Csendesedj el!
A világ Szabadítója megtanítja nekünk, miként érezzünk békességet és nyugalmat még akkor is, amikor viharos szelek zúgnak körülöttünk, és tajtékzó hullámok fenyegetnek azzal, hogy elsüllyesztik a reményeinket.
Amikor a gyermekeink kisebbek voltak, néhány napot egy gyönyörű tónál töltöttünk a családunkkal. Az egyik délután a gyerekek mentőmellénybe bújtak, mielőtt egy stégről a vízbe ugrottak volna. A legkisebb lányunk tétovázva, óvatosan szemlélte a testvéreit. Összeszedve minden bátorságát, egyik kezével befogta az orrát és ugrott. Azonnal előbukkant a vízből, és hangjában riadalommal azt kiabálta: „Segítség! Segítség!”
Nos, a lányunk nem volt életveszélyben; a mentőmellénye tette a dolgát és ő biztonságban lebegett. Kevés erőfeszítéssel lenyúlhattunk volna érte és visszahúzhattuk volna a stégre. Mégis, az ő szemszögéből nézve segítségre volt szüksége. Lehet, hogy a hideg víz vagy az újszerű élmény tette. Bárhogy is volt, ő visszamászott a stégre, ahol mi bebugyoláltuk egy száraz törölközőbe, és megdicsértük a bátorságáért.
Legyünk bár idősek vagy fiatalok, a gyötrelem pillanataiban mind kiejtettünk már olyan szavakat sürgetőleg, mint hogy „Segíts!” „Ments meg!” vagy „Kérlek, adj választ az imámra!”.
Hasonló történt Jézus tanítványaival is az Ő halandó szolgálattétele alatt. Márk evangéliumában azt olvassuk, hogy Jézus „kezde tanítani a tenger mellett. És nagy sokaság gyűle ő hozzá”1. A tömeg akkorára duzzadt, hogy Jézus egy „hajóba lépvén”2 annak fedélzetéről beszélt. Egész nap példabeszédeket felhasználva tanította az embereket, akik a parton ültek.
„[A]mint este lőn”, azt mondta a tanítványainak: „Menjünk át a túlsó partra. Elbocsátván azért a sokaságot”3, elhagyták a partot, és megkezdték átkelésüket a Galileai-tengeren. Jézus talált egy helyet a hajó farában, lefeküdt, és gyorsan elaludt. Hamarosan „nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék”4 vízzel.
Jézus tanítványai közül sokan tapasztalt halászok voltak, és tudták, hogyan bánjanak egy viharba keveredett hajóval. Az Ő bizalmas – mi több, szeretett – tanítványai voltak. Maguk mögött hagyták a munkájukat, a személyes érdekeiket és a családjukat, hogy Jézust kövessék. Az Őbelé vetett hitük bizonyítéka volt, hogy ott voltak a hajóban. Most pedig a hajójuk egy vihar közepén hánykolódott, vészesen a süllyedés küszöbén állva.
Nem tudjuk, mennyi ideig küzdöttek azért, hogy a hajót a víz színén tartsák a viharban, de hangjukban némi riadalommal keltették fel Jézust, így szólva:
„Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?”5
„Uram, ments meg minket; mert elveszünk.”6
Mesternek szólították Őt, és Ő valóban az. Emellett ki lett nyilatkoztatva, hogy „Jézus Krisztusnak fogják hívni, Isten Fiának, az ég és föld Atyjának, minden dolog Teremtőjének a kezdettől fogva”7.
Jézus felkelt a hajóban elfoglalt helyéről, megfeddte a szelet és így kiáltott a háborgó tengerre: „Csendesedj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség.”8 A mindenkori Mestertanító, Jézus, ekkor két egyszerű, de szeretetteljes kérdéssel tanította a tanítványait. Ezt kérdezte:
„Miért vagytok ily félénkek?”9
„Hol van a ti hitetek?”10
A halandó emberben van egy hajlam, sőt, egy kísértés arra, hogy amikor próbatételek, gondok vagy csapások között találjuk magunkat, felkiáltsunk: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszek? Ments meg!” Még Joseph Smith is így könyörgött a szörnyűséges börtönből: „Ó Isten, hol vagy? És hol van a sátor, mely rejtekhelyedet fedi?”11
A világ Szabadítója egészen biztosan érti a halandó korlátainkat, mivel megtanítja nekünk, miként érezzünk békességet és nyugalmat még akkor is, amikor viharos szelek zúgnak körülöttünk, és tajtékzó hullámok fenyegetnek azzal, hogy elsüllyesztik a reményeinket.
A kipróbált hittel, gyermeki hittel vagy csak egy cseppnyi hittel12 rendelkezőket Jézus így hívja: „Jőjjetek én hozzám”13. „Higgyetek a nevemben”.14 „Tanulj tőlem, és hallgass a szavaimra”.15 Gyengéden ezt parancsolja: „tartsatok „bűnbánatot… és …keresztelked[jet]ek [meg] az én nevemben”16; „[e]gymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket”17 és „mindig emlékez[ze]tek rám”18. Jézus így biztosít minket: „Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én [le]győztem a világot.”19
Úgy képzelem, hogy Jézus tanítványai szükségszerűen azzal voltak elfoglalva a viharban hánykolódó hajóban, hogy a fedélzetüknek csapódó hullámokat figyelték és a vizet merték kifelé. Magam előtt látom, ahogy a vitorlákat kezelik, és megpróbálják megőrizni a kis vízi alkalmatosságuk feletti irányítás látszatát. A pillanat túlélésére összpontosítottak, a segítségért való könyörgésük pedig sürgetően őszinte volt.
Sokunkkal napjainkban sincs ez másként. A közelmúlt eseményei a földön, a nemzeteinkben, a közösségeinkben és a családjainkban előre nem látott próbatételekkel sújtottak le ránk. A zűrzavar idején úgy érezhetjük, hogy a hitünk kitartásunk és megértésünk határait feszegeti. A félelem hullámai elvonhatják a figyelmünket, azt idézve elő, hogy elfelejtkezzünk Isten jóságáról, ezáltal rövidlátóvá téve minket és elhomályosítva a látásmódunkat. Azonban épp az utazásunk ily göröngyös szakaszai közepette a hitünk nemcsak próbára tétethet, hanem erősebbé is válhat.
A körülményeinktől függetlenül tudatos erőfeszítéseket tehetünk a Jézus Krisztusba vetett hitünk építésére és gyarapítására. Ez akkor erősödik meg, amikor emlékezünk rá, hogy Isten gyermekei vagyunk és Ő szeret minket. A hitünk egyre növekszik, amint reménységgel és szorgalommal teszünk kísérletet Isten igéjével, megpróbálva a tőlünk telhető legjobban követni Krisztus tanításait. A hitünk gyarapodik, amint a kételkedés helyett a hitet, az ítélkezés helyett a megbocsátást, a lázadás helyett a bűnbánatot választjuk. A hitünk finomodik, amint türelmesen a Szent Messiás érdemeire és irgalmára és kegyelmére támaszkodunk.20
„Bár a hit nem egyenlő a tökéletes tudással – mondta Neal A. Maxwell elder –, Istenbe vetett mély bizalommal párosul, akinek a tudása tökéletes.”21 Az Úr Jézus Krisztusba vetett hit még a zavaros időkben is szilárd és ellenálló. Segít kirostálnunk a jelentéktelen zavaró tényezőket. Arra ösztönöz minket, hogy haladjunk tovább a szövetség ösvényén. A hit átverekszi magát a csüggedésen, és lehetővé teszi a számunkra, hogy elszántsággal és egyenes derékkal nézzünk szembe a jövővel. Arra indít minket, hogy megmentést és enyhülést kérjünk, amint az Atyához imádkozunk az Ő Fia nevében. Amikor pedig az imádságos könyörgések látszólag válasz nélkül maradnak, a Jézus Krisztusba vetett állhatatos hitünk türelmet, alázatot, valamint arra való képességet eredményez majd, hogy áhítatosan e szavakat ejtsük ki: „Legyen meg a te akaratod”22.
Russell M. Nelson elnök ezt tanította:
„[Nem] kell hagynunk, hogy a félelmeink kiszorítsák a hitünket. Hitünk megerősítésével legyőzhetjük ezeket a félelmeket.
Kezdjétek a gyermekeitekkel! […] Engedjétek, hogy érezzék a hiteteket, akkor is, amikor kemény próbatételek sújtanak! Összpontosítsátok a hiteteket szerető Mennyei Atyánkra és az Ő Szeretett Fiára, az Úr Jézus Krisztusra! […] Tanítsátok meg minden becses fiúnak és lánynak, hogy ő Isten gyermeke, aki az Ő képmására teremtetett, szent céllal és rendeltetéssel. Mindegyikük legyőzendő kihívásokkal és kifejlesztendő hittel született.”23
Nemrégiben hallottam két négyéves gyermeket megosztani a Jézus Krisztusba vetett hitét, amikor megválaszolták ezt a kérdést: „Hogyan segít neked Jézus Krisztus?” Az első gyermek ezt mondta: „Tudom, hogy Jézus szeret engem, mert meghalt értem. A felnőtteket is szereti.” A második gyermek így válaszolt: „Segít nekem, amikor szomorú vagy morcos vagyok. Akkor is segít, amikor éppen elsüllyednék.”
Jézus kijelentette: „Aki tehát bűnbánatot tart, és úgy jön hozzám, mint egy kisgyermek, azt befogadom, mert az olyanoké Isten királysága”24.
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”25
A közelmúltban Nelson elnök megígérte, hogy amint „újra elkezdj[ü]k valóban meghallani, megfogadni és megszívlelni a Szabadító szavait”, „csökkenni fog a félelem és növekedni fog a hit”26.
Nővérek és fivérek! A jelenlegi kihívásokkal teli körülményeink nem jelentik a végső, örökkévaló úti célunkat. Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként szövetség által magunkra vettük Jézus Krisztus nevét. Van hitünk az Ő megváltó hatalmában és reménységünk az Ő nagyszerű és becses ígéreteiben. Minden okunk megvan az örvendezésre, hiszen Urunk és Szabadítónk élénken tudatában van a gondjainknak, aggályainknak és bánatunknak. Ahogy hajdanán a tanítványaival is, Jézus velünk van a hajónkban. Bizonyságomat teszem, hogy Ő az életét adta azért, hogy ti és én ne vesszünk el. Bízzunk Őbenne, engedelmeskedjünk a parancsolatainak, és hittel halljuk meg, amint így szól: „Csendesedj el!”27 Jézus Krisztus szent nevében, ámen.