Egy segítőegyleti tanítás, mely megváltoztatta a családunkat
Kívántad már valaha, hogy bárcsak lenne egy egyszerű, csodálatos módja annak, hogy megvédd családodat a gonosz hatásoktól, melyek minden oldalról támadják őket?
Hetedikes korában folyamatos változást tapasztaltam fiunk, Jacob hozzáállásában (a neveket megváltoztattuk). Rendes fiatal férfi volt, de időnként elég udvariatlanul viselkedett, és lázadozott. Megszállottja lett a televíziónak, a videojátékoknak és az internetnek. Állandóan harcolnunk kellett vele, hogy írja meg a leckéjét, tartsa rendben a szobáját, és segítsen a ház körül. Az idősebb gyermekeinknél is tapasztaltam ugyanezt, amikor tizenévesek lettek, de úgy éreztem, ez sokkal komolyabb. Személyesen is voltak szomorú tapasztalataim azzal kapcsolatban, hogy néhány gyermek elfordul az egyháztól, amikor felnő. Buzgón imádkoztam, hogy megtudjam, hogyan védjem meg a legkisebb fiamat és az egész családomat a világ gonosz hatásaitól.
Nem számítottam csodára azon a bizonyos novemberi vasárnapon, amikor leültem a Segítőegylet hátsó soraiban. Randall nőtestvér, a Segítőegylet elnökségének tanácsosa bejelentette, hogy a tanítás témája a szentírás-tanulmányozás lesz, és bűntudattól sújtva, elcsigázottan, a saját családomra gondoltam. – Csak ne egy újabb leckét a szentírás-tanulmányozásról! – gondoltam magamban. – Próbálom megtenni, ami tőlem telik!
A férjem jó férj és apa, aki mindig is mélységesen szerette a családját, de a családi szentírás-tanulmányozásra nem lehetett rávenni. Imádkoztunk a gyerekekkel, és igyekeztünk rendszeresen családi estet tartani. De akármikor javasoltam a családi szentírás-tanulmányozást, ő hallani sem akart róla. Mivel éreztem, hogy nagyon fontos, minden gyermekemmel külön olvastam, mielőtt ágyba dugtam őket. Nem tudtam, mi mást tehetnék még.
Az utóbbi időben azonban, bármikor próbáltam olvasni Jacobbal, legtöbbször azt mondta: – Jaj, ne most! Túl fáradt vagyok [vagy túl elfoglalt, meg ilyesmi; ezernyi kifogása volt]. Majd olvasok egyedül! Mindig, amikor nem olvastuk együtt a szentírásokat, és megkérdeztem őt másnap reggel, azt mondta, hogy valahogy „elfelejtette” a dolgot. Arra gondoltam, mit is érhetnék el nála a szentírás-tanulmányozással, mikor hallja, hogy az édesapja a másik szobában tévézik.
Ahogy Randall nőtestvér belefogott a tanításba, arra számítottam, hogy még egy történetet hallgathatok végig arról, hogy mennyire élvezi „egy tökéletes család” a szentírás-olvasást. Ehelyett Randall nőtestvér egy ószövetségi történetet kezdett mesélni: „A 4 Mózes 21. fejezete arról szól, hogy tüzes kígyók támadják meg az izraelitákat, miközben az ígéret földje felé haladnak. Sokakat megmartak, és az emberek belehaltak. Az izraeliták, látva a rettenetes pusztítást, megbánták a bűneiket, és arra kérték Mózest, hogy imádkozzon az Úrhoz, hogy szabadítsa meg őket a kígyóktól, és hozzon gyógyulást rájuk.”
Lelki szemeimmel láttam a családomat, amint utazik át az életen, és hirtelen megtámadják a tüzes kígyók, a saját utolsó napi viperáink – a bűncselekmények, drogok, pornográfia és erkölcstelenség – képében. Ugyanolyan tehetetlennek éreztem magam, mint az izraeliták.
Randall nőtestvér elmesélte, hogy az Úr azt parancsolta Mózesnek, hogy készítsen egy érckígyót (Krisztus szimbóluma), és tűzze egy pálcára. Ezután Mózes megígérte a népnek, hogy ha valakit megmar egy kígyó, csak fel kell tekintenie az érckígyóra, és akkor életben marad. Ennek az ígéretnek az egyszerűsége ellenére Alma azt mondja nekünk, hogy „sokan voltak annyira makacsak, hogy nem akartak ránézni, ezért elvesztek. Most azért nem akartak ránézni, mert nem hitték, hogy meg fogja gyógyítani őket” (Alma 33:20).
Randall nőtestvér elmondta nekünk, hogy bár napjainkban a tüzes kígyók más alakot öltenek, mi is feltekinthetünk Krisztusra, és megszabadulhatunk. Napjaink prófétái megmondták nekünk, hogy olvassuk naponta a szentírásainkat, úgy egyénileg, mint a családunkkal; imádkozzunk személyesen és a családdal is; járjunk el a gyűléseinkre; fizessük a tizedet; tartsunk bűnbánatot; legyünk érdemesek arra, hogy elmehessünk a templomba; és tartsunk családi estet. Mi így tekintünk fel Krisztusra és gyógyulunk meg.
Az elv egyszerűsége miatt először túl könnyűnek tűnt ahhoz, hogy megvédjen bennünket a mindennapi kísértésektől. Ám, miközben Randall nőtestvér beszélt, megérintette a szívemet, és úgy éreztem, hogy az Úr szól hozzám rajta keresztül. Rájöttem, hogy ez egyszerűen hit kérdése. Vajon elhiszem-e napjaink prófétáinak és apostolainak szavait, vagy elfordulok az érckígyótól, ahogyan oly sok izraelita tette?
Azzal az elhatározással tértem haza az egyházból, hogy segítek a családomnak megerősödni a családi ima és a szentírás-tanulmányozás által. Hetekig imádkoztam, hogy a férjem szíve meglágyuljon. Böjtöltem. Tartottam egy különleges családi estet, és meghívtam rá a kevésbé tevékeny házas fiamat is a családjával. Mózesről és a tüzes kígyókról tanultunk. Egyik este végül megkérdeztem a férjemet, hogy kezdhetnénk-e úgy az újévet, hogy családként szentírást tanulmányozunk. Újév első napján ő kezdte el vezetni a családunkban a napi szentírás-tanulmányozást.
A családunk nem vált egyik napról a másikra tökéletessé, de ámulva figyeltem, hogy mennyivel jobb lett az otthoni légkör. Kevesebbet vitatkoztunk, és kedvesebbek voltunk egymással otthon. Már korántsem veszítettem el a fejemet vagy csüggedtem el olyan gyakran. Olyan közel éreztem magam a férjemhez és az Úrhoz, hogy az csodálatba ejtett. Ami azonban a legtöbbet változott, az Jacob magatartása volt. Elkezdett minket emlékeztetni arra, hogy családi szentírás-tanulmányozást kell tartani, és önként olvasott.
Újra felfedeztem az abban rejlő bölcsességet, hogy kövessük a prófétákat, és hagyatkozzunk az ígéreteikre. Bizonyságom van James E. Faust elnök, az Első Elnökség második tanácsosának e szavairól: „A szülőknek gyakran emberfeletti erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy egy nyüzsgő család minden tagját rávegyék, hogy keljenek fel és gyűljenek össze a családi imához és szentírás-tanulmányozáshoz. Lehet, hogy nem mindig lesz kedvetek imádkozni, amikor a család végre együtt van, a kitartásért azonban nagy jutalom jár.”1