Örömre lelni Krisztusban
A legbiztosabb módja annak, hogy örömre leljünk ebben az életben, ha csatlakozunk Krisztushoz mások segítésében.
Az Úr nem azt kéri az ároni papságba elrendelt fiataljainktól, hogy mindent ők végezzenek, ám amit kér, az lenyűgöző.
Néhány évvel ezelőtt a kis családunk olyasmin ment keresztül, amivel számos család szembesül ebben a bukott világban. Legkisebb fiunk, Tanner Christian Lund rákos lett. Elképesztő lélek volt, ahogyan az a kilencéveseknél lenni szokott. Viccesen huncut volt, és ezzel egy időben lelkileg lenyűgözően fogékony. Kópé és angyal, csintalan és kedves. Kiskorában, amikor naponta hökkentett meg bennünket gyanús trükkjeivel, azon tűnődtünk, felnőve vajon próféta vagy bankrabló lesz-e belőle. Akármelyik is – úgy tűnt, hogy hatással lesz a világra.
Aztán rendkívül beteg lett. A következő három év során a modern orvosi kezelések hősies beavatkozásokkal igyekeztek megmenteni az életét, köztük két csontvelő-átültetéssel is, melyek következményeként tüdőgyulladással 10 hetet töltött eszméletlen állapotban lélegeztetőgépen. Csodálatos módon egy rövid időre felépült, de aztán a rák kiújult.
Röviddel Tanner halála előtt a kór átterjedt a csontjaira, és még az erős gyógyszerek ellenére is nagy fájdalmai voltak. Alig tudott felkelni az ágyból. Az egyik vasárnap reggelen, édesanyja, Kalleen, a szobájába lépett, hogy ránézzen, mielőtt a család elindul istentiszteletre. Meglepetten látta, hogy a fiunk valahogyan felöltözött, és az ágyán ülve épp fájdalmasan küszködik az inge begombolásával. Kalleen leült mellé. „Tanner – mondta –, biztosan elég erős vagy ahhoz, hogy eljöjj az istentiszteletre? Itthon maradhatnál pihenni.”
Ő csak mereven nézte a padlót. Diakónus volt. Ott volt a kvóruma. És volt egy megbízása is.
„Ma nekem kell úrvacsorát osztani.”
„Nos, biztosan más is elvégezheti helyetted.”
„Igen – mondta Tanner –, de… látom, hogyan néznek rám az emberek, amikor az úrvacsorát osztom. Szerintem segít nekik.”
Édesanyja segített neki begombolni az ingét, megkötni a nyakkendőjét, majd elindultak az istentiszteletre. Bizonyos volt, hogy valami fontos dolog történik.
Egy korábbi gyűlésről érkeztem az istentiszteletre, így aztán meglepetten vettem észre, hogy Tanner a diakónusok sorában ül. Kalleen csendesen elmondta, miért jött el és hogy azt mondta, „ez segít az embereknek.”
Így aztán figyeltem, ahogyan a diakónusok az úrvacsorai asztalhoz lépnek. Finoman egy másik diakónusra támaszkodott, miközben a papok átadták nekik a kenyeres tálcákat. Aztán Tanner a kijelölt helyére bicegett, majd a padra támaszkodva osztotta az úrvacsorát.
Úgy tűnt, a kápolnában minden szem rá szegeződik, megindulva küszködésén ezen egyszerű tevékenység során. Tanner néma tanítást adott, amint ünnepélyesen, meg-megállva, sorról sorra haladt – hajtalan fején izzadságcseppekkel –, a Szabadítót képviselve úgy, ahogy azt a diakónusok teszik. Az egykor zabolázhatatlan diakónus teste maga is kissé sebzett, megtört és megszaggatott volt, készséges szenvedéssel szolgálva azzal, hogy a Szabadító engesztelésének jelképeit hordozza az életünkbe.
Látni azt, miként gondolt arra, hogy diakónus, bennünket is arra késztetett, hogy másként gondolkodjunk – az úrvacsoráról, a Szabadítóról, valamint a diakónusokról, tanítókról és papokról.
Eltűnődöm a ki nem mondott csodán, mely azon a reggelen arra ösztönözte, hogy oly bátran válaszoljon a szolgálatra hívó szelíd, halk hangra; eltűnödöm továbbá minden kiemelkedő fiatalunk erején és képességein, akik erőt vesznek magukon és válaszolnak a próféta felhívására, hogy álljanak be Isten seregébe, és csatlakozzanak a szabadítás és felmagasztosulás munkájához.
Valahányszor egy diakónus az úrvacsorai tálcát tartja, emlékeztetőt kapunk az utolsó vacsora, a Gecsemáné, a Kálvária és a sírkamra szent történetéből. Amikor a Szabadító azt mondta apostolainak: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”1, akkor a korokon át egyúttal mindannyiunkhoz szólt. Arról a véget nem érő csodáról beszélt, amelyet Ő biztosít majd, amikor a jövőbeli diakónusok, tanítók és papok tárják elénk az Ő jelképeit, és kérik az Ő gyermekeit, hogy fogadják el az Ő engesztelő ajándékát.
Az úrvacsora minden jelképe erre az ajándékra irányítja a figyelmünket. A kenyérre gondolunk, melyet egykor Ő tört meg – és amelyet most a papok előttünk megtörnek. A megszentelt folyadékra gondolunk, akkor és most, amint az úrvacsorai imák szavai ünnepélyesen elhagyják a fiatal papok száját, és szívünkbe, valamint a mennybe hatolnak, megújítva szövetségeinket, amelyek összekapcsolnak bennünket Krisztus szabadításának hatalmaival. Átgondolhatjuk, mit jelent, amikor egy diakónus odahozza nekünk a szent jelképeket, ott állva, ahol Jézus állna, ha itt lenne, felkínálva, hogy felemeli a terheinket és a fájdalmunkat.
Szerencsére a fiatal férfiaknak és nőknek nem kell megbetegedniük ahhoz, hogy felfedezzék a Szabadító szolgálatában rejlő örömöt és célt.
David A. Bednar elder azt tanította, hogy ha olyanná szeretnénk válni, mint a misszionáriusok, akkor azt kell tennünk, amit a misszionáriusok tesznek, így „sort sorra, tanítást tanításra, …fokozatosan… olyan misszionáriussá [válhatunk], …amilyenné a Szabadító várja, hogy vál[junk]”2.
Hasonlóképpen, ha olyanok szeretnénk lenni, mint Jézus3, akkor azt kell tennünk, amit Ő tesz, az Úr pedig egyetlen figyelemreméltó mondatban kifejti, mit tesz, amikor azt mondja: „Mert íme, ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét.”4
A Szabadító küldetése mindig is az volt és örökké az lesz, hogy szolgálja az Ő Atyját azáltal, hogy megszabadítja az Ő gyermekeit.
És a legbiztosabb módja annak, hogy örömre leljünk ebben az életben, ha csatlakozunk Krisztushoz mások segítésében.
Ez az az egyszerű igazság, amely a Gyermekek és fiatalok programot sugalmazta.
Minden Gyermekek és fiatalok tevékenység és minden Gyermekek és fiatalok tanítás arról szól, hogy segítsünk a fiataloknak Jézushoz hasonlóbbá válni azáltal, hogy csatlakoznak Őhozzá az Ő szabadító és felmagasztosító munkájában.
A Gyermekek és fiatalok program eszköz arra, hogy segítsen minden elemis gyermeknek és fiatalnak növekedni a tanítványságban, és hittel teli jövőképre szert tenni arról, milyen a boldogság útja. Eljuthatnak oda, hogy számítanak rá és vágyódnak az állomásokra és útjelzőkre a szövetség ösvénye mentén, ahol megkeresztelkednek, elnyerik a Szentlélek ajándékát és olyan kvórumokhoz és a Fiatal Nők olyan osztályaihoz tartoznak majd, ahol érzik mások megsegítésének örömét a sorozatos szolgálat krisztusi cselekedetei révén. Nagy és kis célokat tűznek ki, amelyek egyensúlyt hoznak az életükbe, miközben egyre hasonlóbbá válnak a Szabadítóhoz. A fiatalság erősségéért konferenciák, a Jóbarát, valamint az Evangéliumi élet alkalmazás segít majd nekik a Krisztusban rejlő öröm meglelésére összpontosítani. Várják majd a korlátozott templomi ajánlás áldásait, valamint érzik majd Illés lelkét a Szentlélek hatása révén, miközben a templom és a családtörténet áldásaira törekednek. A pátriárkai áldások pedig utat mutatnak majd számukra. Idővel maguk előtt látják majd, ahogyan eljutnak a templomba, hogy hatalommal ruháztassanak fel és örömre leljenek ott, amint örökre összekapcsolódnak a családjukkal, történjen bármi is.
A járvány és a csapások szembeszelében a Gyermekek és fiatalok program teljes ígéretének kiaknázása még folyamatban van – az idő viszont sürget. Fiataljaink nem várhatják meg, míg a világ jóra fordul, mielőtt megismernék a Szabadítót. Néhányan már ebben a pillanatban is olyan döntéseket hoznak, amelyeket nem tennének, ha értenék valódi kilétüket – és az Ő valódi kilétét.
Így szól hát a sürgető hívás Isten sorsfordító kiképzésen lévő seregeitől: „Mindenki a fedélzetre!”
Anyák és apák! Fiaitoknak most van szüksége arra, hogy éppoly szenvedélyesen támogassátok őket, ahogy korábban, amikor még olyan kisebb dolgokkal foglalatoskodtak, mint a jelvények és a kitűzők. Anyák és apák, papsági és Fiatal Nők vezetők! Ha a fiataljaitok küszködnek, akkor a Gyermekek és fiatalok program segít majd a Szabadítóhoz vezetni őket, a Szabadító pedig békességet fog hozni a számukra.5
Kvórum- és osztályelnökségek! Lépjetek elő, és foglaljátok el a titeket megillető helyet az Úr munkájában!
Püspökök! Kapcsoljátok össze a kulcsaitokat a kvórumelnökök kulcsaival, így a kvórumaitok – és az egyházközségetek is – örökre megváltoznak majd.
Nektek, a felnövekvő nemzedéknek pedig bizonyságomat teszem, – olyasvalakiként, aki tudja –, hogy Isten szeretett fiai és leányai vagytok, és hogy Neki elvégzendő munkája van a számotokra.
Amikor teljes szívetekkel, lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel felemelkedtek helyzetetek magasztosságához, akkor megszeretitek Istent, betartjátok a szövetségeiteket, valamint bíztok majd az Ő papságában, miközben mások megáldásán munkálkodtok, kezdve azt a saját otthonotokban.
Azért imádkozom, hogy igyekezzetek megkettőzött energiával, ezen időszakhoz méltón szolgálni, hitet gyakorolni, bűnbánatot tartani, valamint minden nappal egyre fejlődni, jogot szerezvén a templomi áldások, valamint a Jézus Krisztus evangéliumából származó tartós öröm elnyerésére. A felkészülésetekért imádkozom, hogy végül olyan szorgalmas misszionáriussá, hűséges férjjé vagy feleséggé, valamint szerető apává vagy anyává váljatok, mint amilyenre ígéretet kaptatok, ha Jézus Krisztus igaz tanítványai vagytok.
Segítsetek előkészíteni a világot a Szabadító visszatérésére, mindenkit meghívva, hogy jöjjenek Krisztushoz és részesüljenek az Ő engesztelésének áldásaiban. Jézus Krisztus nevében, ámen.