Mesélj most Jézusról, kérlek!
A Jézus Krisztusba vetett saját, erősebb hitük felkészíti [gyermekeiteket] azokra a kihívásokra, amelyekkel minden bizonnyal szembesülniük kell.
Amikor az ember az általános konferencia utolsó ülésén kell, hogy beszédet mondjon, nagyon figyel, azon tűnődve, vajon mikor hangzik el valaki más szájából is az, amit ő szeretne mondani. A témát nem határozzák meg nekünk, és nem hangoljuk össze egymás között, hogy miről fogunk beszélni. Az Úr módja azonban természetesen mindig a legjobb mód. Ő odafigyel az egyénre, és minden egyes beszélő imádságos erőfeszítéseire, és egy kinyilatkoztatásokkal és erővel teli lelki szimfóniát komponál belőlük. Újra ismétlődő témák, alapelvek egymásra épülése, prófétai figyelmeztetések, felemelő ígéretek – az isteni harmónia egy valóságos csodája ez! Bizonyságomat teszem, hogy a konferencián az Úr gondolatait és akaratát hallottuk és éreztük.
Thomas S. Monson elnök a „valaha volt legjobbként”1 jellemezte a felnövekvő nemzedéket, és azt mondta fiataljainknak: „Dicső időszakban jöttetek erre a földre. Szinte határtalanok a lehetőségeitek.”2 De erre is figyelmeztetett: „Zavaros időkben lettünk a földre küldve.”3 „Az engedékenység kora ez, amikor a társadalom egyre szélesebb körben hagyja figyelmen kívül és sérti meg Isten törvényeit.”4 Sok olyan dolog vesz körül minket, melyek megpróbálják elterelni a figyelmünket. „Az ellenség… minden lehetséges eszközt bevet, hogy megtévesztésének hálójába csaljon minket.”5
A mi karjainkban van a felnövekvő nemzedék. Fontos feladatokkal és hatalmas lelki képességekkel jöttek erre a földre. Nem vehetjük félvállról a felkészítésüket. Szülőkként és tanítókként nem az a feladatunk, hogy megteremtsük lényükben a lelki magot, hanem hogy fellobbantsuk a halandóság előtti hit tüzében már izzóvá lett lelki mag lángját.
Ma délután egy elemis énekben elhangzó gyermeki kérést szeretnék kihangsúlyozni:
Mesélj most Jézusról, kérlek, úgy szeretném.
Ha itt lenne, oly sok mindent megkérdeznék.6
A mai világban minden gyermeknek, minden fiatal férfinak és minden fiatal nőnek saját magának kell megtapasztalnia az igazsághoz való megtérést. Mindenkinek szüksége van a saját világosságára, szülőktől, ifjúsági vezetőktől és támaszt nyújtó barátoktól független, saját, az Úr Jézus Krisztusba vetett „állhatatos és rendíthetetlen” hitre.
A Jézusról szóló történetek úgy lobbantják lángra gyermekeink szívében a hit lángját, mint a feltámadó szél az izzó parazsat. Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.8 A Jézusról szóló újra és újra elmondott történetek elvezetnek az Úr Jézus Krisztusba vetett hitre, és megerősítik a bizonyság alapzatát. Adhatunk-e ennél értékesebb ajándékot a gyermekeinknek?
Vajon Jézus Krisztus élete és tanításai el lettek-e ültetve gyermekeink elméjében és lelkében? Eszükbe jut-e a Szabadító élete, amikor azon gondolkoznak, hogy mihez kezdjenek a saját életükkel? Az előttük álló években ez egyre fontosabbá válik majd.
Vajon gyermekeink elképzelték-e a halandó élet előtti tanácsot9, ahol Jézus – mindenek közt a legnagyobb – kijelentette: „Itt vagyok, küldj engem”10? Úgy tekintenek-e saját szolgálatkészségükre, hogy az Ő példáját követik?
Eszükbe jut-e születésének szerény körülménye?11 A világ Szabadítója, amint a jászolban fekszik?12 Ez segít-e tisztán látniuk az anyagi javak fontosságával kapcsolatban?
Tudják-e, hogy Jézus gyakran tanította: „Kérjetek… és adatik nektek”?13 Vajon gyermekeinknek eszükbe jutnak-e az Ő hálát adó14 és az Atyához könyörgő15 imái, amikor saját gondjaikkal letérdelve fohászkodni kezdenek?
Meséltünk-e nekik Jézus gyermekek iránti szeretetéről, hogy a karjába vette őket, hogy imádkozott értük és könnyezett?16 Tudják-e a gyermekeink, hogy Jézus „tárt karokkal áll”17, hogy befogadja őket?
Amikor a böjt törvényére tanítjuk őket, akkor vajon erőt merítenek-e a Jézus böjtöléséről18 szóló történetből?
Saját magányukban a gyermekeink vajon tudják-e, milyen magányt érzett a Szabadító, amikor a barátai hátat fordítottak neki, Ő pedig azt kérdezte az apostolaitól: „Vajjon ti is el akartok-é menni?”19
Érezték-e már gyermekeink a Szabadító csodatételeinek hatalmát? Jézus meggyógyította a leprásokat20, és visszaadta a vakok21 látását. Ötezer embert vendégelt meg22, lecsendesítette a tengert23, Lázárt pedig feltámasztotta a halálból24. Vajon hiszik-e a gyermekeink, hogy „hit által történnek a csodák”25, és imádkoznak-e a saját életükben történő csodákért?
Bátorságot merítenek-e gyermekeink a Szabadító azon szavaiból, melyeket a zsinagóga vezetőjéhez intézett, miszerint: „Ne félj, csak higyj”26?
Ismerik-e gyermekeink az Ő tökéletes életét27, önzetlen szolgálatát, elárulását és kegyetlen keresztre feszítését28? Bizonyságot tettünk-e nekik az Ő feltámadásának bizonyosságáról29, az amerikai kontinensen élő nefitáknál tett látogatásáról30, valamint arról, hogy a szent ligetben megjelent Joseph Smith prófétának31?
Várják-e fenséges visszatértét, amikor minden a helyére kerül, és minden térd meghajol és minden nyelv megvallja, hogy Jézus a Krisztus?32
Mondják-e nekünk gyermekeink: „Mesélj most Jézusról, kérlek, úgy szeretném!”33
A fiatalokhoz és a gyermekekhez szólva azt mondom: igyekezzetek megfelelni a rátok váró fontos feladataitoknak és a bennetek rejlő nagyszerű lelki képességeiteknek. Arra törekedve, hogy még többet megtudjatok Jézusról, nyissátok ki a szentírásokat. Elolvashatjátok mondjuk még egyszer János könyvét, majd beszélgethettek róla a szüleitekkel, a tanítóitokkal és egymással.
Az apáknak és anyáknak, a nagyszülőknek és mindazoknak, akiknek nincsenek ugyan saját gyermekeik, de szeretettel táplálják a gyermekeket és a fiatalokat, azt tanácsolom, hogy beszéljenek gyakrabban Jézus Krisztusról. Hatalmas lelki erő van az Ő szent nevében. „…nem adatik más név, sem valamely más út… mely által szabadulás jöhetne az emberek gyermekeihez, csakis Krisztus nevében és azáltal.”34
Azoknak az édesanyáknak, akik apa nélküli otthonban nevelik gyermekeiket, megígérem, hogy érezni fogják a menny áldó hatalmát, amikor Jézus Krisztusról mesélnek.
Férje halála után Stella Oaks nőtestvér egyedülálló anyaként nevelte fel három kisgyermekét (köztük Dallin H. Oaks eldert35). Azt mondta egyszer: „Tudtam, hogy az Úr szeret engem, és képessé tesz a feladatra. Éreztem, hogy szeretete átkarol, …és tudtam, hogy támogatni fog bennünket a támadások ellenére.”36
Különleges kéréssel fordulok az apákhoz: vállaljatok jelentős részt abban, hogy a Szabadítóról beszélgettek a gyermekeitekkel. Szükségük van rá, hogy az édesanyjuk mellett ti is kifejezzétek nekik a hiteteket.
Bár lehetnek olyan alkalmak, amikor valamelyik gyermek nem igazán hívő szívvel figyel rátok, a Jézusról mondott bizonyságotok ott marad majd az elméjében és a szívében. Emlékeztek az egykor rossz utat választó Alma történetére? Visszatérve azt mondta:
„…emlékeztem, hogy hallottam atyámat… Jézus Krisztus… eljövetelé[ről beszélni, aki] engesztelést hoz… a világ bűneiért.
…amint elmém elkapta ezt a gondolatot, így kiáltottam fel a szívemben: Ó Jézus, Isten Fia, irgalmazz nekem”.37
Ha valamelyik gyermek nem figyel, ne keseredjetek el! Az idő és az igazság a ti oldalatokon áll. A megfelelő pillanatban úgy térnek majd vissza hozzájuk a szavaitok, mintha egyenesen a mennyből érkeznének. Bizonyságotok soha nem távozik el a gyermekeitektől.
Amikor az autóban, a buszon, a vacsoraasztalnál, az ima közben, a szentírás-tanulmányozás alatt vagy a késő esti beszélgetések során tisztelettudóan beszéltek a Szabadítóról, szavaitokat az Úr Lelke fogja kísérni.38
És ha minden tőletek telhetőt megtesztek, akkor majd Jézus tanúbizonysága gyengéden megpihen gyermekeitek szívén. Alázatos imában Mennyei Atyjukhoz fordulnak, és a Szentlélek hatalma által érezni fogják az Ő hatását. A Jézus Krisztusba vetett saját, erősebb hitük pedig felkészíti őket azokra a kihívásokra, amelyekkel minden bizonnyal szembesülniük kell.39
Bill Forresttel és Debbie Hutchings-szal akkor találkoztam, amikor még a Brigham Young Egyetemen tanultunk. Bill akkor tért vissza a missziójából. Debbie-vel egymásba szerettek, és házasságot kötöttek a Kaliforniai Oakland templomban. Az arizonai Mesában telepedtek le, öt fiuk és két leányuk született. Bill és Debbie arra tanították a gyermekeiket, hogy úgy szeressék az Úr Jézus Krisztust, ahogyan ők szeretik. Fiuk, Daniel Forrest elder, aki jelenleg a Mexikói Oaxaca Misszióban szolgál, azt mondta: „Kivétel nélkül minden reggel, iskola előtt leültünk az asztalhoz, hogy olvassuk a szentírásokat, és beszélgessünk róluk.”
Leányuk, Kara, aki már házas és két gyermek édesanyja, még mindig élénken emlékszik, amikor középiskolás korában apja gyakran elvitte kocsival a kora reggeli tevékenységeire. Azt mondta: „Apa szeretett kívülről megtanulni szentírásokat és más verseket, [és e kora reggeli autóutak alkalmával] együtt gyakoroltuk ezeket.” Az egyik kedvenc szentírása ez volt: „…emlékezzetek, emlékezzetek rá, hogy Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia, arra kell építenetek az alapotokat; hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, …akkor nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon…, mert [a sziklára] …építettetek.”40
A 2000. év húsvét vasárnapja előtti pénteken, pontosan tíz évvel ezelőtt, Bill Forrest az Estate Groves Egyházközség püspökeként szolgált Arizonában. Munkába menet mindössze másfél kilométerre az otthonától egy nagy, sóderszállító teherautó beleütközött a kocsijába. Debbie és a gyermekek nem sokkal Bill után hajtottak el, és teljesen váratlanul a tragédia helyszínén találták magukat. Bill nem élte túl a balesetet. A szeretett férj és apa halhatatlan lelke hirtelen hazavitetett Ahhoz, aki legyőzte a halált – Isten Fiához, akinek dicső feltámadását együtt ünnepelték volna annak a húsvétnak a vasárnapján.
Honnan merítette a kellő erőt Debbie és hét gyermeke (akik közül a legkisebb mindössze öt éves volt)? Kara, aki apja halálakor tizenöt éves volt, nemrég azt mondta nekem: „Hálás vagyok [édesanyámnak és édesapámnak] azért, ahogyan [a Szabadítóról] tanítottak engem. Kinyitották velem a szentírásokat, együtt imádkoztak velem, és példát adtak nekem a [Szabadító] jószívűségére, szeretetére és türelmére. […] A húsvét minden évben gyengéd érzéseket ébreszt bennem, amikor átgondolom Szabadítónk életét, küldetését és feltámadását, és földi apám életét is felidézem.”
Daniel Forrest elder azt mondta: „Tíz éves voltam, amikor apám meghalt. Nehéz időszak volt. […] Édesanyám azonban mindig is a Szabadító tanításait példázta. Magammal hordom édesapám névtábláját, melyet a Spanyolországban töltött missziója idején viselt. Apámnak ezt a két idézetét szeretem a legjobban: »Ketten bármit megtehetnek, ha egyikük az Úr«, és hogy a »Szabadítóra kell építenünk, különben elbukunk.«”
A Forrest gyermekek szívét betölti a Jézus Krisztusba vetett hit. Ezen a húsvét hétvégén, 10 évvel édesapjuk halála után, még mindig mélységesen hiányolják őt, azonban a halál fullánkja Krisztusban felemésztődik.41 Tudják, hogy a Szabadító felbecsülhetetlen ajándéka folytán újra együtt lehetnek majd földi édesapjukkal és a Mennyei Atyjukkal.
Mesélj most Jézusról, kérlek!
Nemsokára Isten prófétáját halljuk. Az Úr azt mondta prófétájáról: „…szavát úgy fogadjátok, mintha az én számból eredne.”42 Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Thomas S. Monson elnök az Úr szószólója a földön.
Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Jézus a Krisztus, az egész emberiség Szabadítója. Élete, engesztelése, feltámadása és várva várt visszatérése olyan biztos, akár a felkelő nap. Mindörökké dicsérjük az Ő nevét!43 Jézus Krisztus szent nevében, ámen.