Szolgálat az egyházban
Ahol enyhülnek terheink
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
A Segítőegylet az a hely, ahol a legkülönfélébb helyzetben lévő nőtestvérek enyhülést találnak – és kell is, hogy találjanak –, miközben gondoskodnak egymásról, illetve szolgálják és szeretik egymást.
Illusztráció: Emily Shay
Amikor a családommal a nevadai Las Vegasban éltünk, egy ideig az egyházközségi Segítőegylet elnökeként szolgáltam. Élveztem az egyházközségünkben lévő jóságos nőtestvérekkel ápolt csodálatos kapcsolatokat. Nagyon szerettem a felemelő tevékenységek megszervezését, a segítőegyleti gyűlések levezetését, az egyházközségi vezetőkkel tartott megbeszéléseket és a családoknak nyújtott szolgálatot.
Jelentős időt fordítottam arra, hogy eljárjak a nőtestvérekhez és beszélgessek velük. Nyújtottam szolgálatot olyan édesanyáknak is, akik kimerültek vagy betegek voltak, vagy egyszerűen csak elcsüggedtek – olyan nőtestvérek voltak, akiknek lelkileg és fizikailag egyaránt vigaszra volt szükségük. Elégedettnek és hasznosnak éreztem magam, akire a hat gyermek fiatal édesanyjaként ellátott feladatain kívül is szükség van.
Aztán az életem hirtelen megváltozott.
A férjemet előléptették, és egy másik államba kellett költöznünk. Egy hónapon belül összepakoltunk, és a verőfényes Las Vegasban lévő otthonunkat felcseréltük egy kis bérelt házra a Wyoming állambeli hideg Casperben. A költözésünk hetében tudtam meg, hogy várandós vagyok – ikrekkel!
Aznap este, miután megérkeztünk a bérelt otthonunkba, kegyetlenül lebetegedtem. Emlékszem, hogy csak feküdtem az ágyban, moccanni is alig bírtam, miközben néztem, ahogy a férjem elrendezi a gyerekeinket, és behord mindent a költöztető teherautónkból. Ezzel kezdetét vette életem legborzalmasabb fizikai kihívása. A következő négy hónapban nem maradt meg bennem az étel, és alig volt erőm arra, hogy szolgáljam a családomat, gondoskodjak a gyerekeinkről – néha még arra sem, hogy főzzek.
Miközben a férjem belerázódott az új munkájába, én beilleszkedtem az új városunkba, és négy gyerekünket beírattam iskolába. Az apró bérelt otthonunk zsúfolásig tele volt, és még hetekig dobozokból éltünk. Minden reggel útjukra engedtem az iskolás gyerekeinket, majd a napot a kanapén töltöttem, miközben a két kicsi a közelben játszott.
Az egyik reggel, miután a gyerekek már elmentek iskolába, valaki csengetett. Az egyik gyerek ajtót nyitott, és ott állt az új egyházközségünk segítőegyleti elnökségének egyik tagja. A kezében mindenféle földi jóval teli kosarat tartott, és vele volt a lánya is. Azért jött, hogy köszöntsön engem az egyházközségben.
Szörnyen restelltem magam.
Ott feküdtem a kanapén, még mindig pizsamában, a fejemnél egy vödörrel, miközben a két lengén öltözött csemetém a kicsomagolásra váró dobozok között játszott a rendetlen padlón.
Ez a csodás nőtestvér bejött, lerakta a kosarat az asztal sarkára, majd leült a zilált nappalinkban, és elbeszélgetett velem – behatóan érdeklődött felőlem és a családunk felől.
Ahogy beszélgettünk, alázat ébredt bennem. Alig egy hónapja még én voltam hasonló helyzetben, amikor meglátogattam másokat és felajánlottam a segítségemet. Most viszont fordult a kocka. Ott feküdtem kinyúlva egy rendetlen házban, és kétségbeejtően szükségem volt a terheim enyhítésére. Magányos voltam, agyonhajszolt, és olyan helyzettel néztem szembe, amely meghaladta a képességeimet. Egyike voltam a segítségre szoruló nőtestvéreknek. Az Úr gyorsan és eredményesen emlékeztetett arra, hogy szükségem van Őrá és a szolgáin keresztül nyújtott segítségére.
A nőtestvér távozása után az asztalomon hagyott köszöntőkosár látványa enyhülést és fényt hozott számomra. A következő néhány hétben a kosár tartalmát ízlelgettem, és hálás voltam a szárba szökkenő barátságunkért, ahogy újra és újra eljött, hogy segítséget és támaszt nyújtson azokban a nehéz hónapokban. Megújult megbecsüléssel tekintettem arra a reményre és segítségre, melyet egyik nőtestvér adhat a másiknak.
Néhány hónappal később vettünk egy akkora házat, amely már elég nagy volt a gyarapodó családunk számára. Nehéz várandósságom két gyönyörű kisbaba születésével ért véget. Az a kedves segítőegyleti nőtestvér pedig jó barátom lett, aki továbbra is megerősít és felemel a bizonyságával és a példájával. Gyakran gondolok vissza az első látogatására azon a nehéz délelőttön, és hálát érzek, amiért betöltötte az elhívását.
Bizonyságomat teszem arról, hogy „mindannyian koldusok” vagyunk Isten előtt (lásd Móziás 4:19). Körülményeink bármelyik pillanatban megváltozhatnak, elhozva számunkra annak újbóli felismerését, hogy mennyire függünk Atyánktól – és azoktól, akik az Ő nevében szolgálnak minket. Minden korábbinál biztosabban tudom, hogy a Segítőegylet az a hely, ahol a legkülönfélébb helyzetben lévő nőtestvérek enyhülést találnak – és kell is, hogy találjanak –, miközben gondoskodnak egymásról, illetve szolgálják és szeretik egymást.