Tengerparttól tengerpartig: Utazásunk a templomba
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Habár kevés volt a pénzünk, és az előttünk álló út veszélyes volt, a feleségem és én tudtuk, hogy a templomban egymáshoz kell pecsételni minket.
1979 októberében – egy nappal azután, hogy polgári szertartás keretében összeházasodtunk – a feleségemmel, Maria Ondinával elindultunk otthonról, a Peru csendes-óceáni partvidékén fekvő Arequipából, és az Atlanti-óceán partján fekvő Brazíliai São Paulo templom felé vettük az irányt, hogy ott majd egymáshoz pecsételjenek bennünket. Mi voltunk az első arequipai házaspár, akik a pecsételésük érdekében szárazföldön tették meg ezt az utat az újonnan felszentelt templomig, amely Dél-Amerika első temploma volt. Úgy terveztük, hogy 10 nap alatt oda-vissza megjárjuk az utat, de a veszélyes politikai helyzet miatt végül majdnem 30 nap lett belőle. Azt nem tudtam, hogyan fog sikerülni – csak azt tudtam, hogy ígéretet tettem Istennek, hogy a misszióm után egy érdemes nőhöz leszek pecsételve.
Arequipa – Juliaca – Puno
Egy kilencórás éjszakai utazást követően megérkeztünk Juliacába. Csütörtök volt, és még be kellett szereznünk a megfelelő pecséteket és kilépési engedélyeket az útlevelünkbe, hogy elhagyhassuk az országot. Másnap nemzeti ünnep volt, amikor a kormányhivatalok bezártak a hosszú hétvégére, így hát már reggel beálltunk a sorba a Banco de la Naciónban, hogy biztosan sorra kerüljünk a hivatalok déli zárása előtt.
Amikor végül 11-kor odaértünk az ügyintéző ablakához, az úriember aggodalmasan nézett ránk. „Sajnálom – mondta. – Itt nem foglalkozunk ilyen iratokkal. Át kell menjenek a punói fiókunkba.” Ezt meglepve és csalódottan fogadtuk, mert Puno 45 percnyire volt onnan.
Puno – La Paz – Cochabamba
Miután nagy nehezen fogtunk egy taxit, fél kettőre oda is értünk a punói fiókhoz. A bejárat már zárva volt. Bezörgettem a kapun a vas kopogtatókkal, amilyen hangosan csak tudtam. Egy nagyon bosszús férfi nyitott ajtót, és megkérdezte: „Mit akarnak?” Elmondtam magamban egy buzgó imát, és az idegen szemébe néztem. „Uram! – mondtam. – Mormon vagyok, és Brazíliába, São Paulóba tartok, hogy házasságot kössek az ottani templomban, és Ön segíthet nekem.” Ellenséges hozzáállása megváltozott. „Nagyon sajnálom, uram – felelte –, de több mint egy órája bezárt minden, és már szinte mindenki hazament.” Így válaszoltam: „Eresszen be, és engedje, hogy az Istenem segítsen nekem megtalálni, amit keresek.” Beengedett.
Amikor megtaláltuk a fiókvezetőt, Rosát, elmagyaráztam neki a helyzetünket. Udvariasan így felelt: „Azokat a nyomtatványokat három különböző alkalmazott intézi, és azt hiszem, hogy már mindenki hazament.” Ám mindhárom férfi ott volt még, Rosa pedig megkérte őket, hogy túlórázzanak a megsegítésem érdekében.
Az első férfi olyan nyomtatványokat kért tőlem, amilyenek nem voltak nálam. „El kellett volna mennie a Gazdasági Minisztériumba, megvennie a hat nyomtatványt, és elhoznia ide ügyintézésre – magyarázta. – Most már meg kell várnia a hétfőt.”
Lefagytam – nem akartam elhinni! Ismét elmondtam magamban egy imát. „Uram! – mondtam. – Mormon vagyok, és Brazíliába megyek, a São Paulo-i templomba, hogy házasságot kössek. Ön pedig segíthet nekem.” Úgy tűnt, hogy attól fogva már nem kellett sietnie sehova. Átnézte az összes fiókot, és végül megtalálta az áhított nyomtatványokat. A következő hivatalnok gyorsan átfutotta őket, majd lepecsételte az útlevelünket.
A következő ablaknál, amikor a kilépési illetéket amerikai dollárban fizettem volna ki, a pénztáros látható elégedettséggel közölte: „Sajnálom. Látja ezt a kiírást?” A falon tábla hirdette: „Dollárt nem fogadunk el.” A tervünk kudarcra volt ítélve – nem tehettem semmit.
„Fogadd el!” – hallottam Rosát a hátunk mögül. A pénztáros elfogadta a pénzt, és kiadta az iratokat. Végre úton voltunk!
Már sötétedett, és éppen a bolíviai La Paz belvárosa felé közeledtünk, amikor hirtelen kövek záporoztak a buszra. Az ablakon át köveket dobáló, úttorlaszokat emelő dühös embereket láttunk az utcákon. Az autóbusz fürgén haladt tovább a városközpont felé. Azon az estén zavargások törtek ki Bolíviában.
Leszálltunk a buszról, és elkezdtünk szállodát keresni. Csak egyet találtunk, de az nagyon drága volt. Miután azonban előadtam az ott dolgozó alkalmazottnak a történetünket, az a jóravaló ember nagyon olcsón elszállásolt minket a szálloda takarítóhelyiségében. Letett a padlóra egy matracot, és takarókat is adott, hogy kirekeszthessük a hideget és a lövések hangját, amelyek egész éjszaka visszhangoztak az utcákon.
Másnap korán reggel félve és sietősen indultunk útnak. A buszpályaudvar felé haladva tankokat láttunk, és a hatalomátvétel ellen tiltakozókra tüzelő katonákat.
Fogytán volt az üzemanyag, ezért a megszokott napi három buszjárat helyett aznap csak egyet indítottak. A helyek már napokkal korábban elfogytak. Megkerestem a létesítmény vezetőjét, és elmondtam neki ugyanazt, amit mindenki másnak: „Uram! Mormonok vagyunk, és házasodni megyünk a templomba. Ön pedig segíthet nekünk.” Megkérdezte: „Mi lenne az úti céljuk?” „Cochabamba, uram.” Kinyitott egy fiókot, és előhúzott két jegyet. Láttam, hogy nem is volt több. „Siessenek! – mondta. – A busz mindjárt indul.” A bőröndjeink súlytalannak tűntek, és mintha a föld felett lebegtünk volna – kezünkben pedig ott tartottuk az aznapi áldást.
Cochabamba – Santa Cruz
Cochabamba szintén forrongott, és az érkezésünkkor ott is zűrzavar fogadott. Találtunk egy sátrakkal teli piacteret, ahol egy kedves perui honfitársunk megengedte, hogy megmosakodjunk, és otthagyjuk a bőröndjeinket, amíg elmegyünk a buszpályaudvarra. Ugyanazokkal az esdeklő szavakkal sikerült várólistára – majd pedig autóbuszra – kerülnünk, és néhány nappal később megérkeztünk Bolívia és Brazília határára, Santa Cruzba. Három napig minden reggel kimentem a vasútállomásra, hogy megtudjam, indul-e aznap vonat. A válasz mindig nemleges volt. A negyedik napon azonban elterjedt a hír, hogy hamarosan indul egy vonat Brazília felé.
Addigra már kezdett elfogyni a pénzünk. Megosztottam az aggodalmaimat a feleségemmel, aki határozottan így felelt: „Még ha gyalog kell mennünk vagy szamárháton, akkor is megoldjuk!” A válasza boldoggá tett. Az utunk hátralevő részében már nem is aggódtam a pénz miatt, mert a hitünkbe vetettük minden bizalmunkat.
Ahogy ott beszélgettünk, odajött egy idős asszony. A feleségemhez lépett, és megkérdezte: „Fiatalasszony! Nem kell két jegy a mai vonatra?” A feleségem azonnal lecsapott a jegyekre. Kifizettem az asszonyt, ő pedig eltűnt a tömegben. Eltartott még pár másodpercig, amíg rájöttünk, hogy az Úr és az Ő angyalai továbbra is mellettünk állnak.
Santa Cruz – São Paulo
Egy új barátunk, akit a vonaton ismertünk meg, elvitt minket a São Paulo templomhoz, de a szálló már zárva volt. Beletörődve, mégis boldogan helyeztük magunkat kényelembe a templom előtti néhány padon. Itt állt előttünk: pont olyan gyönyörűségesen, ahogy elképzeltük, a tetején Moróni angyal szobrával. Éjfélre járt az idő, mi pedig sírva öleltük át egymást, fáradtan és az esőtől csapzottan. Nem éreztük az esőt, az éhséget vagy a hideget – csak egy leírhatatlan boldogságérzetet, amiért ilyen közel lehetünk az Úr házához. Engedelmesek voltunk, és itt volt érte a jutalom.
Miközben elmerültünk e pillanat varázsában, valaki megütögette a vállamat. Az egyik misszióstársam volt az, akit aznap pecsételtek egymáshoz a feleségével, és épp vacsora után tartottak hazafelé. Megengedte, hogy a lakásukban éjszakázzunk, másnap pedig ő volt a tanú a pecsételésünkön, melyet maga a templomelnök végzett. Gyönyörűség volt látni a feleségemet tiszta fehérbe öltözve a celesztiális teremben!
A volt misszionárius barátomtól kapott kölcsön és a templomelnök segítsége révén kevesebb mint öt nap alatt tettük meg az utat hazafelé, mindenféle késés nélkül – és mindössze 20 dollárral a zsebünkben kezdtük meg közös életünket a feleségemmel, Maria Ondinával, aki immár az örökkévaló társam volt.