Első elnökségi üzenet
Boldogság szeretteinknek
Írta: Henry B. Eyring elnök
első tanácsos az Első Elnökségben
Mindannyian azt akarjuk, hogy szeretteink boldogok legyenek, és minél kevesebb fájdalomban legyen részük. Amikor a boldogságról – és a fájdalomról – szóló beszámolókat olvassuk a Mormon könyvében, szívünk megindul a szeretteinkre gondolva. Íme egy boldog időszak igaz leírása:
„És lőn, hogy nem volt viszálykodás az országban, Isten szeretete miatt, mely az emberek szívében lakozott.
És nem volt irigykedés, sem viszálykodások, sem lázongások, sem paráznaságok, sem hazudozások, sem gyilkosságok, vagy bármilyen szemérmetlenség; és bizonyos, hogy nem lehetett volna náluk boldogabb nép mindazon emberek között, akiket Isten keze teremtett.”
Majd pedig ezt olvassuk:
„És milyen áldottak voltak! Mert az Úr minden dolgukban megáldotta őket; igen, áldottak voltak és boldogultak, míg eltelt száztíz év, és elhunyt a Krisztustól számított első nemzedék, és az egész országban nem volt viszálykodás” (4 Nefi 1:15–16, 18).
Krisztus szeretetteljes tanítványai efféle áldásokért imádkoznak és munkálkodnak mások és maguk számára. A Mormon könyvebeli beszámolókból – sokan pedig a saját tapasztalatunkból is – tudjuk, hogy elérhető a boldogság ajándéka. Tudjuk, hogy a boldogsághoz vezető ösvény jól láthatóan ki van jelölve. Azt is tudjuk, hogy nem könnyű fenntartani a boldogságot, hacsak nem lakozik úgy a szívünkben „Isten szeretete”, ahogyan az a Szabadító látogatása után a nefitákkal történt.
Az a szeretet azért volt a nefiták szívében, mert megtartották az ezt lehetővé tévő törvényeket. E törvény összegzése megtalálható az úrvacsorai imákban, melyek a mi szerető Mennyei Atyánkhoz intézett szívből jövő fohásszal kezdődnek. Imánk során szívünk telve van a személyes Szabadítónkba vetett hittel és az iránta érzett mély szeretettel. Igaz szándékkal kötelezzük el magunkat, hogy magunkra vesszük a nevét, mindig emlékezünk rá, és betartjuk az összes parancsolatát. Végül pedig hitet gyakorolunk abban, hogy mindig velünk lehet a Szentlélek, az Istenség harmadik tagja, bizonyságot téve szívünknek az Atyáról és az Ő szeretett Fiáról. (Lásd T&Sz 20:77, 79.)
A Szentlélek által kísérve szívünk megváltozhat oly módon, hogy akarjuk és befogadjuk Mennyei Atyánk és az Úr Jézus Krisztus szeretetét. Egyszerű a módja annak, hogy Isten szeretete a szívünkbe férkőzzön – ahogyan annak is, hogy elveszítsük a szeretet ezen érzését a szívünkben. Példának okáért, dönthet úgy valaki, hogy csökkenti az imái gyakoriságát, vagy nem fizet teljes tizedet, vagy abbahagyja az Isten igéjén való lakmározást, vagy ügyet sem vet a szegényekre és szükséget látókra.
Bármely döntés, amely az Úr parancsolatainak be nem tartására irányul, azt okozhatja, hogy a Lélek visszahúzódik a szívünkből. E veszteséggel csökken a boldogság is.
Az a boldogság, melyet a szeretteink részére kívánunk, az ő döntéseiktől függ. Bármennyire is szeretünk egy gyermeket, egy érdeklődőt vagy a barátainkat, nem erőltethetjük rájuk a parancsolatok betartását és ezáltal az arra való jogosultságot, hogy a Szentlélek megérinthesse és megváltoztathassa a szívüket.
A legjobb segítség részünkről tehát bármi olyan lehet, ami oda vezet, hogy a szeretteink odafigyeljenek a saját döntéseikre. Alma ezt egy olyan felhívással tette meg, amelyet akár ti is megismételhettek:
„[A]lázkodjatok meg az Úr előtt, és szólítsátok az ő szent nevét, és folyamatosan legyetek éberek és imádkozzatok, hogy ne kísértsenek meg benneteket azon felül, amit el tudtok viselni, és így a Szent Lélek vezessen benneteket, alázatossá, szelíddé, engedékennyé, türelmessé válva, telve szeretettel és minden hosszútűréssel;
És hitetek legyen az Úrban, és reményetek abban, hogy örök életet fogtok kapni; és mindig Isten szeretete legyen a szívetekben, hogy az utolsó napon felemeltessetek és bemenjetek az ő nyugalmába” (Alma 13:28–29).
Imádkozom, hogy a szeretteitek elfogadják azokat a sugalmazott felhívásokat, melyek a maradandó boldogsághoz vezető ösvény választására szólítják őket.