Örökké testvérek
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Iowában él.
„Hogy családommal mindig együtt lehessek, az Úr megmondta, hogy mit tegyek” (Gyermekek énekeskönyve, 98.).
Szabi alig fért a bőrébe a hátsó ülésen, miközben egy bolondos dalocskát énekelt. „Légyszi, nyugodjál le, Szabi! – mondta Apa. – A vezetésre kell figyelnem.”
„Nem tudok lenyugodni! – mondta Szabi. – Ez annyira jóóó!”
Apa mosolygott. „Örülök, hogy ennyire izgatott vagy, hogy megismerheted az új öcsikédet.”
Amikor odaértek a kórházba, Szabi már rohant is Anya szobájába. Tudta, hogy merre találja, mert Anya már öt napja ott volt. Bent kellett maradnia, mert a kis Káleb beteg volt, és egy kicsit Anya is beteg volt. Szabi már legalább egymilliószor kérte, hogy megnézhesse Kálebet, de Anya mindig azt monda: „Még nem.” Azt mondta, hogy az orvosok fogják eldönteni, hogy a baba mikor lesz elég erős ahhoz, hogy meglátogathassák.
Ma pedig végre telefonált az orvos! Elérkezett a nagy nap!
Amikor Szabi bement Anya kórházi szobájába, Káleb ott volt Anya karjában. Szabi odaszaladt, hogy lássa az új öcsikéjét. Káleb aprócska volt. Jóval kisebbnek tűnt, mint Szabi újszülött unokatestvérei. És valahogy az orra és a füle is fura volt. Úgy nézett ki, mint egy kis manó!
„Szia, drágám! – mondta Anya. – Gyere, moss kezet, és utána a karodba veheted a babát.”
Szabi kezet mosott egy különleges szappannal, majd felmászott a kórházi ágyra Anya mellé. Anya odahajolt, és a karjaiba helyezte a babát. Apa segített Szabinak, hogy a megfelelő helyeken fogja.
Szabi lepillantott Kálebre. „Szia, Káleb! – mondta. – A bátyád vagyok, Szabi. Az én szobámban fogsz aludni, megmutatom az összes játékomat, és játszhatunk majd a parkban is!”
Káleb baba egyenesen Szabira nézett. Szabi úgy érezte, hogy Káleb minden idők legjobb kisbabája.
Amikor Szabi karja elfáradt, Apa vette át a babát. Anya magához húzta Szabi egyik kezét, és a szemébe nézett.
„Szabi – kezdte –, emlékszel, amikor az Elemiben a szabadítás tervéről tanultál?”
Szabi bólintott. Az jó nap volt. Brigi néni pálcikára ragasztott holdat és csillagot és nagy földgolyót hozott. Szabi foghatta a napot.
„Emlékszel, hogy a születésünk előtt, mielőtt a földre jöttünk, a mennyben éltünk, és miután meghalunk, a mennybe megyünk vissza?”
Szabi ismét bólintott.
„Káleb baba nagyon beteg. Az orvos szerint nem fog sokáig élni. Hamarosan meg fog halni, és visszamegy a mennybe.”
Szabi Anyára pillantott, majd a babára Apa karjában. Aztán összeráncolta a homlokát. A torka elszorult. „De hát én szeretem! Azt akarom, hogy itt maradjon, és közös szobánk legyen, és játsszon velem! Ő nem akar maradni?”
Anya átölelte Szabit. „Hát persze, hogy szeretne velünk lenni. Mi vagyunk a családja. De újra találkozni fog velünk.”
„Tényleg?”
Anya bólintott. „Apával a templomban házasodtunk össze. Azt az ígéretet kaptuk, hogy a családunk örökké együtt lehet. Te és Káleb mindig a mi gyerekeink lesztek.”
„Ez azt jelenti, hogy Káleb baba mindig is a testvéred lesz – magyarázta Apa. – És újra találkozol majd vele a mennyben.”
Szabi szomorú volt. Valahogy dühösnek is érezte magát. De amikor arra gondolt, hogy találkozni fog majd Kálebbel a mennyben, akkor egy nagyon kicsit elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a baba puha haját. „Testvérek leszünk a mennyben? Ez csodálatos!”
Anya megpuszilta Szabit. „Ez tényleg csodálatos.”