Elmélkedések
Napkelte
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Idahóban él.
Ez az élet nem a vég: sok szépség és boldogság és öröm vár még ránk.
Fénykép a Getty Images jóvoltából
Tiszta és hideg volt a levegő azon a téli hajnalon, amikor még pirkadat előtt nekiláttam a tejgazdaságom reggeli teendőinek. Ahogy felidéztem az előző hét történéseit, azok nehéz súlyként nehezedtek elmémre. Tragédia sújtotta a mi kis völgyünket. Egy szörnyű autóbalesetben meghalt az egyik régi középiskolai barátom, a kisfia, a tizenéves lánya és az ő három barátnője. A balesetet szenvedett lányok az én gyerekeimnek is barátai voltak. Sokakhoz hasonlóan a mi családunk is azzal töltötte a hetet, hogy a tragédiában érintett családokkal gyászolt. Addigra már három temetésen voltunk, aznap pedig az utolsó, az édesapának és a két gyermekének temetése várt ránk.
Két fő kérdéssel küszködtem, miközben megpróbáltam feldolgozni a történteket.
Először is amiatt gyászoltam és azon töprengtem, hogy vajon miért vétettek el ezek a fiatal gyerekek azelőtt, mielőtt megtapasztalhattak volna oly sok mindent, amit az élet kínál. Nem fognak felnőni, megházasodni, missziót szolgálni, családot alapítani és megtapasztalni a halandó élet oly sok egyéb örömét.
Másodszor, habár azt éreztem, hogy közösségként bármit megtennénk a családok vigasztalására, mégis úgy tűnt, hogy semmit sem tehetünk – semmiféle erőfeszítés nem enyhítheti a gyászukat.
Meglepődtem, amikor munka közben benézett hozzám az elhunyt barátom apósa. Ő is tehenész lévén, a munka nála sem szünetelhetett soha, és ezúttal azonnal vennie kellett egy borjút. Az ügyletet követően elbeszélgettünk egy kicsit arról, hogy hogy bírja ő és a családja. Hangot adtam annak a vágyamnak, hogy bárcsak többet tehetnék értük. Annyira tehetetlennek éreztem magam a fájdalmuk enyhítésében. Mély benyomást tett azonban rám az, hogy mennyire nyugodtnak és békésnek tűnt mindannak ellenére, amin a családja éppen keresztülment.
Hirtelen ráébredtem, hogy az egyik kérdésemre mindig is előttem volt a válasz. Azon tépelődtem, hogy miként nyújtsak vigaszt gyászoló barátaimnak, elfelejtve közben azt, hogy az igazi vigasz és békesség a Szentlélek által érkezik. Ezeket a családokat olyan további vigasszal áldotta meg Mennyei Atya, amilyet csak Ő képes nyújtani. Tudtam, hogy az Úr azon vigasztalásában van részük, melyet a Mormon könyve is említ:
„[Ő] meg fog vigasztalni a megpróbáltatásaitokban, és szót emel az ügyetekben…
Ó ti, akik tiszta szívűek vagytok, emeljétek fel a fejeteket és fogadjátok be Isten örömet adó szavát, és lakmározzatok a szeretetén; mert mindörökké megtehetitek ezt, ha szilárd az elmétek” (Jákób 3:1–2).
Miután elköszöntünk egymástól, kiléptem a pajtából, és észrevettem, hogy a telihold lenyugvóban van a nyugati égbolton. Gyönyörű látvány volt. Majd megfordultam, és láttam, hogy a nap éppen felkelőben van keleten. Olyan volt, mintha az egész égbolton életre keltek volna a színek. A lenyugvó hold szép volt – a felkelő nap lélegzetelállító. Ahogy megálltam, hogy elgondolkodjak ezen az ellentéten, az jutott eszembe, hogy nem számít, mennyire gondoljuk gyönyörűnek és boldognak a halandó életünket, mindez elhalványul azon gyönyörűség és boldogság mellett, amely még ránk vár, ha hithűek és engedelmesek vagyunk. Rájöttem, hogy akik meghaltak, igazából semmit nem veszítettek. Derekasan élték az életüket a földön, és még nagyszerűbb tapasztalatok és örömök felé lépnek tovább.
Napközben aztán részt vettem a családommal az utolsó temetésen. Egy zsúfolásig telt tabernákulumban jöttünk össze aznap, amelyet szó szerint pattanásig feszített egy egész közösség támogatása. Aznap, és még később is egy ideig, a völgyünkben lakó emberek különleges békességet tapasztaltak meg. A szülők egy kicsit közelebb húzták magukhoz gyermekeiket, és ráébredtünk, hogy rövid a földi életünk, ezért gyakrabban kell kifejeznünk a családunk és barátaink iránt a szeretetünket. Eszembe juttatta ez az Úr irántunk való szeretetét, valamint a szabadítás tervének szépségét. Ez az élet nem a vég: sok szépség és boldogság és öröm vár még ránk.