Ismerni az Istenséget
Írta: Jeffrey R. Holland elder
a Tizenkét Apostol Kvórumából
Részlet egy 2013. június 23-án tartott beszédből (Az Istenség), mely a Provói Misszionáriusképző Központban, egy új misszióelnökök számára tartott képzésén hangzott el.
Ismerjük meg ezeket a mennyei személyeket minden tőlünk telhető módon. Szeressük Őket, közeledjünk hozzájuk, engedelmeskedjünk nekik, és próbáljunk meg hasonlatossá válni hozzájuk.
Első látomás. Készítette: Walter Rane
Joseph Smith próféta leszögezte: „Az az evangélium elsődleges tantétele, hogy biztos tudással bírjunk Isten természetét illetően.”1 Kijelentette továbbá: „[A]zt szeretném, hogy mindannyian megismerjétek Őt, és ismerős legyen számotokra”2. Kell, hogy legyen bennünk „egy helyes elképzelés… a tökéletességeiről és a tulajdonságairól”, valamint csodálattal kell szemlélnünk „az [Ő] jellemének kiválóságát”3.
Ki kívánom terjeszteni a Próféta hozzánk intézett felhívását, és kijelentem, hogy nekünk és a misszionáriusainknak, az egyháztagjainknak és az érdeklődőinknek az Istenség tagjainak természetét illetően is határozott tudással kell rendelkeznünk. Kell, hogy legyen bennünk egy helyes elképzelés az egyéni tökéletességeikről és a tulajdonságaikról, valamint csodálattal kell szemlélnünk mindegyikük személyes jellemének kiválóságát.
Nem véletlenül alakult úgy, hogy az első hittételünk így szól: „Hiszünk Istenben, az Örökkévaló Atyában, és az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, valamint a Szentlélekben” (Hittételek 1:1). Az üzenet világos mindenki előtt, aki az evangéliumot tanítja. Nincs értelme továbblépni az általunk hitt többi igazsághoz, ameddig nem rögzült a mi elménkben és az általunk tanítottak elméjében az Istenség kiemelkedő szerepe a tanunkban és az örökkévaló rendeltetésünkben. Ismerjük meg ezeket a mennyei személyeket minden tőlünk telhető módon. Szeressük Őket, közeledjünk Őhozzájuk, engedelmeskedjünk Őnekik, és próbáljunk meg hasonlatossá válni Őhozzájuk.
Amikor embereket hozunk az egyházba, nem az ember egyházába kereszteljük meg őket, akkor sem, ha az az ember Joseph Smith vagy Brigham Young vagy Thomas S. Monson – még ha oly nagyon tiszteljük is e prófétákat. És nem is a boldog családok vagy a Mormon Tabernákulum Kórus egyházába kereszteljük őket.
Amikor embereket hozunk az egyházba, megkeresztelésüket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében végezzük. Ezáltal az Atya színe elé vezetjük őket vissza az Ő Fiának a szolgálata, engesztelése és kegyelme által, miközben a Szentlélek befolyása kalauzolja őket e cél felé. Mindig is a legfontosabbnak kell értékelnünk elménkben az Istenség eme elsődlegességét – úgy célként, mint eszközként –, miközben a szabadítás munkáját végezzük.
Ha Benjámin király tanácsát követve igazán ismerjük ezeket a mennyei személyeket, akiket szolgálunk, és gondoskodunk róla, hogy ne legyenek nekünk idegenek és soha ne álljanak messze szívünk gondolataitól és szándékától (lásd Móziás 5:13), akkor elérhetővé válik számunkra mindaz, ami Benjámin király számára is. És hogy ez mi volt? A népe „hatalmas változást” tapasztalt meg; nem maradt„hajlandóság[uk] arra, hogy gonosz dolgot tegy[enek], csak arra, hogy állandóan jót tegy[enek]”; végül pedig „hajlandóak [voltak] szövetségre lépni, hogy hátralévő napjai[k] mindegyikén [Isten] akaratát [teszik] és minden olyan dologban engedelmesked[nek] a parancsolatainak, melyet megparancsol [nekik]” (Móziás 5:2, 5).
Balra: Istenetek szolgálatában. Készítette: Walter Rane. Az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából; jobbra: részlet J. Kirk Richards Keresztelő című képéből.
Ez volt Benjámin király tanításainak hatása a gyülekezetére, és mindez tökéletes szentírásbeli meghatározását adja annak a valódi fejlődésnek a megtértjeinkben, amelyre akkora hangsúlyt fektetünk, miközben megalapozzuk az egyházat „e széles világ[on]” (Márk 16:15).
Ahogyan azt maga a Szabadító is tanította, a missziós munka – a szabadítás munkája – olyan, mint egy halászháló, melyet a nemzetek, kultúrák és emberek egyre szélesebb világába vetünk ki. Így pedig, ahogyan a példázat fogalmaz, „mindenféle fajt[a]” (Máté 13:47) halat begyűjtünk. Táguló határaink „halai” közül sokan nem tudják, hogy kicsoda Isten, vagy hogy milyen is ténylegesen az Ő Atyasága; nem tudják, hogy ki is valójában Jézus Krisztus, és miért nem adatott az ég alatt más név, mely által megszabadulhatunk (lásd Apostolok cselekedetei 4:12); nem tudják, hogy ki is a Szentlélek, vagy hogy miért az Istenség e tagja volt az, aki „elküld[etett], hogy tanítsa az igazságot” (T&Sz 50:14).
Az Istenség ismerete
Természetesen ezen kívül is sok minden van még, amit a mindenféle fajta egybegyűjtött halak nem ismernek, de ha be kívánják fogadni a visszaállított evangéliumot, és igazán szabadulást kívánnak szerezni a lelküknek, akkor azt az Istenség tagjaival kapcsolatos valamilyen szintű ismeretekkel és megértéssel kell kezdeni. Végső soron „[cs]ak azok között található igaz és szabadítást hozó hódolat, akik ismerik az igazságot… az Istenséggel kapcsolatban, és akik értik azt az igazi kapcsolatot, melyet az embereknek [– az egyik Fivér szavaival szólva –] az Örökkévaló Elnökség minden egyes tagjával fenn kellene tartaniuk”4.
Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából arra emlékeztetett bennünket, hogy Lucifer akkor is megérti az ilyen tanok jelentőségét, ha mi nem. Ezt mondta:
„Nincs szabadulás… hamis tanba vetett hitben, különösen pedig az Istenségről vagy annak bármely tagjáról vallott hamis vagy balga nézetben. […]
Ebből következően az ördög az általa megtehető dolgok közül majdnem minden egyébnél szívesebben választja azt, hogy hamis tanokat terjesszen Istenről és az Istenségről, és hogy bármelyiküket illetően hamis érzéseket keltsen.”5
Nem lehetséges tehát, hogy egy érdeklődő valódi bizonysággal, valódi megtéréssel jöjjön ebbe az egyházba, annak a birtokában, amit minden egyes megtértben keresünk és valódi fejlődésnek nevezünk, hacsak nem volt legalább egy kezdeti, személyes, lelki, igaz élménye Istennel. Ez a fajta igaz élmény csak azután érhet valakit, ha megtörtént annak felismerése, hogy Ő egy valós lény, egy tényleges személy, egy szó szerinti Atya húsból és csontból, aki beszél és lát és érez, aki ismeri minden gyermeke nevét és összes szükségletét, aki meghallgatja az imáikat, és aki azt kívánja, hogy minden gyermeke az Ő egyházában legyen. Ezeknek az érdeklődőknek tudniuk kell, hogy van egy terve az ő szabadításukra, és hogy Ő parancsolatokat adott arra nézve, hogy minként találhatunk vissza hozzá.
Az az Isten, aki annyira gyengéden törődik az emberekkel, ahogy egy szülő törődik gyermekével, az nem lehet egy légies ködfátyol, egy homályos filozófiai „elsődleges ok” vagy egy deisztikus „távol tartózkodó háziúr”. Annak kell Őt elismerni, aki Ő valójában: egy irgalmas, könyörületes Atya, akinek a képére minden egyes gyermeke alkotva lett, és aki előtt egy napon mindannyian ott fogunk ismét állni – azután térdepelni! Kevés érdeklődőnk fog rögtön tudatában lenni az ilyen Istennek, érkezzenek akár a kortárs kereszténységből, akár azon kívülről.
Ebből a szempontból kiemelt jelentőséggel bír az, hogy a Prédikáljátok evangéliumomat! 1. leckéje ezzel az egyszerű kijelentéssel kezdődik: „Isten a mi Mennyei Atyánk”6. E lecke tanításakor a misszionáriusok első feladata megállapítani, hogy mit ért az általuk éppen tanított személy Isten igaz természetét illetően.
Ha a misszionáriusoknak már a tanítás kezdetekor sikerül elültetniük az Istenről való helyes megértést az érdeklődőik elméjébe és szívébe, akkor minden más sokkal könnyebben a helyére kerül majd a későbbi tanítások során.
Jézus Krisztus küldetése és üzenete
Balra: Istenetek szolgálatában. Készítette: Walter Rane. Az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából; jobbra: részlet J. Kirk Richards Keresztelő című képéből.
Hasonlóképpen, az eldereknek, nővéreknek és érdeklődőknek a mostaninál sokkal többre kell értékelniük ama Jézus Krisztus küldetésének és üzenetének fenségességét is, aki lejött az Atyától, és azt tanította, amit az Atya tanított neki. Mindenkinek rá kell jönnie, hogy Jézus azért érkezett a halandóságba, hogy megmutassa nekünk az utat, az igazságot és az életet. Mi több, Ő valóban az egyetlen út, a teljes igazság, és a tökéletes élet. Ily módon Ő az emberiség családjában az egyetlen gyermek, akiről az Atya teljességgel és maradéktalanul kijelentheti: „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” (Máté 17:5).
Hittel kell rendelkeznünk Krisztusban; bíznunk abban, hogy Ő megváltott bennünket a haláltól testileg és a pokoltól lelkileg; el kell fogadjuk az engesztelését, mint amely az egyetlen eszköz ahhoz, hogy megbékéljünk Istennel; és el kell ismerjük, hogy nem vezet más ösvény a szabaduláshoz. Ahhoz, hogy megváltathasson, a világnak meg kell hajtania a térdét és meg kell vallania a szájával, hogy Jézus a Krisztus az élő Isten élő Fia. Hittel és hévvel kell tanítanunk „Krisztus tanát” (Zsidók 6:1; 2 János 1:9; 2 Nefi 31:2, 21; 32:6; Jákób 7:2, 6), ahogyan azt a szentírások kijelentik, és a Prédikáljátok evangéliumomat! 3. leckéje összefoglalja.
Messzire kivetett hálónk halainak tudniuk kell, hogy a Szentlélek az Istenség azon tagja, akivel a leggyakoribb és legbensőségesebb kapcsolatuk lesz, amikor fogadják a misszionáriusokat és mennyei útmutatásért imádkoznak a hozott üzenetet illetően. Az Istenség e tagja az, aki az igazsághoz fogja vezetni az érdeklődőket, majd pedig bizonyságot tesz arról az igazságról, amikor odaérnek. Az érdeklődőknek meg kell tanítani felismerni a Lelket, amikor az kinyilvánítja magát a leckék során. Kétségtelen, hogy a misszionáriusoknak muszáj érteniük a Szentléleknek a megtérés folyamatában betöltött isteni szerepét, és arra kell törekedniük, hogy mindig kísérőjük legyen a Lélek.
„Mire lettetek elrendelve? – kérdezi az Úr. – Arra, hogy evangéliumomat prédikáljátok a Lélek, méghozzá a Vigasztaló által, akit elküldtem, hogy tanítsa az igazságot. […]
Aki tehát [a Lélek által] prédikál, és aki [a Lélek által] fogadja, megértik egymást, és mindketten épülnek, és együtt örvendeznek” (T&Sz 50:13–14, 22).
Teljességgel bizonyosak lehetünk abban, hogy nem lesz az jó – sem a misszionáriusoknak, sem az érdeklődőiknek –, ha elsiklunk az isteni dolgokról való tanítás felett. Ne forduljunk a halandó vezetők felé, ameddig nem tanítottunk és nem tettünk bizonyságot a celesztiális vezetőkről. Nem szabad a másodlagos igazságok tanításával kísérleteznünk, ameddig nem tanítottuk meg az alapvető igazságokat. Nem szabad rohannunk a keresztelés és az új megtért behozása felé, amíg nem tanítottuk meg az Istenbe vetett igaz hitet, nem magyaráztuk el a Krisztusban való igaz bűnbánat szükségességét, és nem győződtünk meg arról, hogy az érdeklődő növekvő bizonyságának eme döntő fontosságú első hajtásait erősen és életképesen tartja a Szent Lélek tápláló működése.
Keresztényi kavarodás
Ezen isteni személyek különálló természetét illetően az utolsó napi kinyilatkoztatásaink ezt tanítják: „Az Atyának húsból és csontból való teste van, tapintható, akár az emberé; a Fiúnak is; a Szentléleknek azonban nincs húsból és csontból való teste, hanem ő Lélek személy” (T&Sz 130:22).
Részlet Carl Heinrich Bloch A vak férfi meggyógyítása című képéből.
Ennél világosabb már nem is lehetne egy ilyen alapvető kijelentés! Sajnos azonban a kereszténység történelmének közel két évezrede szörnyű kavarodást és szinte végzetes hibákat okozott ebben a tekintetben. A vallási hitelvek számos átalakulása és finomítása nagyban eltorzította az igaz tan egyszerű tisztaságát, kijelentve, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elvont, abszolút, érzékelésen felüli, időben és térben mindenütt jelenlévő, egylényegű, egyképpen örökkévaló, megismerhetetlen, továbbá nem rendelkezik testtel, testrészekkel és nincsenek érzései, valamint az időn és téren kívül helyezkedik el.
Ezekben a hitvallásokban a három tag különálló személy, de egy lényt alkotnak, amit gyakran a „szentháromság misztériumának” neveznek. Három különálló személy, mégsem három Isten, hanem csak egy. Mind a három személy felfoghatatlan, mégis egy az Isten, aki felfoghatatlan.
Egy dologban legalább egyetértünk a bírálóinkkal: abban, hogy az istenség ilyen megfogalmazása valóban felfoghatatlan. Nem csoda hát, hogy amikor az egyházra Istenről ilyen zavarba ejtő meghatározást erőltettek, egy negyedik századi szerzetes így kiáltott fel: „Jaj nekem! Elvették az Istenemet tőlem… és nem tudom, hogy kit imádjak vagy kit szólítsak.”7 Hogyan fordulhatunk bizalommal, szeretettel és hódolattal – nem is beszélve azon törekvéseinkről, hogy hozzá hasonlóvá váljunk – egy olyan Valaki felé, aki felfoghatatlan és megismerhetetlen? Mi van akkor Jézus imájával, mely szerint az „az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust”? (János 17:3; kiemelés hozzáadva).
Soha nem célunk lealacsonyítani bárkinek a hitét vagy bármely vallás tanát. A tanaik iránt ugyanolyan tiszteletet tanúsítunk, mint amilyet a saját tanainkat illetően kérünk. (Ez is az egyik hittételünk.) De nem kisebb forrás, mint a témában etalonnak tekintett tekintélyes Harper’s Bible Dictionary [bibliaszótár] rögzíti a következőt: „A szentháromság hivatalos tana, ahogy azt a negyedik és ötödik században összehívott nagy egyháztanácsok értelmezték, nem található meg [sehol] az [Újszövetségben].”8
Úgyhogy, őszintén szólva, mi nagyon nyugodtan tudatjuk mindenkivel, hogy nem osztjuk a negyedik vagy ötödik századi, pogány hatás alatt született Istenség-képet, ahogyan azok az első keresztény szentek sem osztották azt, akik tanúi voltak az élő Krisztusnak.9 Újszövetségi – és nem niceai – keresztények vagyunk.
Az Istenség egysége
Egyúttal azonban gyorsan megemlítem, hogy amikor e személyek különállóságát hangsúlyozzuk, ugyanennyire fontos azt is kihangsúlyozni, hogy Ők mennyire egységesek, és hogy valóban mennyire Egy az Istenség. Szerintem nyugodtan mondhatom, hogy részben azért értenek bennünket ennyire félre a keresztény világban, mert az Istenség önálló személyeinek kihangsúlyozásakor nem tettük hozzá elég gyakran annak elismerését és határozott állítását, hogy Ők gyakorlatilag minden más elképzelhető módon egységesek. Emiatt szükségtelen bírálatokat gyűjtöttünk be, és a szükségesnél nehezebben érthetővé tettük az utolsó napi szent álláspontot.
Pedig a nagyszerű „Krisztus tana” rész a 2 Nefi 31-ben e kijelentéssel zárul: „[E]z Krisztus tana, és az egyetlen és igaz tana az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek, mely egy Isten, vég nélkül” (2 Nefi 31:21).
Mindannyian olvastuk már a Szabadító fenséges közbenjáró imáját a János 17-ben. Tudjuk, hogy ez az egység kinyilvánítása az Atya és a Fiú között, illetve köztük és köztünk, földi tanítványaik között. Olvassátok el gyakran, különösen mert David O. McKay elnök (1873–1970) egy alkalommal úgy nevezte, hogy „a világban valaha szólott… legnagyobb ima”10. Arra kellene törekednünk, hogy egyek legyünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, ahogyan azt Jézus is kérte az imájában.
Egy apostol tanúsága
Szavaimat e három isteni személyről szóló bizonyságommal zárom, akik a már említett „Örökkévaló Elnökséget” alkotják. Tanúságomat teszem a Szentlélekről e Szentlélek lelke által, melynek két nagy szerepe a tanúságtétel és a bizonyságtétel. Tanúságomat teszem, hogy a Szentlélek tanító, Vigasztaló, és személyes kinyilatkoztató. Tanúságomat teszem, hogy a Szentlélek minden dolgot az emlékezetünkbe tud idézni – ami különösképpen áldást jelent, hiszen az emlékezés a nekünk adott nagy parancsolatok egyike, többek között az úrvacsorai imákban is (lásd T&Sz 20:77, 79).
Bizonyságomat teszem, hogy a Szentlélek hatalma által elűzhetjük köreinkből a sötétséget, és figyelmeztetve lehetünk a veszély és hamisság ellen. Tanúságomat teszem, hogy a Szentlélek az ígéret Szent Lelke is, aki megerősíti és hitelesíti a szövetségeket és a szertartásokat, végső soron pedig megpecsételi az összes szabadító áldást az örök életre. Ámulattal tölt el, hogy ilyen könnyen kapcsolatba léphetünk az Istenség egyik tagjával, és hogy ilyen folytonosan és ismétlődően a társunk lehet, ha arra érdemesen élünk. Kifejezem szinte kifejezhetetlen hálámat a Szentlélek ajándékáért.
Tanúságomat teszem Jézus Krisztusról, az élő Isten élő Fiáról, aki megfizette a szabadító váltságot a lelketekért és a lelkemért és minden férfi és nő és gyermek lelkéért, Ádámtól kezdve a világ végezetéig. Bizonyságomat teszem, hogy az evangélium első tantétele a hit az Úr Jézus Krisztusban, és hogy ez Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza alapja és központi üzenete.
Balra: Ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te. Készítette: Harry Anderson; jobbra: Részlet Carl Heinrich Bloch Krisztus a vigasztaló című képéből.
Bizonyságomat teszem, hogy minden ember, aki erre a világra születik, Krisztus világosságával a lelkében születik. Tanúságomat teszem, hogy Ő az Első és az Utolsó, a kezdet és a vég, szabadításunk Alfája és Omegája. Kijelentem, hogy Ő a nagy Jehova, a megváltást hozó VAGYOK, Isten Báránya, aki megöletett már a világ megalapítása előtt. Bizonyságomat teszem, hogy valóban benne lakozott a teljesség, és hogy Ő tökéletes, bűntelen emberként, hibátlanul és szeplőtelenül született, élt, és halt meg.
Hálás vagyok, hogy Jézus Krisztus felhatalmazása, amely minden örökkévaló jelentőségűt szabályoz a világegyetemben, az Ő nevét viseli: ez az Isten Fiának rendje szerinti szent papság. Ha ezeréves koromig élnék is, akkor sem tudnám megfelelően kifejezni azzal kapcsolatos csodálatomat és tökéletlenségemet, hogy elhívtak az Ő egyik apostolának – az Ő neve tanújának az egész világon.
Ámulok, hogy Jézusunk mily nagyon szeretett,
Zavarba ejt irántam érzett nagy kegyelme.11
Tanúságomat teszem Istenről az Örökkévaló Atyáról, a nagy Elohimról, aki az én Atyám és a ti Atyátok, és aki lelki életet adott nekünk. Bizonyságomat teszem arról, hogy Ő a Szentség Embere; hogy a kegyelem és jóság, szeretet és könyörület csupán érintőleges leírását adják az Ő fő és örök jellemvonásainak. Bizonyságomat teszem, hogy Krisztus azért jött, hogy megmutassa nekünk az Atyát, ezért pedig helyesen nevezték Őt az Ember (a Szentség Embere) Fiának.
Tanúságomat teszem, hogy Isten az Atyánk a szabadítás nagy tervének szerzője, és hogy amit ma Jézus Krisztus evangéliumaként ismerünk, annak a másik neve Isten evangéliuma (lásd Rómabeliek 1:1; lásd még 2–3. versek). Tanúságomat teszem, hogy az Atya volt és maradt minden dolog Alkotója, aki Jehován és más mennyei megbízottain keresztül végezte az alkotás munkáját, és megosztotta szeretett Fiával az Alkotó titulusát. Bizonyságomat teszem, hogy a Fiú nevében kell szolgálnunk az Atyát, ahogyan imádkoznunk is a Fiú nevében kell az Atyához.
Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus az Atya akaratát jött cselekedni, az Atya tanát tanította, és a saját szabadulását az Atyán keresztül érte el. A legünnepélyesebben teszem tanúságomat, hogy az Atya úgy szerette a világot, a gyermekeit, hogy a legjobb gyermekét, a tökéletes gyermekét, az Egyszülött gyermekét adta, hogy aki hisz Őbenne, annak örök élete legyen (lásd János 3:36; 6:47; Hélamán 14:8).
Hálás vagyok az Atyáért, a Fiúért és a Szentlélekért, akiknek a nevében a szent és szabadító szertartásokat végezzük ebben az egyházban, a kereszteléstől kezdve a templomi pecsételésekig. Arra hívok közöttetek mindenkit, hogy alaposan ismerje meg ezeket az isteni személyeket.