Evangéliumi magokat ültetni édesanyám szívébe
A szerző az Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Mindent megtettem, ami csak eszembe jutott, hogy édesanyámat az egyházról tanítsam, de végül egy templomi nyílt nap hozta meg az áttörést.
Fénykép a Getty Images jóvoltából
Tizennégy éves voltam, amikor az egyházhoz csatlakoztam. A szüleim megengedték, hogy megkeresztelkedjek, de ők nem szerettek volna csatlakozni az egyházhoz, és még csak az sem érdekelte őket, hogy többet tudjanak meg róla.
Több mint 10 éven keresztül arra vágytam, hogy bárcsak a családom is érezhetné azt a boldogságot, amelyet én éreztem Jézus Krisztus visszaállított evangéliumában, de ez alatt a 10 év alatt úgy jártam istentiszteletre, kaptam meg a felruházásomat, és szolgáltam teljes idejű missziót, hogy a családomtól semmiféle támogatást nem kaptam ebben.
Azt követően, hogy hazatértem Mexikóba a Salt Lake City-i, Templom téri missziós szolgálatomból, édesanyámmal laktam. (A szüleim még középiskolás koromban elváltak.) A mexikói misszionáriusképző központban kezdtem dolgozni, így hát ravasz módon meghívtam, hogy találkozzon az általam tanított elderekkel és nővérekkel. Finoman (és néha kevésbé finoman) meg-meghívtam hozzánk az egyházközségemben szolgáló misszionáriusokat vacsorára. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy misszionáriusok legyenek körülötte, azt remélve, hogy feltesz majd pár kérdést az evangéliumról, de az összes erőfeszítésem hiábavalónak tűnt.
Szerintem minden egyes misszionáriusi csapattal találkozott abban a három évben, akikkel csak kapcsolatban álltam, és mégsem történt semmi.
2008-ban az Amerikai Egyesült Államokba költöztem, hogy ápolónőnek tanuljak. Az év vége felé a Mexikói Mexikóváros templom – egy jelentős felújítást követően – nyílt napokat tartott. Noszogattam édesanyámat, hogy ha már lehetősége nyílt rá, akkor menjen el, és nézze meg, hogy miről is szól a templom. Kitartó unszolásomnak köszönhetően végül beleegyezett, hogy levezeti azt a 113 kilométert, és elmegy a nyílt napokra.
Amikor legközelebb beszéltem vele, arról áradozott, hogy milyen bámulatos élményben volt része. Elmondta, hogy azt tervezi, visszatér még oda. Olyannyira így lett, hogy a nyílt napokból hátralevő időszak során még számos alkalommal látogatott el a templomba. Még a templom újraszentelését megelőző kulturális ünnepségen is ott volt.*
Amikor ismét beszéltünk telefonon, Anya elmondta, hogy meg fogja hívni a misszionáriusokat, hogy tanítsák őt. Látszólag minden előzmény nélkül elkezdett kérdezgetni, és úgy figyelt, ahogy arra már hosszú ideje vágytam. Amikor a karácsonyi szünetben hazamentem, észrevettem, hogy megváltozott. Bár mindig is kedves és együttérző volt, ezúttal valami mély változás ment végbe benne: megtért.
Amikor visszatértem az egyetemre, még mindig ámultam a történteken. Egy hétre rá Anya felhívott és azt mondta: „Sonia, csak azt szeretném tudni, hogy mikor jössz majd haza Mexikóba, mert meg fogok keresztelkedni.”
Annyira izgatott és boldog voltam! Februárban hazarepültem a keresztelőjére. Ámulatba ejtő volt, ahogy istentiszteletre jár, elhívást kap és szolgál benne, és fejlődik az evangéliumban. Tudtam, hogy tudja, hogy mindez igaz.
Azt is nagyon erőteljes élmény volt hallgatni, amikor imádkozott. Különösen meghatott, amikor hallottam, ahogy értem és a biztonságomért imádkozik az Egyesült Államokba való visszatérésem előtt. Nincs semmi, ami a gyermekért elmondott szülői imához lenne fogható.
Miért nem történt mindez hamarabb? Nem tudom. Talán először magokat kellett elültetni édesanyám életében, mielőtt elfogadhatta volna az evangéliumot. Talán a templom úgy és akkor érintette meg, amire az én korábbi erőfeszítéseim nem voltak képesek. Ahogy elnézem az Úr munkáját édesanyám életében, eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor a saját életemben láttam az Ő kezét, és ez nagy reménységgel tölt el azt illetően, hogy Ő vajon mit képes kibontakoztatni más családtagjaim életében is.
Tudom, hogy az Úr figyel ránk, és irányt mutat az életünkben. Amikor engedem, hogy Ő vezesse az életemet, akkor oda jutok el, ahova kell. Amikor a saját akaratomat követem, akkor az út tovább tart és rendszerint nehezebb is. Jobban szeretem hagyni, hogy az Úr meglepjen, és megmutassa nekem, hogy milyen nagyszerű dolgokat tartogat még.