Első elnökségi üzenet
A mester hídépítő
Sok évvel ezelőtt olvastam David S. Lavender A nyugati tengerhez vezető út című könyvét. Ez egy lebilincselő beszámoló Meriwether Lewis és William Clark hősies útjáról, amikor híres expedíciójukat vezették Észak-Amerikán át, hogy felfedezzék a Csendes-óceánhoz vezető szárazföldi utat.
Utazásuk kész rémálom volt, ami teli volt fárasztó küszködésekkel, mély hegyszorosokon való átkelésekkel és rengeteg gyaloglással, miközben magukkal kellett vinniük ellátmánnyal megrakott csónakjaikat, hogy ha megtalálják a legközelebbi folyót, vízen haladhassanak tovább.
Élményeik olvasása közben gyakran eltűnődtem: „Mi lett volna, ha lettek volna modern hidak, amelyek átíveltek volna a szorosok vagy a háborgó vizek felett?” Ekkor eszembe jutottak korunk azon nagyszerű hídjai, amelyek ilyen feladatokat látnak el: a gyönyörű Golden Gate-híd San Franciscóban; a robosztus Harbour-híd Sydneyben, és több másik más országokban.
Valójában mindannyian utazók vagyunk, vagyis a halandóság felfedezői. Nem rendelkezünk egy korábbi személyes tapasztalat előnyeivel. Meredek szakadékokon és háborgó vizeken kell átkelnünk földi utazásunk során.
Talán egy ilyen komor gondolat inspirálta Will Allen Dromgoole „A hídépítő” című versét is:
Magányos útján egy öregember
a hűvös, szürkülő esten
hatalmas, mély szakadékhoz jutott,
melyben hömpölygő folyam futott.
Az ember átkelt a félhomályban
– semmitől sem félve az árban –,
de biztonságban partot érve
hidat emelt a víz fölébe.
Egy másik vándor megkérdezte a vándort:
„Bátyám, erőd erre miért pazarlod?
Utad a nyugvó nappal véget ér,
e tájra lábad többé vissza nem tér.
Magad átkeltél a mélységen –
miért emelsz hát hidat az éjben?”
A hídépítő felemelte ősz fejét:
„Barátom, az ösvényen, mit megjártam én,
Sokaság jön majd énutánam,
kinek át kell kelnie az árban.
E folyam, mi nekem semmiség,
egy ifjúnak talán nagy veszély.
Alkonyatkor neki is át kell kelnie, megtéve az utat –
barátom, néki építem e hidat!”1
A vers üzenete elgondolkodtatott és vigaszt nyújtott lelkemnek, hiszen Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus volt a legfőbb tervezője és építője a számotokra, a számomra és az egész emberiség számára épült hidaknak. Hidakat épített, melyeken át kell kelnünk, ha el akarjuk érni mennyei otthonunkat.
A Szabadító küldetését előre megjövendölték. Máté feljegyezte: „Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak; mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.”2
Ezt követte születésének csodája, majd a pásztorok gyülekezése, akik sietve eljöttek ahhoz a jászolhoz, ahhoz az édesanyához és ahhoz a gyermekhez. Még a napkeletről utazó bölcsek is követték azt a csillagot, majd drága ajándékaikat a gyermek lába elé helyezték.
A szentírások feljegyzik, hogy Jézus „növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta”3, majd „széjjeljárt jót tévén”4.
Hidak, melyeket a Szabadító épített
Milyen személyes hidakat emelt, és milyen hidakon kelt át itt, a halandóságban, miközben kijelölte számunkra a követendő utat? Tudta, hogy a halandóság rengeteg veszélyt és nehézséget tartogat. Kijelentette:
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”5
Jézus biztosította nekünk az engedelmesség hídját. Megbízható példát mutatott a személyes engedelmességre azáltal, hogy betartotta Atyja parancsolatait.
Amikor a Lélek a pusztába vitte, legyengült a böjttől. A felkínált dolgokból látszott, hogy sátán elemében volt a csábításnak. Az elsővel a Szabadító fizikai szükségleteinek, azaz éhségének kielégítését célozta meg. A Szabadító erre így felelt: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik.”6
Ezt követően sátán hatalmat ajánlott neki. A Szabadító így felelt: „Meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet.”7
Végül sátán vagyont és világi dicsőséget ajánlott neki. Ő erre így felelt: „Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.”8
Pál apostol azt a sugalmazást kapta az Úrtól, hogy jelentse ki napjainkra, valamint saját korának is: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek”9
A mellébeszélések elkerülése végett szeretném megemlíteni Ted Koppel, televíziós újságíró szavait, aki egyszer azt mondta egy egyetemi ballagáson: „Mózes nem a tíz javaslatot, hanem a tíz parancsolatot hozta le a Sínai-hegyről!”10
Némi humorral fűszerezett a Mark Twain és egy barátja beszélgetéséről szóló történet. Vagyonos barátja így szólt Twainhez: „Mielőtt meghalok, szándékomban áll elzarándokolni a Szentföldre. Megmászom a Sínai-hegyet, és hangosan felolvasom a tízparancsolatot.”
Twain így felelt: „Miért nem maradsz inkább itthon, és tartod be azokat?”
A Mester által biztosított második híd, amelyen át kell kelnünk, a szolgálat hídja. A Szabadítóra a szolgálat példaképeként tekintünk. Jóllehet Ő Isten Fiaként jött el a földre, mégis alázatosan szolgálta a körülötte lévőket. Lejött a mennyből, hogy halandó emberként éljen a földön, és megalapítsa Isten királyságát. Dicsőséges evangéliuma átformálta a világ gondolkodását. Meggyógyította a betegeket, és Ő volt az, aki miatt a béna járt, a vak látott és a süket hallott. Még a halottakat is feltámasztotta.
Máté könyvének 25. fejezetében a Szabadító ezt mondja a hithűekkel kapcsolatban, akik jobb keze felől állnak majd diadalmas visszatértekor:
„Akkor ezt mondja a király [nekik]: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.
Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;
Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.
„Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?
És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna?
Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?
És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”11
Richard L. Evans elder (1906–1971) a Tizenkét Apostol Kvórumából egyszer ezt a tanácsot adta: „Nem tudunk mindenkiért mindenhol mindent megtenni, de valakiért valahol tehetünk valamit.”12
Hadd meséljek nektek egy olyan szolgálati lehetőségről, amely váratlanul és szokatlan módon adatott nekem. Egy régi barátom unokája felhívott telefonon. A hölgy ezt kérdezte: – Emlékszik még Francis Bremsre, aki az Ön vasárnapi iskolai tanítója volt? Igennel feleltem. Így folytatta: – Nos, ő most százöt esztendős. Egy kicsiny idősek otthonában él, de vasárnaponként összegyűlik nála az egész család, és vasárnapi iskolai leckét tart nekünk. Múlt vasárnap nagyapa bejelentette: – Kedveseim, ezen a héten meg fogok halni. Kérlek titeket, hívjátok fel Tommy Monsont, és mondjátok meg neki. Ő majd tudni fogja, mit tegyen.
Másnap este meglátogattam Brems testvért. Nem tudtam beszélni hozzá, mert süket volt. Nem tudtam üzenetet sem írni neki, amit elolvashatna, mert nem látott. Mihez kezdhettem hát? Elmondták, hogy a család úgy kommunikál vele, hogy jobb kezének mutatóujját bal tenyerére teszik, leírják vele a látogató nevét, majd a közlendő üzenetet. Ezt az eljárást követve fogtam a mutatóujját, és tenyerén kibetűztem a nevemet: T-O-M-M-Y M-O-N-S-O-N. Brems testvér nagyon izgatott lett, majd megfogta a kezemet, és a fejére helyezte. Tudtam, hogy arra vágyik, adjak neki papsági áldást. A sofőr, aki elvitt az idősek otthonába, mellém állt, amikor kezünket Brems testvér fejére helyeztük, és megadtuk neki a hőn áhított áldást. Utána patakokban folytak a könnyei világtalan szeméből. Megragadta a kezünket, és szájáról leolvastuk, amit mond. Az üzenet így szólt: „Nagyon köszönöm!”
Brems testvér még azon a héten elhunyt, ahogy előre megmondta. Telefonon értesítettek, majd találkoztam a családdal a temetés előkészületei során. Nagyon hálás vagyok, hogy nem halogattam a szolgálat lehetőségét.
A szolgálat hídja gyakori átkelésre invitál minket.
Végül az Úr megadta nekünk az ima hídját. Arra utasít: „Mindig imádkozz, és én kitöltöm rád Lelkemet és nagy lesz a te áldásod.”13
Szeretném felolvasni nektek, mit írt nekem egy édesanya a levelében az imával kapcsolatban. Azt írta:
„Időnként eltűnődöm, van-e bármilyen hatásom gyermekeim életére. Különösen azért, mert egyedülálló anyaként két munkahelyen dolgozom, hogy kijöjjünk a keresetemből, és néha nagy felfordulásra érek haza, de soha nem adom fel a reményt.
Gyermekeimmel az általános konferencia televíziós közvetítését néztük, ahol Ön az imáról beszélt. A fiam ezt mondta: – Anya, te azt már megtanítottad nekünk. Azt feleltem: – Ezt hogy érted? Így válaszolt: – Hát, arra tanítottál minket, hogy imádkozzunk, és megmutattad, hogyan kell. Az egyik este azonban, amikor valamit kérdezni akartam tőled, és bementem a szobádba, térden állva találtalak, mert Mennyei Atyánkhoz imádkoztál. Ha Ő fontos neked, nekem is az lesz!”
A levél ezzel zárult: „Azt hiszem, az ember soha nem tudja, milyen hatással is van, míg egy gyermek meg nem figyeli olyasvalami megtétele közben, amire megpróbálta megtanítani.”
A Mester példája
Az imával kapcsolatos történetek közül egyik sem érint meg annyira, mint Jézus imája, amit a Gecsemáné kertben mondott. Úgy érzem, ezt Lukács írja le a legjobban:
„És… méne az ő szokása szerint az Olajfák hegyére; követék pedig őt az ő tanítványai is.
És mikor ott a helyen vala, monda nékik: Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek.
És ő eltávozék tőlök mintegy kőhajításnyira, és térdre esvén, imádkozék,
Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!
És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt.
És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.”14
Kis idővel ezután jött a kereszthez vezető menetelés. Milyen szenvedést kellett elviselnie nehéz útja során, saját keresztjét hordozva! E szavakat hallották tőle a kereszten: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek.”15
Hosszas szenvedés után Jézus így szólt: „Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.”16
Ezek az események, dicsőséges feltámadásával egyetemben, kiegészítették trilógiánk utolsó hídját: az engedelmesség hídját, a szolgálat hídját, az ima hídját.
Jézus, a Hídépítő, áthidalta azt az óriási szakadékot, melyet halálnak nevezünk. „Mert a mi képen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.”17 Ő megtette értünk azt, amit mi nem tudtunk volna megtenni önmagunkért, így az emberiség át tud kelni – az örök életre – azokon a hidakon, melyeket Ő épített.
Beszédem végén „A hídépítő” című versből idézek, kisebb változtatásokkal:
„Magad átkeltél a mélységen –
miért emelsz hát hidat az éjben?”
Sokaság jön majd énutánam,
kinek át kell kelnie az árban.
E folyam, mi nekem semmiség,
nékik talán nagy veszély.
A homályban nekik is át kell kelniük, megtéve az utat;
barátom, nékik építem e hidat.”
Imádkozom azért, hogy elég bölcsek és határozottak legyünk ahhoz, hogy átkeljünk azokon a hidakon, melyeket a Szabadító épített a számunkra.