Váratlan fordulat
A gimnáziumban elkezdtem randevúzni egy fiatal férfival, akit a családom nem kedvelt. Végül az ellenkezésük következtében rosszindulatúvá váltam a testvéreimmel, és utálatossá a szüleimmel szemben. Sajnos meg voltam róla győződve, hogy ők nem tudják, mi a jó nekem; egyedül én tudom. Hogyan ellenezhetik ennyire a barátomat? Igen, néha szörnyű dolgokat mondott nekem. De azt gondoltam, azért bánt engem, mert szeret. Úgy éreztem, senki más nem törődik velem.
E durva kapcsolat megváltoztatta az érzelmeimet és a felfogásomat. Az egyik pillanatban mindenkire mérges voltam, a másikban pedig csalódott önmagamban. Nem jártam az egyházba, menekültem mindenki elől, aki szeret engem, és elkerültem minden lelki dolgot, különösen a jó zenét. Nagyon szenvedtem, bár ezt soha nem vallottam volna be.
Miközben így küzdöttem a életemmel és mindenkivel körülöttem, a hegedűtanárom segítséget kért tőlem. Ő volt az Elemi zenei vezetője az egyházközségében, amely egy olyan úrvacsoragyűlésre készült, ahol az Elemi adja majd elő az énekeket. A tanárom megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e hegedűn kísérni néhány éneket. Nem akartam ugyan, de igent mondtam. Amikor kezembe adta a kottákat, megnéztem a címeket. Az utolsó darab az „Úr gyermeke vagyok” (Egyházi énekek, 96. o.) című ének volt.
Nem nagyon lelkesített a dolog, mert ismertem a zene erejét. Mindenesetre elkezdtem gyakorolni az énekeket, miközben mindent megtettem azért, hogy visszaszorítsam a Lelket: többek között arra gondoltam, mennyire utálom a családomat, és megpróbáltam kiverni az énekeket a fejemből, amikor éppen nem gyakoroltam.
Amikor végre elérkezett az előadás vasárnapja, alig vártam, hogy túl legyünk rajta. A program során megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a Lelket, amikor azonban elérkezett a záróének, a hegedűtanárom valami olyat tett, amire nem számítottam. Megfordult, és megkérte a gyülekezetet, hogy énekeljen velük.
Ráhelyeztem a vonót a hegedű húrjaira, és megszólaltattam az első hangot. A Lélek olyan erővel öntött el engem, hogy már a második sor vége előtt könnyek gördültek végig az arcomon. A Lélek azt mondta nekem, hogy figyeljek a dal szövegére, és emlékezzek rá, hogy Isten gyermeke vagyok, hogy mindig különleges leszek a számára, és hogy nincs szükségem egy sértegető barátra. Nekem Őrá van szükségem.
A himnusz egyszerű szavait éneklő fiatalok és idősek együttes hangja segített nekem meghallani és megérteni az Ő szavait, a családom szavait és az egyházi vezetőim szavait. A zene volt a gyengém. Mennyei Atya tudta, hogy a zene nyithat utat a szívemhez. Én voltam az, akinek változnia kellett, nem pedig a családom.
Az Úr ismeri és megérti a zene erejét (lásd T&Sz 25:12). Fel tud emelni minket, és képes megnyitni a szívünket és az elménket a Lélek előtt. Mindig hálás leszek a zenéért, és azért a lelkiségért, melyet még ma is hoz az életembe.