A misszionáriusok isteni elhívása
Az Úrnak szüksége van minden rátermett fiatal férfira, hogy felkészüljön és – mától kezdve – újra elkötelezze magát, hogy érdemesen él az Isten prófétájától érkező misszionáriusi elhívásra.
Drága fivéreim a papságban, jó estét kívánok! Ma este a misszionáriusi szolgálatról szeretnék beszélni. Beszédemet a világszerte összegyűlt, ároni papságot viselő fiatal férfiak hatalmas seregéhez intézem, illetve édesapáikhoz, nagyapáikhoz és vezetőikhez, akik őrködnek felettük.
A misszionáriusi munka témája közel áll a szívemhez, mint ahogy mindenkinek a Hetvenek nyolc kvórumában, akiket az Úr kijelölt, hogy menjenek „az ő orczája előtt, minden városba és helyre, a hová ő menendő vala”1. A misszionáriusi munka az egyház éltető ereje, és életmentő áldás mindazoknak, akik elfogadják üzenetét.
Amikor a Mester az emberek között szolgált, halászokat hívott el Galileában, azt kérvén tőlük, hogy hagyják ott hálóikat és kövessék Őt, kijelentve: „…azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”2 Az Úr alázatos férfiakat hívott el, hogy rajtuk keresztül mások is hallhassák evangéliumának igazságait, hogy ezáltal Hozzá jöhessenek.
1837 júniusában Joseph Smith próféta elhívott egy apostolt, Heber C. Kimballt, hogy misszióba küldje Angliába. Kimball elder elhívása akkor érkezett, amikor kettesben ültek a Kirtland templomban. Joseph isteni felhatalmazással szólt: „Heber testvér, az Úr Lelke ezt súgta nekem: »Engedd, hogy Heber szolgám elmenjen Angliába, és hirdesse az evangéliumomat, és megnyissa azon nemzet számára a szabadulás ajtaját.«”3
A Lélek eme suttogása jól példázza, hogyan érkezik az Úr szolgáihoz az elhívás, hogy misszionáriusokat küldjenek szolgálatuk mezejére.
Napjainkban a misszionáriusok az Úr által kijelölt módon kettesével indulnak útnak, ugyanezt az üzenetet hordozva, ugyanezzel az isteni, szolgálatra való elhívással, mely Isten prófétájától jön. Prófétánk, Thomas S. Monson elnök azt mondta azokról, akiket elhívtak a szolgálatra: „Itt van az egész élet a misszionáriusi lehetőségekre. Az örökkévalóság áldásai várnak rátok. Tiétek a kiváltság, hogy nem csupán nézők, de résztvevők is lehettek a papsági szolgálat színpadán.”4
A színpad a tiétek, drága ároni papságviselő fiúk. Felkészültetek rá, és hajlandók vagytok betölteni a szerepeteket? Az Úrnak szüksége van minden rátermett fiatal férfira, hogy felkészüljön és – mától kezdve – újra elkötelezze magát, hogy érdemesen él az Isten prófétájától érkező misszionáriusi elhívásra.
Drága emlék számomra, mikor két gyermekünk megkapta az elhívását, hogy teljes idejű misszionáriusként szolgáljanak. Hatalmas öröm volt az egész család számára! A várakozás izgalma töltötte be szívünket, miközben felbontották az Isten prófétájától kapott különleges levelüket. Jenessa lányunkat a Michigani Detroit Misszióba hívták el, Christiant, a fiunkat pedig az Oroszországi Moszkva Déli Misszióba. Egyszerre volt alázatra késztető és izgalmas élmény.
Rasband nőtestvérrel abban a kiváltságban volt részünk, hogy néhány évvel ezelőtt a New York-i New York Északi Misszió felett elnökölhettünk, és ámulatba ejtett, mikor a misszionáriusok New Yorkba érkeztek.
Miközben interjút készítettem velük missziójuk első napján, minden misszionáriusért mélységes hála töltött el. Úgy éreztem, hogy missziójuk isteni módon rájuk lett szabva – és misszióelnökükként az enyém is pontosan illett rám.
Miután befejeztük missziós megbízásunkat, Gordon B. Hinckley elnök elhívott, hogy szolgáljak az egyház hetveneseként. Új általános felhatalmazottként való képzésem részeként lehetőségem volt arra is, hogy ott legyek a Tizenkettekkel, amikor kijelölik a misszionáriusokat e hatalmas egyház több mint 300 missziójának egyikébe.
Henry B. Eyring elnök engedélyével és az ő ösztönzésére szeretném megosztani veletek egy számomra nagyon különleges, néhány évvel ezelőtti közös élményünket, amikor még a Tizenkettek Kvórumának tagja volt. Minden apostol viseli a királyság kulcsait, és azt az egyház elnöke irányítása és megbízása szerint gyakorolja. Eyring elder misszionáriusokat jelölt ki a szolgálatuk mezejére, és képzésem részeként meghívtak, hogy ezt megfigyeljem.
Egyik nap, kora reggel elkísértem Eyring elnököt egy szobába, ahol hatalmas számítógépes képernyőket készítettek ki erre a gyűlésre. A Misszionáriusi Részleg személyzetének egyik tagja is jelen volt, aznap őt kérték meg, hogy segédkezzen nekünk.
Először is, letérdeltünk együtt imádkozni. Emlékszem, hogy Eyring elder nagyon őszinte szavakat használt, arra kérve az Urat, hogy áldja meg őt „tökéletes” tudással arról, hogy hová jelölje ki a misszionáriusokat. A „tökéletes” szó sokat elárult arról a hitről, melyet Eyring elnök aznap tanúsított.
A folyamat úgy kezdődött, hogy az elhívásra váró misszionárius képe megjelent az egyik monitoron. Ez olyan volt számomra, mintha a misszionárius is ott lenne velünk a szobában. Eyring elder ezután kedves, gyengéd hangon így köszöntötte a misszionáriust: „Jó reggelt Reier elder vagy Yang nővér! Hogy vagy?”
Elmondta, hogy szereti elképzelni, hogy ezek a misszionáriusok hol fogják befejezni a missziójukat. Ez segít megtudnia, hogy hová kell őket kijelölni. Eyring elder ezután tanulmányozta az egyes misszionáriusok püspökeitől és cövekelnökeitől érkező orvosi jegyzeteket és más ügyeket.
Majd pedig odafordult egy másik monitorhoz, melyen a területek és a világ összes missziója megjelent. Végül a Lélek sugalmazása szerint kijelölte a misszionáriust arra területre, ahol szolgálnia kell.
A Tizenkettek más tagjaitól megtudtam, hogy ez a megszokott eljárás minden héten, amikor az Úr apostolai kijelölik azt a rengeteg misszionáriust, hogy világszerte szolgáljanak.
Miután jó néhány évvel korábban én is szolgáltam az ország azon részében, ahonnan származom, a Keleti Államok Misszióban, ez az élmény mélyen megindított. Azért a további bizonyságért is hálás vagyok a szívemben, hogy amikor misszióelnökként szolgáltam, tanúja lehettem, hogy a misszionáriusokat, akiket New Yorkban fogadtam, kinyilatkoztatás által küldték hozzám.
Miután Eyring elder kijelölt néhány misszionáriust, hozzám fordult, miközben az egyikükön különösen elgondolkodott, és azt mondta: „Nos, Rasband testvér, szerinted hová kellene küldenünk ezt a misszionáriust?” Teljesen megrémültem! Halkan megjegyeztem Eyring eldernek, hogy nem tudom. És hogy azt sem tudtam, hogy tudhatom! Egyenesen rám nézett, és egyszerűen csak ennyit mondott: „Rasband testvér, figyelj oda jobban, és akkor te is tudhatod!” Így hát egy kicsit közelebb húztam a székemet Eyring elderhez és a számítógép képernyőjéhez, és most már sokkal jobban odafigyeltem.
Amint folytattuk, Eyring elder még néhány alkalommal odafordult hozzám, és megkérdezte: „Nos, Rasband testvér, hogy érzed, hová kellene mennie ennek a misszionáriusnak?” Ekkor megneveztem egy adott missziót, mire Eyring elder elgondolkodva rám nézett, és így szólt: „Nem, nem oda!” Ezután tovább folytatta a misszionáriusok kijelölését arra a helyre, ahová sugalmazást érzett.
Amikor közeledett a vége ennek a gyűlésnek, megjelent egy bizonyos misszionárius arca a képernyőn. Az az erős érzésem támadt, reggel óta a legerősebb, hogy az előttünk lévő misszionáriust Japánba kell küldenünk. Nem tudtam, hogy Eyring elder őróla is megkérdez majd, de csodálatos módon megtette. Eléggé puhatolózó, alázatos hangon így szóltam: „Japán?” Eyring elder azonnal rávágta: „„Igen, menjen oda!” A számítógépen megjelent Japán összes missziója. Azonnal tudtam, hogy a misszionárius a Japán Sapporo Misszióba fog menni.
Eyring elder nem kérdezte meg tőlem a misszió pontos nevét, de valóban a Japán Sapporo Misszióba jelölte ki a misszionáriust.
Mélyen meghatódtam és őszintén hálás voltam az Úrnak, hogy megengedte, hogy megtapasztaljam ezt a sugalmazást: hogy tudhattam, hová menjen ez a misszionárius.
A gyűlés végén Eyring elder bizonyságát tette nekem arról a szeretetről, melyet a Szabadító érez minden egyes misszionárius iránt, akit megbíz, hogy menjen, és prédikálja a világban a visszaállított evangéliumot. Elmondta, hogy a Szabadító hatalmas szeretete által tudhatják az Ő szolgái, hogy hová menjenek szolgálni ezek a csodálatos fiatal férfiak és nők, az idős misszionáriusok és idős házaspárok. Azon a délelőttön arról is további bizonyságot szereztem, hogy minden misszionáriust, akit elhívnak ebben az egyházban, akit kijelölnek vagy újra kijelölnek egy bizonyos misszióba, a Mindenható Úristentől jött kinyilatkoztatás által az Ő egyik szolgáján keresztül hívják el.
Szeretném az Úr azon szavaival zárni, melyeket a Whitmer fivéreknek mondott, akik óriási szerepet játszottak a visszaállítás korai napjaiban. Az aranylemezek tanúi voltak, és a Mormon könyve minden példányának elejében megtalálható a bizonyságuk és aláírásuk. 1829-ben ők is ott voltak a misszionáriusok azon első csoportjában, akiket Isten prófétája elhívott, hogy prédikálják az Úr Jézus Krisztus evangéliumát.
A Tan és a szövetségek 14. szakaszának bevezetőjében ez áll: „A Whitmer-fiúk közül hárman, akik mind bizonyságot kaptak a munka hitelességéről, mélységesen nyugtalankodni kezdtek amiatt, hogy egyénileg mi a kötelességük.”
Az Úr így szólt John és ifj. Peter Whitmerhez: „Mert sokszor kívántad tőlem, hogy megtudd, mi lenne a legértékesebb számodra.”5
Feltételezem, hogy közületek is, fiatal férfiak, sokan feltettétek már magatoknak ugyanezt a kérdést. Íme, az Úr válasza: „És most, íme, azt mondom neked, hogy az lesz számodra a legértékesebb dolog, ha bűnbánatot hirdetsz ennek a népnek, hogy lelkeket hozhass énhozzám, hogy megpihenhess velük Atyám királyságában.”6
Életetek ezen időszakában, kedves ifjú barátaim, a legfontosabb munka, melyet végezhettek, egy misszionáriusi elhívás az Úrtól. Készüljetek fel most, éljetek igazlelkűen, tanuljatok a családotoktól és egyházi vezetőitektől. Gyertek, és csatlakozzatok hozzánk Isten földi királyságának építésében: fogadjátok el isteni megbízásotokat, „egy ily nagyszerű ügyben”7. Ez az én alázatos imám az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.