Nyomtatásban nem jelenik meg
Isteni fenyítés – Isten irántunk való szeretetének a bizonyítéka
Ne lepődjünk meg, amikor szerető Atyánk az isteni fegyelmezés pillanataival fejlődésre ösztönöz minket.
Hat izgága fiú szülei vagyunk. Az elmúlt 17 év során megtanultuk, hogy a Lélek gyakran a saját szülői tapasztalatainkat felhasználva tanít minket arról, ahogyan Mennyei Atya a gyermekeivel munkálkodik.
Jó néhány évvel ezelőtt Jessica hallotta, amint a fiaink odafent játszanak. Jobban odafigyelve, egy falra firkáló íróeszköz jellegzetes hangját hallotta.
Odakiáltott nekik: „Fiúk! Valaki épp a falat színezi?”
Három másodpercnyi csend után a tettes visszakiáltott: „Deeeehoooogy!” Ekkor megkérte, hogy hozza le az íróeszközt.
„Rendben, Anya” – mondta a fiú odaszökellve hozzá, és készségesen, sőt, boldogan átadva neki egy ceruzát.
A másik kezét, amelyben alkoholos filc volt, és Jess simán rálátott, a háta mögé rejtette.
Miután leült ezzel a kisfiúval, meghallgatta őt, helyretette és megpróbált segíteni neki, ez a nyilvánvaló benyomása támadt:
„Én miért próbálom meg időnként elrejteni a saját bűneimet és hiányosságaimat a mindentudó, szerető Mennyei Atyám elől?”
Az isteni fenyítés három célja
A gyermeknevelésben alapvető különbség van a büntetés és a fegyelmezés között. James E. Faust elnök (1920–2007) azt tanította, hogy angolul a „disciple [tanítvány] és a discipline [fegyelem] szavak ugyanabból a latin tőből származnak – ez a discipulus, amely növendéket jelent”. Miközben igyekszünk Jézus Krisztus elkötelezettebb tanítványává válni, ne lepődjünk meg, amikor szerető Atyánk az isteni fegyelmezés ezen pillanatait elénk tárva kér meg minket a tanítványság ösvényén való továbbhaladásra.
D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanította nekünk, hogy ennek „az isteni fenyítésnek legalább három célja van: 1.) hogy bűnbánatra ösztönözzön, 2.) nemesítsen és megszenteljen bennünket, valamint 3.) hogy időnként átszabja életünk haladását egy olyan irány felé, melyről Isten tudja, hogy jobb nekünk”.
Kr. e. 6 körül az Úr elküldte Sámuelt, a lámánita prófétát, hogy prédikáljon a nefitáknak. A prédikációjában mesterien példázza és emeli ki az isteni fenyítés Christofferson elder által tanított három célját. A legfontosabb talán az, hogy Sámuel megpróbálta megtanítani ezeknek a küszködő nefitáknak, hogy a közvetlen fenyítés, amelyben részesülnek, nem annak a jele, hogy Isten nem törődik velük. Nem, ez a fenyítés pontosan az irántuk táplált szeretete miatt következett be.
Sámuel egyértelművé tette ezt, amikor azt tanította, hogy „ő szerette Nefi népét, és meg is fenyítette őket; igen, gonoszságuk napjaiban megfenyítette őket, mert szereti őket” (Hélamán 15:3). Mert az Úr szavait idézve „a kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” (Jelenések 3:19).
Bűnbánatra ösztönözzön bennünket
Az isteni fenyítés Christofferson elder által említett első célja az, hogy bűnbánatra ösztönözzön bennünket. Sámuel a mondandója elején egyértelművé teszi, hogy a nefiták gonoszsága miatt semmi nem mentheti meg őket, „csakis a bűnbánat és az Úr Jézus Krisztusba vetett hit” (Hélamán 13:6). Elmondása szerint a bűnbánat ezen üzenete az, amiért elküldetett hozzájuk, „hogy hozzátok is elérhessenek az örvendetes hírek” (Hélamán 13:7).
Figyeljük meg, hogy Sámuel összekapcsolja a bűnbánatot az örvendetes hírekkel. Neil L. Andersen elder azt tanította: „A bűnbánatra való felhívás… szeretetteljes esdeklés, hogy forduljunk meg, és Isten felé induljunk tovább [lásd Hélamán 7:17]. Egy szerető Atya és az Ő Egyszülött Fia hívogat bennünket, hogy legyünk többek annál, mint akik vagyunk, hogy életünket emeljük egy magasabb szintre, hogy változzunk meg, és érezzük át a parancsolatok betartásából fakadó boldogságot.”
Sámuel következetesen leszögezte ezt a célját a prédikálásában: „evégre jöttem fel a város falaira, …hogy megismerhessétek a bűnbánat feltételeit” (Hélamán 14:11). A Krisztusról szóló próféciái azzal a szándékkal adattak, „hogy hihessetek az ő nevében. És ha hisztek az ő nevében, akkor minden bűnötöket meg fogjátok bánni” (Hélamán 14:12–13).
Sámuel üzenete egyértelmű: tartsatok bűnbánatot és térjetek vissza „az Úrhoz, Istenetekhez” (Hélamán 13:11).
Nemesítsen és megszenteljen bennünket
A bűnbánat központi célja az, hogy nemesítse és megváltoztassa az ember szívét. Amikor bűnbánatra szólít, Sámuel az emberek szívének az állapotára összpontosít. Beszél „a nefiták népének keményszívűség[éről]” (Hélamán 13:8). Óvja őket attól, hogy „a kincseikre helyez[z]ék a szívüket” (20. vers). Elmondja nekik, hogy „nem az Úr felé fordul” a szívük (22. vers), hanem a „ saját szív[ük] kevélysége után” járnak (27. vers).
Az isteni fenyítések segítenek nekünk észrevenni tévelygő szívünket, és „hit és bűnbánat” által előidézik azt, amit Sámuel „szívbéli változás[nak]” nevez (Hélamán 15:7). Sámuel tanítása szerint ez a változás tesz minket szilárddá és állhatatossá a hitben (lásd 8. vers), a Szabadító Jézus Krisztushoz kötve tévelygő szívünket.
Átszabja életünk haladását
Neal A. Maxwell elder egyszer isteni elégedetlenségnek nevezte a fenyítés ezen pillanatait. Ebből az elképzelésből merítve Michelle D. Craig nővér kifejtette, hogy „isteni elégedetlenséget érzünk, amikor összehasonlítjuk »azt, akik vagyunk, [azzal], akivé hatalmunkban áll, hogy váljunk.« Ha őszinték akarunk lenni, mindegyikünk érzi, hogy rés tátong aközött, ahol és akik vagyunk, valamint ahol és akik lenni szeretnénk. Nagyszerűbb egyéni teljesítményre áhítozunk. […] Ezek az érzések Istentől jönnek, és cselekvésre késztetnek bennünket.”
Az isteni feddés ezen harmadik és végső céljáról szólva Sámuel szenvedélyesen felkéri a nefitákat, hogy az önrendelkezésüket használva válasszák a kötelességük útjának a követését (lásd Hélamán 15:5), avagy Christofferson elder megfogalmazását idézve azt az utat, „melyről Isten tudja, hogy jobb nekünk”.
Sámuel azt tanította, hogy „szabadok vagytok; meg van engedve nektek, hogy magatok cselekedjetek; mert íme, Isten tudást adott nektek, és szabaddá tett benneteket” (Hélamán 14:30). Segített nekik meglátni, hogy miközben szabadon cselekedhetnek, a cselekedeteik következményeit már nem választhatják meg. Figyelmeztette őket, hogy „életetek minden napján arra törekedtetek, amit nem tudtatok megszerezni; és gonosz cselekedetekben kerestétek a boldogságot, mely ellentétben áll az… igazlelkűség természetével” (Hélamán 13:38).
A jó élet – a bővelkedő élet, a boldog élet – abban rejlik, amit Sámuel a „körültekintően jár Isten előtt” szavakkal jellemez, betartva „a parancsolatait és rendelkezéseit és ítéleteit”, és „fáradhatatlan szorgalommal töreked[ve] arra”, hogy másoknak is segítsünk ezt tenni (Hélamán 15:5–6).
Azzá válni, akivé az Úr szeretné, hogy váljunk
John Newton hatéves volt, amikor elhunyt az édesanyja, aki hívőnek nevelte, tanította neki és olvasta vele a szentírásokat. Amikor 11 éves volt, matróz édesapja magával vitte őt a tengerre. Káromkodással, istenkáromlással és nemi szabadossággal körülvéve nem kellett sok idő ahhoz, hogy John eltávolodjon a hitétől. Azt mondogatta: „önkényesen vétkeztem és kifejezetten törekedtem rá, hogy minden alkalommal megkísértsek és elcsábítsak másokat”.
Az egyik útja során hirtelen lecsapott a hajójára egy vihar. A legénysége Istenhez kezdett fohászkodni, hogy mentse meg őket. John először gúnyolta és szidta őket, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülhetetlen a sorsuk, ő is azt az Istent szólította, akiről az édesanyja annak idején tanította őt.
Az imája valahogy így hangzott: „Isten, ha ott vagy, kérlek, ments meg minket! És ha megteszed, akkor az életem hátralevő részét a Te szolgálatodnak szentelem.” A vihar elült, a hullámok elcsitultak, az életük megmenekült. John állta a szavát, és az élete hátralevő részét az Úr szolgálatának szentelte. Prédikátor lett belőle, és lelkészi szolgálata részeként verseket írt. E versek közül sokból himnusz lett, ahogyan ez az őáltala írt leghíresebb is:
Ez a himnusz (az Amazing Grace) egyfelől John Newton története, ugyanakkor a mi történetünk is, és valószínűleg a tiéd is. A mindentudó Úr mindegyikünket lát a magunk módján és a küszködésünk pillanataiban, és a megfelelő időben közbeavatkozik. Megfenyít minket. Megment minket. Átalakít bennünket. És csillapíthatatlan vágyat olt belénk, hogy úgy éljünk, amit Nefi egykor annak az életnek nevezett, „mely Krisztusban van” (2 Nefi 25:27).
Az Úr isteni fegyelmezésére hagyatkozva azzá válunk, akivé Ő oly őszintén szeretné, hogy váljunk: krisztusi férfiakká és nőkké, Jézus Krisztus tanítványaivá.