrelmei fölött áll. (…) Ellentmondok azoknak, akik az isteni igazság bármely feljegyzésében olyan szertartást vélnek találni, mely az ártatlan kisgyermekek szabadítására lett bevezetve; először is mert szükségtelen lenne, továbbá az egyedüli dolog, amit találhatnak, az, amikor Jézus a karjába vette a kisgyermekeket és megáldotta őket, ami teljességgel helyes Isten rendje szerint. A kisdedek vízzel való meghintése, illetve az a tan, hogy a kisdedek bármilyen körülmények közt a pokolra jutnának, embertől, nem pedig Istentől való tan, ezért tehát hasztalan, teljességgel helytelen, és nem tetsző Isten szemében. Ennyit tehát a kisdedekről. (…) Ők megváltást kapnak Jézus Krisztus vére által.²¹

A gyermekek ártatlanok az Úr előtt; ami pedig halálukat és annak okát illeti, az Isten kezében van. Nem szabad panaszkodnunk az Úrra vagy rendelkezéseire, csak amennyire Jób tette. (…) Ez legyen vigaszunk ebben az ügyben: e kisdedek ártatlanok, semmiben sem vétkesek. Megfizették a halál törvényét, amit Isten Ádámra és minden utódára bocsátott, amikor azonban lelkük elhagyta testüket és a lelkek világába szállt, azzal véget ért minden gondjuk és szenvedésük. (…) A feltámadás hajnalán előlépnek majd sírjukból, … dicsőségbe, halhatatlanságba és örök életbe öltözve, örök szépségben és tündöklésben, és szüleik kezébe adatnak, akik befogadják őket a celesztiális világ családi szervezetébe, és mindörökre szüleiké lesznek. Addig fognak élni, ameddig Istenük él. Az utolsó napi szenteknek, akik hisznek a feltámadásban, a vigasz és megnyugvás forrását kell mindennek jelentenie.

(…) Felmerülhet a kérdés bennem és bennetek: „Miért vette el az Úr a gyermekeimet?” Ennek azonban én nem vagyok a megmondhatója, hiszen nem tudom; az Úr kezében van, és ez így van a világ teremtése óta egészen mostanáig. A gyermekek elvétetnek kisdedként, aztán a lelkek világába jutnak. Lejönnek ide, és betöltik eljövetelük célját, vagyis földi porhüvelyt öltenek magukra. Eljönnek, hogy próbára tétessenek és örökséget kapjanak a földön; testet kapnak, vagyis porhüvelyt, ez a porhüvely pedig megőriztetik számukra, és a feltámadás hajnalán lelkük és testük újra egyesülni fog; és csakúgy, ahogy itt különféle életkorú gyermekeket látunk egy családban, a szoptatós kisdedtől egészen a felnőttig, úgy lesz ez a családi szervezettel a celesztiális világban is. Gyermekeinket vissza fogjuk kapni, ahogy el lettek temetve, ha mi, a szüleik, megtartjuk a hitet, és érdemesnek bizonyulunk az örök élet elnyerésére; ha azonban mi magunk nem bizonyulunk ilyennek, gyermekeink akkor is megtartatnak, és celesztiális dicsőséget fognak örökölni. Ez az én nézetem mindazokkal a kisdedekkel kapcsolatban, akik meghalnak, akár zsidó, akár nem zsidó, akár igaz, akár gonosz szülőkhöz születtek is. Örökkévaló atyjuktól és örökkévaló anyjuktól jönnek, akikhez az örök világban születtek, és egy nap majd visszaállíttatnak örök szüleikhez; és minden szülő, aki gyermeket kapott itt Isten és a szent papság rendje szerint, nem számít, mely korban éltek, a feltámadás hajnalán jogot formálhatnak azokra a gyermekekre, akik meg is adatnak nekik, hogy családjukat ékesítsék a celesztiális világban. (…)

(…) Azt mondom gyászoló barátainknak: gyermekeitek elvétettek, és ezen nem tudtok változtatni; egyikünk sem tud; nem okolhatók a szülők, ha megtettek minden tőlük telhetőt. Nem okolható az anya, aki nem tudja megmenteni beteg gyermekét – e dolgokat Isten kezében kell hagynunk. Csupán kis idő fog eltelni, míg visszakapjuk őket. (…)

A gyermekeknek az eljövendő életben való növekedését, dicsőségét vagy felmagasztosulását illetően Isten nem nyilatkoztatott ki nekem semmit ebben a témában, sem a ti gyermekeitekkel, sem a sajátommal vagy bárki máséval kapcsolatban, csupán azt tudjuk, hogy meg vannak szabadítva. Úgy érzem, az Úrba kell helyeznünk bizalmunkat ezekben a megpróbáltatásokban, az Ő karjára kell támaszkodnunk, és Reá kell tekintenünk vigaszért és megnyugvásért. Nem úgy gyászolunk e megpróbáltatások során, mint azok, akiknek nincs reménye; nem úgy gyászoljuk meg gyermekeink elvesztését, mintha soha többé nem látnánk őket, hiszen tudjuk, hogy ez nem így van. Az Úr megtanította nekünk, és az evangélium is; Jézus Krisztus kinyilatkoztatásai megmutatták nekünk, hogy vissza fogjuk kapni őket az igazak feltámadásakor. (…)

(…) Imádkozom Mennyei Atyámhoz, hogy áldja meg Wheeler testvért és feleségét [egy házaspárt, akiknek négyéves és hatéves fiuk nemrégiben elhunyt] a gyászukban, és adja meg nekik Szent Lelkét, hogy amikor nyugovóra térnek este, reggel pedig felkelnek, és hiányoznak nekik a gyermekeik, úgy érezzék, hogy az Úr kezébe kell helyezniük magukat, és felismerjék, hogy kicsinyeiktől való elválásuk nem tart örökre, hanem kis idő múlva visszaállíttatnak hozzájuk. Ez mindannyiunkra vonatkozik gyermekeink elvesztésekor. Eltemetjük őket a sírba, de elő fognak jönni a feltámadás hajnalán, és ha hűek vagyunk az igazsághoz, vissza fogjuk kapni őket, és együtt fogunk örvendezni velük.²²

Úgy kell élnünk, hogy felkészültek legyünk mindazon áldások elnyerésére, melyeket Isten számunkra tartogat, amikor meghalunk

Jövőbeli sorsunk a fátyol túloldalán nyugszik. Amikor meghalok, szeretném, ha abban a kiváltságban lenne részem, hogy oda megyek, ahol Isten, az én Mennyei Atyám van, és ahol Jézus Krisztus, a világ Szabadítója van.²³

Meg kell próbálnunk kiaknázni időnket, tehetségeinket és lehetőségeinket, míg itt élünk a földön. Tudom, hogy nem ez a világ a tartós lakhelyünk. Ennek életünk minden napján látjuk a bizonyítékát. El kell temetnünk prófétáinkat, apostolainkat, eldereinket, atyáinkat, anyáinkat, feleségünket, gyermekeinket – mindez azt mutatja, hogy halandó életünk nem tart örökké. Ezért aztán ma kell kiaknáznunk időnket.²⁴

A következő intés erősen vonatkozik minden élő emberre: „Azért legyetek készen ti is.” [Máté 24:44] Mindannyiunkra vonatkozik. És a mi feladatunk szülőkként és Izráel eldereiként, hogy Isten ügyében munkálkodjunk, míg megengedik, hogy itt maradjunk; annak a világosságnak és tudásnak megfelelően kell élnünk, amivel megáldattunk. Hiszen van egy kijelölt idő minden embernek, Isten pedig sokakat elragad saját akaratának tanácsai szerint. Elveszi, akit elvesz, és megtartja, akit megtart, saját bölcs céljából.²⁵

Amikor átkeltünk a halandóság bánatain, és ránk ruháztatik a celesztiális királyság öröme és dicsősége, akkor tudni fogjuk, hogy a halandóság megpróbáltatásai felkészítettek minket és képessé tettek minket arra, hogy megbecsüljük azokat az áldásokat, melyeket Isten a hithűek számára tartogat.²⁶

Azért imádkozom, hogy ez a nép megbánja minden bűnét, és felébredjen, majd pedig legyen ereje Isten elé járulni, hogy imái meghallgattassanak, valamint hogy felkészültek legyenek a királyság megvédésére, és soha ne hagyják cserben szövetségeiket és testvéreiket, illetve ne árulják el az evangéliumot, hanem győzzék le a világot, és készüljenek fel Krisztus örököstársaivá válni az első feltámadás teljességében, mely azoknak van elkészítve, akik betartják Isten parancsolatait.²⁷

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve miközben felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az v–ix. oldalt.

Tekintsd át a Sarah Emma Woodruff haláláról szóló részt (79–81. oldal)! Mely tanok nyújtottak vigaszt és erőt Woodruff eldernek és feleségének? Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Woodruff elnök szerint milyen tapasztalatokra számíthatunk a lelkek világában? (Lásd 81–82. oldal.) Hogyan segít neked ez a tudás?
Miközben Woodruff elnök tanításait olvasod a szeretteink meggyászolásával kapcsolatban, milyen alapelveket látsz? (Lásd 83–84. oldal.) Te miként találtál békére, amikor elveszítetted szeretteidet? Hogyan segíthetünk másoknak, akik gyászolnak a halál óráján?
Miként veszi el Jézus Krisztus engesztelése a halál fullánkját? (Lásd 82. oldal; lásd még 1 Korinthusbeliek 15:55–57; Móziás 16:6–9.)
Mit tudsz meg Woodruff elnöknek azon gyermekekről szóló tanításaiból, akik meghalnak? (Lásd 84–87. oldal.)
Tekintsd át a 87–88. oldalt! Próbálj meg felidézni olyan családtagokat vagy barátokat, akik úgy tűnt, készen álltak, amikor eljött haláluk ideje! Mit tanulhatunk ezektől az emberektől? Woodruff elnök szerint mit kell tennünk, hogy felkészüljünk a halál utáni életre? (Lásd 87–88. oldal.)
Miként segítenek Woodruff elnök tanításai a halált és a feltámadást jobban megérteni?

Kapcsolódó szentírások: 1 Korinthusbeliek 15; Alma 11:42–45; 28:12; 34:32–41; Moróni 8:12–19; T&Sz 42:45–47; 76:50–70; 138:57