Elérni Annát
Margaret S. Lifferth
USA, Utah
Fénykép a Getty Images jóvoltából
Néhány évvel ezelőtt a hatéveseket tanítottam az Elemiben. Anna neve is szerepelt a névjegyzékemben. Valamennyire ismertem a családját, így aztán tudtam, hogy a szülei különváltak, és ő az édesapjával élt. Ritkán voltak istentiszteleten.
Benéztem hozzájuk, hogy találkozzak Annával és az apjával, és meghívjam Annát az Elemibe. Anna érdeklődőnek tűnt, de végül nem jöttek. Heteken át minden vasárnap reggel odatelefonáltam hozzájuk, hogy meghívjam őt az Elemibe. Mindig csak az üzenetrögzítő kapcsolt be, én pedig mindig rámondtam, hogy mennyire örülnék, ha láthatnám az Elemiben.
Aztán az egyik vasárnap reggel Anna eljött. Az édesapja segített neki felvenni a legszebb vasárnapi ruháját az Elemibe, majd elfuvarozta az épületig. Örömmel köszöntöttem, és segítettem neki megismerkedni a többi gyerekkel az osztályban.
Megvolt a tanítás, énekeket énekeltünk, az óra végén pedig színeztünk. Ahogy a gyerekek elindultak kifelé, Anna odajött, és egy összegyűrt papírt nyomott a markomba. Először azt hittem, hogy szemét. Ki akartam dobni, de a Lélek arra késztetett, hogy széthajtogassam. Anna egy rövid üzenetet írt nekem a papírra. Ennyi állta rajta egy hatéves kézírásával: „Szeretlek.”
Anna nem ismert engem eléggé ahhoz, hogy szeressen. Mindössze annyit ismert belőlem, hogy egy hang az üzenetrögzítőjén az Elemibe hívja. Mégis, ebből az apró erőfeszítésből, amelyet azért tettem, hogy elérjem őt, Anna tudhatta, hogy valaki törődik vele, és azt szeretné, ha érezné a Szabadító szeretetét.
Időnként láttam még Annát az Elemiben, és alkalmanként az apja is eljött istentiszteletre. Amikor aztán megint változtak a családi körülményeik, már ritkábban láttuk őket.
Az évek során sokszor eszembe jutott Anna. Teljes szívemből remélem, hogy emlékszik az Elemiben töltött időre. Talán a tanultakból is fel tud idézni valamit, de még ennél is jobban remélem azt, hogy fel tudja idézni, milyen volt érezni az Úr szeretetét, a Lélek vigasztalását és a tanítója szeretetét.