Édesapám, a próféta: Howard W. Hunter
A szerző az Egyesült Államokban, Utahban él.
A barátaim két kérdést tesznek fel nekem gyakran: Az egyik: „Milyen volt egy próféta fiának lenni és egy ilyen figyelemre méltó ember mellett felnőni?” A másik: „Valóban úgy véled, hogy apád Isten prófétája volt?”
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a férfiak és nők mércéje az értékrendjük és az, hogy mire hajlandóak azokért az értékekért. Úgy tűnik, hogy a nagy emberek következetesen azt teszik, olykor nagy áldozatok árán is, amit az értékrendjük szerinti élet megkövetel. Édesapám egy ilyen nagy ember volt. Kiváltságomban állt figyelemre méltó dolgokat tanulni tőle a nagyság valódi jelentéséről. A leckéket nem a hozzám intézett szavai, hanem a tettei és az egész lénye jelentették.
Az alábbi történetek jól mutatják, mit jelentett édesapám mellett nevelkedni. Ügyvéd, zenész, ápoló és próféta volt, de mindenek felett egy olyan férfi, aki kedvességet sugárzott, és készen állt mindenét odaadni Istenért és a családért.
Áldozat a család javára
Amikor tizenéves koromban egyszer a padláson kutakodtam, rábukkantam egy kupac porlepte dobozra. Találtam bennük egy klarinétot, egy szaxofont, egy hegedűt és egy trombitát. Amikor Apától érdeklődtem, kiderült, hogy ezeken a hangszereken valamikor ő játszott. Volt egy zenekara, amikor az Idaho állambeli Boiseban járt középiskolába. Tehetséges zenész volt, aki roppantul szerette a zenét és a zenélést. A zenekara nagyobb társasági rendezvényeken játszott Boiseban, és még egy Ázsiába tartó luxushajón is. Miután édesapám 1928-ban Dél-Kaliforniába költözött, az újjászervezett zenekar nagyon népszerű lett.
Történelmi fényképek a Hunter család, az Egyháztörténeti Könyvtár és az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából; fényképes illusztrációk © iStock/Thinkstock
1931-ben elvette édesanyámat, Clara Jeffst. Gyermekeket szerettek volna. Úgy érezte, hogy mindaz, amit a szórakoztatóipar követel meg tőle összeegyeztethetetlen az olyan jelentőségteljes családdal, amilyet ő akart. Így hát egy nap elcsomagolta az összes hangszert, és felvitte a dobozokat a padlásra. Ezután, ritka családi események kivételével, soha többé nem játszott rajtuk.
Sokáig tartott, mire felfogtam, hogy mekkora áldozatot is hozott. 1993-ban átköltözött a Salt Lake City-i otthonából egy belvárosi lakásba, az irodája közelébe. A költözés során megint előkerültek a hangszerek. Megkérdeztem, hogy szeretné-e az egyháznak adományozni, tekintettel arra a fontos szerepre, amelyet a fiatalságában betöltöttek. A válasza meglepett: „Még nem. Most még nem tudok megválni tőlük.” Habár Apa tudta, hogy soha nem fog már játszani rajtuk, elviselhetetlennek tűnt számára a gondolat, hogy megváljon tőlük. Csak ekkor értettem meg, milyen óriási is volt az áldozata.
Fokozatos elköteleződés a családtörténet mellett
Miután szüleim összeházasodtak, Apa egyik első elhívása az volt, hogy egy családtörténeti tanfolyamot vezessen. Ezalatt személyesen is elköteleződött a családtörténeti munka végzése mellett. Ügyvédi irodájának naptárában sok délutánra volt beírva a Los Angeles-i közkönyvtárban végzett genealógiai kutatás. Elkezdett kétméteres családi csoportíveket összeállítani, amelyek azután keményfedelű kötést kaptak.
Apa gyűjtötte az adatokat, és kapcsolatba lépett a rokonainkkal. Levelek százait küldte el az újonnan felfedezett rokonainak. Családi kirándulásainkat az unokatestvéreknél, nagynéniknél és nagybácsiknál tett látogatások színesítették. Ebből megtanultam mindazt a jót, amit akkor tehetünk, ha feláldozunk egy-egy kellemes napot a nyaralásunkból.
Szívós kitartás a jogi karon
Születésemkor az édesapám éppen egy végrendeletekről és hagyatékokról szóló tankönyvet olvasott a kórházi váróban. Akkor döntötte el, hogy jogot fog tanulni, amikor a Los Angeles Megyei Árvízvédelmi Kerületnél dolgozott Dél-Kaliforniában. Mindig családközpontú ember lévén, apám úgy érezte, hogy ügyvédként jobb családfenntartó lehetne. Mivel nős volt, két gyerekkel és egy teljes idejű állással, tudta, hogy az iskolának és a tanulásnak estére kell maradnia.
Később, amikor magam is jogra jártam, sokat tűnődtem, hogy vajon ő hogy oldotta ezt meg. „Te mikor aludtál?” – szegeztem neki a kérdést. Elmondta, hogy annyit tanult, amennyit csak bírt, és amikor már olyan fáradt volt, hogy többet nem bírt tanulni, akkor aludt három-négy órát. Mindezt öt éven át. Én csak bámultam a szívósságát.
Időtöltés a fiúkkal
Apa a zsúfolt napjai mellett is szakított időt a családjára. Amikor cserkész voltam, a csapatunk azt tervezte, hogy az általunk épített kajakokon leevez az oregoni Rogue folyón. Apa vállalta, hogy velünk tart, bár nem volt az a táborozós, földön alvós típus. Órákat töltöttünk együtt a garázsban a kétszemélyes kajakunk építésével.
Hamarosan vízre szálltunk. Én ültem előre, az irányítói helyre, Apa pedig hátulra. Ahogy egyre lejjebb eveztünk a folyón, hamarosan egy különösen veszélyes vízeséshez értünk.
A vízesés lábánál a kajak orral mélyen a felszín alá fúródott, felborult és kirepített mindkettőnket a perem fölött a folyóba. Feljöttem a víz színére és Apát kerestem, de sehol nem láttam. Végül aztán vizet köpködve ő is a felszínre bukkant, és sikerült a kajakot irányba állítva bemásznunk. Mielőtt azonban a partra evezhettünk volna, hogy átgondoljuk a történteket, a folyó újabb zúgókhoz sodort bennünket. Nem maradt időnk ismét egyenesbe hozni a kajakot, mert egy örvény megpörgetett bennünket, majd pedig irányíthatatlanul és háttal sodródtunk egy sor hosszú zúgón keresztül.
Végül azután estére visszakeveredtünk a táborba a többi cserkésszel együtt. Apa viszonylag részletesen elmesélte nekünk Jób történetét. A nap eseményeiből és Jób történetéből megtanultuk, hogy az élet nem mindig könnyű. Másnap, ahelyett hogy hazament volna, Apa visszamászott a kis csónakunkba, és nekiindultunk. Ez az élmény sokat tanított nekem arról, hogy mit tesz egy nagy ember, amikor fontos számára a családja.
Felesége gondozása
1970-ben édesanyámnál olyan krónikus betegséget diagnosztizáltak, amely fokozatosan elzárja az agyat tápláló verőereket. Édesanyám kifejezetten eszes, elegáns és megnyerő asszony volt, ragyogó szemekkel. A következő 13 év során azonban az állapota egyre romlott. Olyan volt, mint apránként elveszíteni egy jó barátot.
Apa felvállalta, hogy ő fogja elsődlegesen gondozni. Eleinte kis áldozatokat hozott, hogy édesanyám kényelmét és jó hangulatát biztosítsa. Főzött rá, énekelt neki vagy fogta a kezét. Az idő előrehaladtával azonban egyre nehezebbé és fizikailag is megterhelőbbé vált a gondoskodás. Ez minden bizonnyal embert próbáló volt Apa számára.
Édesanyám állapotának romlása mellett apám saját egészségi állapota is kezdett aggasztó lenni. Ott voltam, amikor az orvosa közölte vele, hogy édesanyámnak állandó ellátásra lesz szüksége egy erre szakosodott ápolási intézményben. Ha Apa továbbra is megpróbálja őt a szükséges mértékben gondozni, akkor abba valószínűleg ő maga fog belehalni, és nem marad senki, aki majd ápolhatja édesanyámat.
Életének utolsó 13 hónapját tehát egy ápolási intézményben töltötte, ahol Apa minden olyan napon meglátogatta, amikor nem kellett éppen az egyházi megbízásai miatt elutaznia. Anya nem ismerte fel őt, de ez neki nem számított. Ugyanúgy beszélt továbbra is hozzá, mintha minden rendben lenne. Láttam, amint visszatért egy-egy távoli cövekkonferenciáról. Ilyenkor kimerült volt. Mégis, az érkezés utáni első dolga az volt, hogy bement édesanyámhoz, hogy amennyire tudja, felvidítsa.
Édesapám a lehető legjobban gondozta édesanyámat. Azzal, hogy tanúja voltam ennek a gondoskodásnak, sokat tanultam tőle az áldozatról.
Áldozathozatal az elhívásokban
Történelmi fényképek a Hunter család, az Egyháztörténeti Könyvtár és az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából; fényképes illusztrációk © iStock/Thinkstock
Apa úgy érezte, hogy az apostoli elhívása valóban mindennél fontosabb, és ennek jó oka volt. Csupán a férfiak kis csoportját hívják el arra, hogy különleges tanúkként Isten földi munkáját vezessék, és ők nem vehetnek ki szabadnapot, nem is szólva egy egész évről.
Megbízatásainak teljesítése fontosabb volt édesapám számára a saját egészségénél is. Apa az Úrra hagyta testének megújítását (lásd T&Sz 84:33). Egyszer arra kért, tartsak vele egy Párizsban tartandó térségi konferenciára. Az orvosa úgy vélte, hogy jobb lenne egy több napra elosztott utazás, hogy ne merítse ki Apát az út, de mi közvetlenül Párizsba repültünk. Én alig tudtam nyitva tartani a szememet, miközben Apa lendületesen gyűléseket vezetett le, interjúkat tartott és felemelt másokat.
Az élete vége felé gyakran szörnyű fájdalmai voltak. Fogalmam sem volt, hogy az emberi test képes ekkora fájdalom elviselésére. „Apa – kérdeztem tőle –, gondolod, tényleg ujjongtunk, hogy ilyen testünk lehet?” Meggyőződéssel felelte: „Igen.” Majd egy kis humorral hozzátette: „Abban azért nem vagyok biztos, hogy minden részlettel tisztában voltunk.”
Kedvességet tanúsítani
Apa fontosnak tartotta a kedvességet. A kedves ember erkölcsi erejével szólt. A szomszédai, családtagjai, barátai, ügyfelei, munkatársai és az egyház tagjai kedves emberként ismerték és tisztelték.
Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor fiatalkoromban bármikor durván vagy barátságtalanul bánt volna velem. Még amikor talán meg is érdemeltem volna egy keményebb hozzáállást, ő minden helyzetet tanítással oldott meg büntetés helyett. Olyankor megbeszéltük, hogy miért volt helytelen, amit tettem, és hogy ebből kifolyólag mit kell tennem. Nálam ez bevált – legalábbis annyira, amennyire az elvárható volt.
Édesapám az El Sereno Egyházközség püspökeként szolgált, amikor az egyház éppen csak megszerveződött Los Angeles térségében. Az egyházközség tagjai ma is emlegetik az irántuk és családjuk iránt tanúsított kedvességét. Az egyik vasárnap Apa nem jelent meg a papsági gyűlésen. Mindenki azon tanakodott, hogy mi történhetett vele. Később kiderült, hogy az egyik papnak nehezére esett időben felkelni és beérni a gyűlésre. Így hát – kedvességtől indíttatva – az említett pap hálószobájában tartotta meg a kvórumgyűlést.
A középiskolából ismertem egy rendkívüli, és nagy jövő előtt álló lányt, akivel jó barátok voltunk. Az első tanév után aggasztotta, hogyan fog visszatérni az egyetemre a magas költségek miatt. Apa megtudta ezt és behívta az irodájába. A beszélgetés végén átadott neki egy már előzőleg kiállított csekket, és ez az összeg lehetővé tette a lány számára, hogy folytassa a tanulmányait.
Volt egy másik barátom a középiskolában a Pasadena Cövekben, amikor Apa cövekelnök volt ott. Ez a lány a Brigham Young Egyetemre iratkozott be. Egyszer, amikor az egyetem képviseletében utazott valahova, szörnyű autóbalesetet szenvedett Nevadában, és egy Las Vegas-i kórházba került súlyos állapotban. Amikor Apa hallott erről, 435 kilométert vezetett Los Angelestől Las Vegasig, hogy meglátogassa és kifejezze szeretetét és bátorítását.
Nem tudom, hogy hány ilyen kedves cselekedete volt Apának. Soha nem beszélt ezekről sem nekünk, sem másoknak. A kedves emberek általában nem szoktak.
Néhány ilyen kedves cselekedetről csak azokból a hálálkodó levelekből szereztem tudomást, amelyeket elrakott. Jellemzően olyan leveleket kapott, mint amilyen ez is: „Kétségbeesésemben írtam a legidősebb lányunk ügyében. […] Időt és szelíd gondoskodást fordítottál arra, hogy meglátogasd, és megadd neki a személyes telefonszámodat. Meglepődött és elámult, hogy a figyelmedre méltattad őt. A hívás és a személyes látogatás valódi fordulópont lett az életében.” A levél azután elújságolja a lány visszatérését az egyházba, a templomi pecsételését, illetve a boldog és tevékeny életét. „Miután elolvastam a [kedvességgel kapcsolatos, az 1994 októberi általános konferencián tett] kijelentésedet, könnyek szöktek a szemembe a felismeréstől, hogy már évek óta azt teszed, amire most mindannyiunkat bátorítasz.”
Édesapám, Isten prófétája
Történelmi fényképek a Hunter család, az Egyháztörténeti Könyvtár és az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából; fényképes illusztrációk © iStock/Thinkstock
Apa hitt Jézus Krisztusban. Számomra is könnyűvé tette, hogy higgyek Krisztusban. Láthattam, hogy mit tesz egy olyan ember, aki hisz Krisztusban és hasonló Őhozzá. Éreztem az ilyen életből fakadó békességet és reményt és örömöt.
Nézzük tehát a második kérdést: „Úgy véled, hogy apád valóban Isten prófétája volt?” Ezt a kérdést mindig könnyű volt megválaszolnom. Egyetlen olyan időszakra sem emlékszem édesapám személyes, családi, szakmai vagy egyházi életéből, amely arra engedne következtetnem, hogy ne felelt volna meg a követelményeknek. Ez azonban nem ugyanaz, mint abban hinni, hogy Isten tényleg elhívta, hogy a földön minden gyermeke felé képviselje Őt. Már tudom, hogy Isten prófétája volt, de ez a tudás nem abból ered, hogy ismertem őt, figyeltem a példáját, vagy megérintettek a tettei és szavai, melyeknek tanúja voltam. Ez mind segített. A tudást azonban ugyanaz az Isten adta irgalmas ajándékként számomra, aki őt is elhívta.