9. fejezet

Az evangélium hirdetése

Szorgalmasan és hithűen kell segítenünk másoknak abban, hogy elnyerjék a visszaállított evangélium áldásait.

Wilford Woodruff életéből

Hamarosan azt követően, hogy Wilford Woodruff megkeresztelkedett és az egyház tagjává konfirmálták, „nagy vágy élt [benne] az evangélium hirdetésére”. Így emlékezett vissza: „Egy vasárnap este egymagamban visszavonultam az erdőbe, és buzgó imában az Úrhoz fordultam, hogy nyissa meg számomra az utat, hogy elmehessek az evangéliumot hirdetni a föld lakosainak. Az Úr Lelke tanúságot tett arról, hogy imám meghallgatást nyert, és választ fogok kapni. Boldogan emelkedtem fel térdemről, és mintegy kétszáz métert gyalogoltam, amikor összetalálkoztam Elias Higbee-vel, egy főpappal, akinél néhány hónapig laktam. Amikor közelebb értem hozzá, ezt mondta: »Wilford testvér, az Úr Lelke azt mondja nekem, hogy fel kell, hogy szenteljünk, és misszióba kell menned.« Így feleltem: »Készen állok!«”¹

Püspöke irányítása alatt Wilford Woodruffot 1834. november 5-én pappá szentelték, majd pedig elhívást kapott, hogy missziót szolgáljon az Egyesült Államok déli részén. Hittel és szorgalommal szolgált; ezzel kezdte meg egész életen át tartó misszionáriusi szolgálatát, mely során emberek ezreinek segített befogadni a visszaállított evangéliumot. Heber J. Grant elnök ezt mondta róla: „Úgy hiszem, hogy a föld színén soha nem élt olyan ember, aki a lelkeknek Jézus Krisztus evangéliumához való nagyszerűbb megtérítője lett volna.”²

1840 januárjában, nem sokkal apostoli felszentelése után Wilford Woodruff elder Angliába érkezett, hogy misszionáriusként szolgáljon. Szolgálatát Staffordshire megyében kezdte, ahol számottevő sikert ért el. „Negyvenen csatlakoztak az egyházhoz keresztelés útján – jelentette –, és sok új ajtó tárul fel; a munka virágzása közepette, amikor kiálltam beszélni egy nagy gyülekezet elé Hanlyben, március elsején, az Úr kinyilvánította nekem, hogy hosszú napokon keresztül ez lesz az utolsó alkalom, hogy az embereket intsem. Amikor pedig felálltam, és elmondtam nekik, hogy hosszú időn át ez lesz az utolsó alkalom, hogy hangomat hallják, elámultak, mivel arra számítottak – ahogy jómagam is –, amikor beléptem a házba, hogy hónapokat fogok közöttük tölteni; Isten útjai és gondolatai azonban semmilyen tekintetben sem olyanok, mint a mi útjaink és gondolataink.”

Woodruff elder másnap imában az Úrhoz fordult, és megkérdezte, merre menjen. Így idézte fel: „Mivel úgy hiszem, hogy kiváltságom és kötelességem e tárgyban ismerni az Úr akaratát, ezért megkérdeztem Mennyei Atyámat Jézus Krisztus nevében, hogy tudassa velem akaratát ebben a dologban. Ahogy pedig kértem, az Úr megadta, és megmutatta, hogy akarata szerint azonnal Dél-Angliába kell mennem. Elbeszélgettem William Benbow testvérrel erről, aki korábban Herefordshire-ben lakott, és még mindig éltek ott barátai. Erőteljesen azt kívánta, hogy látogassam meg az országnak ama tájékát, sőt, nagylelkűen felajánlotta, hogy velem tart fivére otthonába és kifizeti utazásomat, amit én örömmel el is fogadtam.”³

1840. március 4-én Woodruff elder és William Benbow megérkeztek William fivére, John házába. „Egy órával azután, hogy megérkeztem otthonába – emlékezett vissza később Woodruff elnök – megtudtam, miért küldött oda az Úr. (…) Férfiak és nők társaságát találtam ott – mintegy hatszázukat –, akik Egyesült Testvérek név alatt csoportot alkottak, és a dolgok ősi rendjének visszaállításán munkálkodtak. Úgy akarták az evangéliumot, ahogy azt a próféták és apostolok tanították – csakúgy, mint jómagam is fiatal koromban.”⁴

A Benbow család gyorsan befogadta a visszaállítás üzenetét, és William visszatért Staffordshire-be, „miután része volt abban a boldog kiváltságban, hogy lássa fivérét, John Benbow-t, valamint egész háza népét … megkeresztelkedni az új és örökkévaló szövetségben”⁵. Woodruff elder körülbelül nyolc hónapig tartózkodott azon a vidéken. Később így emlékezett vissza: „Az első harminc nap során, miután megérkeztem Herefordshire-be, negyvenöt prédikátort és több száz tagot kereszteltem meg. (…) Kétezren csatlakoztak az egyházhoz körülbelül nyolc havi munka révén.”⁶

Erre az élményre utalva Woodruff elnök a következőket írta: „A herefordshire-i misszió egész története azt mutatja, milyen fontos is odafigyelni Isten szelíd, halk hangjára, valamint a Szentlélek kinyilatkoztatásaira. Az Úrnak volt ott egy népe, akiket felkészített az evangéliumra. Világosságért és igazságért imádkoztak, az Úr pedig elküldött hozzájuk engem.”⁷

Körülbelül két évvel Woodruff elder angliai szolgálata előtt a Lélek arra indította, hogy egy kisebb csoportnak is hirdesse az evangéliumot – saját családjának. Pátriárkai áldásában, amit idősebb Joseph Smith által kapott, azt az ígéretet kapta, hogy „be [fogja] hozni [atyja] háza népét Isten királyságába”⁸. 1838-ban, míg a szülővárosa közelében fekvő területen volt misszióban, úgy érezte, eljött az ideje e jövendölés beteljesedésének. Ezt írta:

„Tizennyolc napot töltöttem Farmingtonban és Avonban, ahol édesapám háza népénél, nagybátyjaimnál, nagynénéimnél, unokatestvéreimnél, szomszédoknál és barátoknál tettem látogatást; Jézus Krisztus evangéliumát hirdettem nekik, és arra törekedtem, hogy Isten királyságába hozzam őket. (…) Isten segítségével hithűen prédikáltam az evangéliumot atyám háza népének, és mindazoknak, akik vele voltak, csakúgy, mint más rokonaimnak.”

1838. július 1-jén Woodruff elder megkeresztelt hat embert, köztük mindazokat, akik atyja házában éltek, pontosan úgy, ahogy arra ígéretet kapott a pátriárkai áldásában. „Valóban az öröm napja volt az lelkemnek – mondta. – Édesapám, mostohaanyám és húgom is a keresztelkedők közé számláltatott. Később még számos rokon is követte őket. Úgy éreztem, hogy egyedül ennek a napnak a munkája bőségesen kárpótolt a szolgálat során végzett minden munkáért.

Ki tudná felfogni az örömet, a dicsőséget, a boldogságot és a megnyugvást, melyet Izráel egy eldere érez, amiért eszköz lehetett Isten kezében, hogy atyját, anyját, húgát, öccsét, vagy Ádám bármely leszármazottját átvezesse azon a kapun, mely az életre és a szabadításra nyílik? Senki, hacsak maga is meg nem tapasztalta ezeket a dolgokat, és rendelkezik Jézus Krisztus bizonyságával és a Mindenható Isten sugalmazásával.”⁹

Wilford Woodruff tanításai

Isten felelősnek tart minket az evangélium másokkal való megosztásáért

Az emberiség minden korban a boldogságot kutatja; társadalmi és otthoni békességre vágynak, amikor pedig a határtalan jövőre gondolnak, arra vágynak, hogy részük lesz azokban az áldásokban, melyeket a lét azon állapotához tartozónak említenek; nem tudják azonban, hogyan tegyenek szert rájuk, hacsak Isten egy szolgája el nem jön, és rá nem mutat az élet útjára.¹⁰

Mi vagyunk az egyetlen nép, akire e napokban rábízatott ez a szent evangélium, papság és szövetségek, és felelősségre leszünk vonva azért, hogy miként használtuk azokat. Így hát szorgalmasnak és hithűnek kell lennünk abban, hogy ezt a nagyszerű szabadítást felajánljuk az emberek gyermekeinek, valamint abban, hogy felépítsük Siont és Istenünk királyságát.¹¹

Nem bújhatunk ki alóla. Miért? Azért, mert ahogy Pál is mondja: „Jaj … nékem, ha az evangyéliomot nem hirdetem.” [1 Korinthusbeliek 9:16] Csupán egyetlen evangélium van; soha nem is volt, és nem is lesz több; és Pál ezt mondja: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kivűl, a mit néktek hirdettünk, legyen átok.” [Galátziabeliek 1:8] Azt mondom én nektek, az élő Isten szentjeinek, hogy az az evangélium a mi kezünkben van, angyalok szolgálata által küldetett el hozzánk – ez ugyanaz az evangélium, amit Ádámtól fogva Krisztusig tanítottak, majd Krisztustól egészen a mi napjainkig és nemzedékünkig, amikor Istennek volt népe a földön.¹²

Mióta Isten megteremtette a világot, soha nem volt még az embereken akkora felelősség, hogy figyelmeztessék ezt a nemzedéket, hogy felemeljük a hangunkat hosszan és hangosan, éjjel és nappal addig, míg miénk a lehetőség, és kijelenthetjük Isten szavát ennek a nemzedéknek! Ezt kell tennünk. Ez a mi elhívásunk. Ez a mi kötelességünk. Ez a mi teendőnk.¹³

Átgázoltam mocsarakon és átúsztam folyókon, kenyeremet ajtóról ajtóra kéregettem össze, és közel ötven évet szenteltem e munkának. És miért? Lett volna-e elég arany Kaliforniában, hogy kifizessen érte? Semmiképpen sem; amit én tettem, és amit fivéreim tettek, azért tettük, mert Isten megparancsolta nekünk. És ebben a helyzetben vagyunk ma is. Prédikáltunk és munkálkodtunk itthon és külhonban, és Isten segedelmével tovább szándékozunk folytatni munkálkodásunkat, amíg csak megtehetjük.¹⁴

Sokszor azt hiszem, hogy Izráel eldereiként és utolsó napi szentekként messze nem ismerjük fel, milyen helyzetben állunk az Úr előtt. A tőlünk megkívánt munka nagyszerű és hatalmas – a Mindenható Isten munkája ez. Felelősek vagyunk azért, hogy Krisztus evangéliumát a föld minden nemzete elé tárjuk. (…) Felelősségre leszünk vonva mindezért és a Magasságosnak építendő templomokért, amelyekbe beléphetünk, és szertartásokat végezhetünk halottainkért …¹⁵

Akkor majd sokan körbevesznek minket otthonunkban, akiknek kötelességünk prédikálni, hiszen éppoly szükséges prédikálni itthon, mint külhonban.¹⁶

Nagy örömre lelünk, amikor segítünk másoknak Krisztushoz jönni és a felmagasztosulás felé haladni

Add meg bármely léleknek az élet és szabadítás alapelveit, szolgáltasd ki számára ezeket a szertartásokat, és akkor eszközzé válsz Isten kezében annak a léleknek a szabadítására! Nem adatott az emberek gyermekeinek semmi más ehhez fogható. (…)

(…) Az Úr azt mondta: „És ha egész életeteken át bűnbánatot hirdettek ennek a népnek, és ha csak egy lelket vezettek hozzám, milyen nagy lesz az örömötök vele az én Atyám országában!” [T&Sz 18:15] (…) Hirdettük az evangéliumot minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek, amennyiben az Úr ajtót nyitott előttünk, és megadatott a kiváltság, hogy elmenjünk. Mégis a világ ma tele van olyan emberekkel, akik nem hallották Jézus Krisztus evangéliumát, és míg a papság a vállunkon nyugszik, kötelességünk van, és felelősséggel tartozunk az emberek szabadításáért, amilyen mértékben megadatik nekünk a kiváltság, hogy Ádám fiaira és lányaira ruházzuk ezeket az ajándékokat. Gondoljatok csak arra, hogy Krisztus evangéliumának befogadásával örökösei lehetünk Istennek és örököstársai Jézus Krisztusnak, valamint részünk lehet az első feltámadásban, előjöhetünk sírunkból, dicsőségbe, halhatatlanságba és örök életbe öltözve, majd pedig beléphetünk Isten és a Bárány színe elé, és velük lakozhatunk mindörökké a mennyekben! Ki képes felfogni ezt? Talán a föld lakosai? Nem, ők nem értik. (…) Én magam felismerem, hogy minden dologban az Úrtól függünk. Ő őriz meg minket. Ő szabadításunk szerzője. Jézus Krisztus életét adta, hogy megváltson minket vérével, és ezáltal megadatnak nekünk ezek az áldások. (…)

(…) Nem adathat nagyobb elhívás az embernek, mint hogy részesüljön ebben a jogban és kiváltságban, hogy elmenjen és megszabadítsa az emberek lelkét – megszabadítsa őket azáltal, hogy hirdeti nekik az evangéliumot, részesíti őket Isten házának szertartásaiban, hogy maguk is felkészültek lehessenek arra, hogy belépjenek a menny királyságába és valamely celesztiális dicsőségbe. (…)

Sokszor azt gondolom, hogy mi magunk nem becsüljük meg azokat az áldásokat, amelyeket élvezhetünk, és amelyek karnyújtásnyira vannak tőlünk. Szívünket Isten királyságának, Isten Sionjának felépítésére és Isten munkájára kell összpontosítanunk, míg itt vagyunk és hatalmunkban áll elvégezni e dolgokat. Elnökségként és apostolokként kötelességünk nem pusztán önmagunkért munkálkodni, hanem elküldeni Izráel eldereit a föld nemzeteihez, hogy hirdessék az evangéliumot. Az ajtók nyitva állnak ma sok nemzet között Krisztus evangéliumának terjesztése előtt, hogy az embereket Krisztushoz hozzuk, hogy elnyerhessék ezeket az áldásokat.¹⁷

Szinte egész életemet ebben az egyházban töltöttem, és azóta, hogy beléptem ebbe az egyházba, missziókra mentem, és attól a naptól fogva eddig soha nem is hagytam fel ezzel. Mindig nagy örömöt leltem ebben, ahogyan ma is. Amikor meghalok és testemet elhagyom, nem szeretném, ha bárki is előléphetne és azt mondhatná, hogy elhanyagoltam kötelességemet, és nem nyújtottam neki szabadítást, amennyire tudtam. Mindig nagy örömöt leltem az evangélium prédikálásában; örömöm volt az élet és szabadítás szertartásainak kiszolgáltatásában itthon és külhonban, mivel tudtam, hogy ez Isten munkája, ahogyan ma is tudom, hogy az.¹⁸

Mások vallásának kritizálása helyett inkább éljünk úgy, hogy megmutassuk saját vallásunk igazságát és jóságát!

Amikor elmentek a környezetetekben az evangéliumot hirdetni, soha ne próbáljátok – úgymond – lerombolni egy ember házát, mielőtt építenétek neki egy jobbat; soha ne támadjátok senki vallását se, bárhová mentek is! Legyetek készek megengedni minden embernek, hogy élvezetet leljen saját vallásában! Ez mindenkinek jogában áll. Ha nem fogadják el bizonyságotokat Krisztus evangéliumát illetően, az az ő dolguk, nem a tiétek! Ne töltsétek időtöket más felekezetek vagy csoportok lejáratásával! Erre nincs időnk. Soha nem helyes így cselekedni!¹⁹

Hit, ima és alázat által törekedjetek bölcsességet nyerni és szert tenni Isten Lelkére, aki minden munkátokban irányít majd titeket! A bölcsesség Isten egyik legnagyobb ajándéka, a bölcsesség hangja pedig nem fogja azt mondani, hogy időnket napjaink felekezeteivel való háborúskodással töltsük, ellentmondva emberi nézeteknek, kifigurázva a minket körülvevő vallásokat, ezáltal elvágva magunkat hallgatóink fülétől, akadályt állítva az emberek szívében a világosság és igazság elé – mások véleményei és vallásai épp oly kedvesek az ő számukra, mint amilyen a miénk a mi számunkra. (…) Beszéljetek a szabadításról szelíden és alázattal, az örök igazság, bölcsesség, világosság és tudás erejével, melyek Isten Fia evangéliumának első alapelveiben rejlenek! Eszköz lehettek az emberek lelkének megszabadításában, ők pedig veletek együtt fognak örvendezni, amiért megpillanthatták annak világosságát! Soha ne kerekedjünk az evangélium fölé, és soha ne térjünk el attól, hogy olyasmit hirdessünk, ami idegen az elhívásunktól, illetve ne szálljunk hasztalan vitába különféle szavakról! Gyümölcséről ismerszik meg minden fa, és ha hithűek vagyunk az Úr előtt, ha bölcs és meggondolt úton haladunk, akkor bizonyos, hogy jó gyümölcsök fogják követni munkánkat.²⁰

Az egyház minden tagjának az legyen a célja, hogy saját életében a gyakorlatban vigye véghez az evangélium alapelveit! Nincs semmi jobb módja a világ meggyőzésének azok igazságáról, mint az, ha saját tetteink és egymással és az emberiséggel való bánásmódunk mutatják, milyen felemelő hatással vannak ránk. Nagy dolgokat állítunk, és ugyanilyen magasnak kell lennie a tisztaság mércéjének köreinkben, hogy megfeleljen ezeknek az állításoknak!²¹

A Szentlélek útmutatást nyújt azoknak, akik megosztják az evangéliumot, és azoknak is, akik befogadják azt

Sikerünk titka – ami a megtérteket illeti – nem más, mint hogy ugyanazt az evangéliumot hirdetjük annak teljes egyszerűségében és világosságában, mint amit Jézus hirdetett, továbbá hogy a Szentlélek megpihen azokon, akik befogadják azt, és eltölti szívüket kimondhatatlan örömmel és boldogsággal, eggyé téve őket. Ekkor pedig maguk is tudják a tanról, hogy vajon Istentől van-é avagy embertől.²²

Honnan volt Izráel e száz és ezer elderének … hatalma, hogy elmenjen külhonba, … és prédikálja az evangéliumot Ádám fiainak és lányainak meggyőzésére? Mindez Isten hatalmából történt. Nincs olyan elder ebben az egyházban, akinek hatalmában állna elmenni és megtenni Isten akaratát, [csakis] Isten hatalma által. Ha van bármi hatalmunk, az Istentől van, és bizalmunkat belé kell helyeznünk minden dologgal kapcsolatban.²³

Amikor egy olyan ember, akinek arra felhatalmazása van, prédikálja az evangéliumot, akkor megígéri Jézus Krisztus nevében mindazoknak, akik hisznek és engedelmeskednek, hogy megadatik nekik a Szentlélek. Ezen ígéret ereje által mindannyian megtudhatják, hogy mindez Istentől való-e vagy embertől. Ha egy felhatalmazással nem rendelkező ember lép elő, azt színlelve, hogy ugyanezt az evangéliumot hirdeti, akkor nem számít, milyen rátermett és tehetséges is, tanítását könnyű leleplezni, mivel az ígéretek, melyeknek a Krisztusban hívőket kell követniük, nem válnak valóra; a Szentlélek, mely ajándékaiban részesíti az embert, nem kerül befogadásra, így aztán napvilágra kerül az emberi tanok hamissága, hogy senki meg ne tévesztessék.²⁴

Hacsak nincs az emberrel a Szentlélek, amikor elmegy az evangéliumot prédikálni, akkor nem tud eleget tenni kötelességének, amikor azonban vele van, akkor biztonságban van; menjen ahova csak akar, szavainak meglesz a hatásuk a föld becsületes és szelíd embereinek szívére.²⁵

Nem számít, milyen korú az ember, aki az evangéliumot hirdeti – legyen akár huszonöt, akár kilencven, vagy akár ötszáz esztendős –, amennyiben sugalmazásban van része Isten Lelke és ereje által.²⁶

Az Úr járjon előttünk, előkészítve számunkra az utat, és bebocsátást nyújtva nekünk az emberek szívébe, hogy elvégeztethessék a jó, és Isten királysága előre gördülhessen!²⁷

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Vedd fontolóra ezeket az ötleteket, miközben a fejezetet tanulmányozod, illetve miközben felkészülsz a tanításra! További segítségért lásd az v–ix. oldalt.

Tekintsd át Wilford Woodruff elder beszámolóját arról, amikor elment John Benbow otthonába (90–92. oldal)! Milyen módon lett Woodruff elder a Benbow farmra vezetve? Amikor ezt a feljegyzést olvasod, mit tanulsz William Benbow példájából?
Keress olyan szavakat vagy kifejezéseket a 92–93. oldalon, melyek azt mutatják, milyen érzéseik voltak William Benbow-nak és Wilford Woodruffnak, amikor családtagjaik befogadták az evangéliumot! Neked milyen érzéseid voltak, amikor szeretteid csatlakoztak az egyházhoz, illetve visszatértek az egyházi tevékenységhez?
Tekintsd át Woodruff elnök szavait az evangélium megosztásáról szóló felelősségünkről (93–95. oldal)! Milyen konkrét dolgot tehetünk, hogy megosszuk az evangéliumot családtagjainkkal és barátainkkal? Miként tudunk együttműködni a teljes idejű misszionáriusokkal ebben az erőfeszítésben?
Miként tudunk eleget tenni annak a kötelességünknek, hogy a föld minden nemzetének tanítsuk az evangéliumot (lásd 95. oldal)?
Időnként miért vonakodunk megosztani az evangéliumot? Hogyan tudjuk legyőzni a félelmeinket?
Miért olyan örömteli élmény a misszionáriusi munka? (Lásd 95–96. oldal.) Milyen élményekben volt részed, melyek során érezted az evangélium megosztásának örömét?
Miért fontos elkerülnünk mások vallásának kritizálását? (Lásd 96–97. oldal.) Miként tehetünk tanúságot az egyház igaz voltáról anélkül, hogy más egyházakat kritizálnánk?
Tekintsd át az utolsó előtti bekezdést a 97. oldalon! Miként befolyásolják tetteink másoknak az egyházról alkotott véleményét?
Mit tanulsz, miközben Woodruff elnöknek a Szentlélekről és a misszionáriusi munkáról mondott szavait olvasod? (Lásd 97–99. oldal.) Mit kell tennünk, hogy érdemesek legyünk a Lélek társaságára?

Kapcsolódó szentírások: Máté 28:19–20; T&Sz 4; 18:10–16; 42:11–14; 50:13–22; 60:2–3; 84:88; 88:81