Szolgálat az egyházban
Imádkozz felőle!
A szerző az Egyesült Államokban, Utahban él.
Arra kértem az Urat, hogy mutassa meg, hogyan lehetnék jobb anya, Ő pedig egy olyan elhívást adott nekem, amely megtanított rá.
Illusztráció: Katie Payne
Azt mondtam a püspöknek, hogy rossz embert talált a feladatra.
„Nem vagyok oda mások gyerekeiért, soha nem tanítottam gyerekeket, és nem tudok énekelni” – mondtam neki.
„Taylor nőtestvér – felelte a püspök –, az Úr felkészít mindenkit, akit elhív. Nagyszerűen fogod csinálni.”
Azt kérte, hogy gondolkozzak az elhívásról, és tudassam vele a rákövetkező vasárnap, hogy elfogadom-e.
„Egy hatévest, egy háromévest és egy csecsemőt próbálok nevelni – vetettem közbe. – A saját gyerekeimmel is alig bírok végigcsinálni egy napot, most pedig azt akarod, hogy vállaljak el még 40-et és tanítsak nekik zenét?”
„Imádkozz felőle” – felelte ő.
Aznap délután megpróbáltam a férjemnek, Marknak elmagyarázni, hogy miért nem jó ötlet ez az elhívás. Hogyan is tevékenykedhetnék az Elemiben, amikor még a gyermekeimnek sem tudok olyan anyja lenni, amilyen szeretnék? Akkor már hónapok óta kísértett a félelem, hogy kudarcot fogok vallani anyaként.
A hét gyorsan elrepült, de a gondolataim közben vissza-visszatértek a püspök búcsúszavaihoz. Végül vasárnap reggel térdre ereszkedtem a hálószobában, és imádkoztam. Könnyek gördültek le az arcomon, de kellemes békesség töltötte el a szívemet. Azonnal tudtam, hogy az a helyes, ha elfogadom az elhívást. Ahogy alávetettem magamat az Úr akaratának, minden szorongás elszállt a szívemből.
Amikor az úrvacsorai gyűlést követően beléptem az elemis terembe, az Elemi elnöke bemutatott engem, a gyerekek pedig énekkel köszöntöttek. Látva a reménykedő pillantásaikat és a hatéves fiam sugárzó arcát, elhatároztam, hogy a lehető legjobb elemis kórusvezető leszek.
Attól fogva sok időt töltöttem az énekek tanulásával és a leckékre való felkészüléssel. Otthon, a kocsiban, séta közben is az elemis énekeket hallgattam. Utánaolvastam különböző tanítási módszereknek, és minden héten több órát szenteltem poszterek készítésének és játékok kidolgozásának.
Miközben az egyik délután az étkezőasztalnál éppen egy elemis ének leckére készültem, az Oly nagy erőt rejt a szentírás című éneket dúdoltam. A hatéves fiam a pultnál ült és egy szendvicset evett, a hároméves pedig egy papírt vagdosott szét mellettem. Amikor a refrént dúdoltam, hirtelen mindkét gyerek dalra fakadt:
Oly nagy erőt rejt a szentírás!
Oly nagy erő – könnyű így a választás!
Oly nagy erő – mindig megkapom,
Amikor a szentírást olvasom!1
Abban a pillanatban tudtam, hogy az elhívás válasz volt az imáimra. Arra kértem az Urat, hogy mutassa meg, hogyan lehetnék jobb anya, Ő pedig egy olyan elhívást adott nekem, amely megtanított rá, miközben zenét tanítottam a gyermekeimnek.
Nagyon hálás vagyok, amiért a püspököm sugalmazottan és szeretetteljesen ezt mondta: „Imádkozz felőle.”