Elmélkedések
Ez nem olyan csoda
A szerző az Egyesült Államokban, Utahban él.
Néha addig imádkozunk és imádkozunk, mígnem a térdünk is sajog már, hogy megkapjuk a kívánt csodát, de Isten végül azt a csodát adja meg nekünk, amelyre szükségünk van.
Már csak pár hónap választott el a diplomától és – reményeim szerint – az első kisbabám születésétől. A férjem éppen olyan lelkesen tekintett a gyermekvállalás elé, mint én.
Egy évvel és négy hónappal, több tucat negatív terhességi teszttel, öt negatív ovulációs teszttel, két nyomorúságos, begyógyszerezett hónappal, valamint több ezernyi könnyel később még mindig nem volt kisbabánk, és reményünk is alig maradt a természetes fogantatásra. Amikor felhívtak az orvostól, hogy egy meddőségi szakembert ajánljanak, ezt már elutasítottuk. Túl zaklatottak voltunk a továbbiakhoz, pihenésre volt szükségünk. Mielőtt letettem volna a telefont, az asszisztens azt mondta: „Hívjanak fel, ha megtörténik a csoda.”
A csodák – nos, a csodák csodálatosak. Van belőlük nagy és kicsi. Akkor érkeznek, amikor a legkevésbé számítunk rájuk, de amikor égető szükségünk van rájuk. Néha pedig addig imádkozunk és imádkozunk, mígnem a térdünk is sajog már, hogy megkapjuk a kívánt csodát, de Isten végül azt a csodát adja meg nekünk, amelyre szükségünk van.
Hosszú időn át elkeseredetten imádkoztunk egy gyermekért, de úgy tűnt, a mennyek hallgatnak. Végül aztán felötlött bennünk, hogy talán nem azért imádkozunk, amiért kellene. Isten tudja, hogy mely áldásokra van szükségünk, és hogy mikor van rájuk szükségünk. Ő a teljes képet látja. Mi a pillanatot látjuk. Így hát váltottunk. Felhagytunk a kívánalmaink szerinti imákkal, és ehelyett elkezdtünk köszönetet mondani.
Mennyei Atyánk, köszönjük Neked, hogy megáldottál bennünket egymással.
Köszönjük Neked a gondoskodó családtagokat és barátokat.
Köszönjük Neked a körülöttünk lévő gyermekeket, akikben örömünk telhet, amíg sajátunk lehet.
Köszönjük Neked, hogy az orvosok és a tudomány segítenek kideríteni, hogy mi működik és mi nem a testünkben.
És (ez a legnehezebb rész) köszönjük Neked ezt a megpróbáltatást.
Nehéz volt hálásnak lennünk pont azért, amitől a szívünk szakadt meg, de tudtuk, hogy Mennyei Atyánk szeret bennünket. Így hát valahol biztosan áldások rejtőztek ebben a megpróbáltatásban. Ha engedjük, hogy legyűrjön a megpróbáltatás, soha nem találjuk meg az áldásokat. Ehelyett azt választottuk, hogy hálásak leszünk – amikor pedig így tettünk, az áldások világossá váltak:
Többet támaszkodtunk egymásra, többször osztottuk meg egymással az érzéseinket, jobban szerettük egymást.
Többet támaszkodtunk az Úrra és többet imádkoztunk.
Közelebb kerültünk a Szabadítóhoz, jobban éreztük a jelenlétét, erősebben szerettük Őt.
Éreztük az értünk imádkozó családtagjaink és barátaink szeretetét.
Amint pedig elismertük mindezeket az áldásokat, elárasztott bennünket az elképzelhető legtisztább, legédesebb békesség.
Az, hogy akkor éppen nem tudtunk családot alapítani, nem jelentette azt, hogy Isten nem törődött velünk. Egyszerűen csak bíznunk kellet az Ő időzítésében, és az Ő békességére volt szükségünk e bizalom éltetéséhez. Szükségünk volt az Ő békességére ahhoz, hogy megerősítse a fájó szívünket és hitet adjon a folytatáshoz.
A békesség volt az a csoda, amelyre szükségünk volt – nem az a csoda, amelyért könyörögtünk, hanem az, amelyre a leginkább szükségünk volt.