A házasságomat a büszkeségem elé helyezni
Mint minden házaspárnak, a férjemnek és nekem is voltak nézeteltéréseink a házasságunk során. Egy eset azonban különösen mély nyomot hagyott bennem. Már nem emlékszem a vita okára, de odáig fajult a dolog, hogy már egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, és emlékszem, úgy éreztem, hogy az egész a férjem hibája volt. Úgy éreztem, semmi olyat nem tettem, amiért bocsánatot kellene kérnem.
Ahogy telt-múlt a nap, arra vártam, hogy a férjem bocsánatot kérjen tőlem. Biztosan látja, mennyire nincs igaza! Nyilvánvalónak kell lennie, hogy milyen nagyon megsértett engem. Úgy éreztem, ki kell állnom az igazam mellett; ez az egy dolog számított.
A nap vége felé kezdtem felismerni, hogy hiába várakozom, így hát az Úrhoz fordultam imában. Azért imádkoztam, hogy a férjem felismerje, mit tett, és hogy az mennyire sértette a házasságunkat. Azért imádkoztam, hogy sugalmazást kapjon rá, hogy bocsánatot kérjen, és lezárjuk végre a vitánkat.
Miközben imádkoztam az az erős érzésem támadt, hogy nekem kell odamennem a férjemhez és bocsánatot kérnem. Egy kissé meglepett az érzés, és azonnal világossá tettem az imámban, hogy semmi rosszat nem tettem, így hát nem kell tőle bocsánatot kérnem. Hirtelen a következő erőteljes gondolatom támadt: „Azt akarod, hogy igazad legyen, vagy házas akarsz lenni?”
Miközben átgondoltam ezt a kérdést, felismertem, hogy ragaszkodhatok a büszkeségemhez, és várhatok, amíg a férjem bocsánatot kér, de vajon az meddig fog tartani? Napokig? Borzalmas volt, amíg nem szóltunk egymáshoz. Megértettem, hogy bár ez az eset önmagában nem jelentené a házasságunk végét, ha azonban mindig makacs vagyok, az komoly kárt okozhat az évek során. Úgy döntöttem, sokkal fontosabb, hogy boldog, szeretettel teljes házasságban éljünk, mint hogy megtartsam a büszkeségemet egy olyan dolog miatt, ami később jelentéktelennek tűnik majd.
Odamentem a férjemhez, és bocsánatot kértem azért, hogy felbosszantottam. Ő is bocsánatot kért, és hamarosan újra boldogok és egyek voltunk szeretetben.
Azóta több olyan alkalom is volt, amikor ismét fel kellett tennem magamnak a kérdést: „Azt akarod, hogy igazad legyen, vagy házas akarsz lenni?” Milyen hálás vagyok azért a nagyszerű leckéért, melyet akkor tanultam, mikor először szembe kerültem ezzel a kérdéssel. Ez mindig segített nekem átgondolni a prioritásaimat, a férjemet és a házasságomat pedig a büszkeségem elé helyezni.